Az eszme és a hatalom viszonyáról történelmi évfordulónk ürügyén

(2001. március 15-én)

Néhány évvel ezelőtt, az 1989. március 15. körüli időszakban a virginiai Richmondban tartózkodtam. Ott volt mintegy másfélszáz évvel korábban az észak-amerikai polgárháború idején a déliek főhadiszállása. Emiatt található ebben a városban a konföderalisták legtöbb emléke, nemcsak a saját parlamentjük műemlékké nyilvánított épülete, de a vesztes tábornokaik többszörös életnagyságú lovasszobrai is. Mint tudjuk, az északiak, akiknek oldalán a világosi fegyverletétel után elmenekült magyar honvédek is harcoltak, legyőzték a délieket. De a legyőzöttek a győzőkkel egy hazában élve ma is úgy ünneplik és úgy emlegetik múltjuknak ezt a fejezetét, mintha győztek volna. Úgy emlékeznek a vereséggel végződött küzdelmükre, mint egy lovagi játékra, amelyben a kaland az emlékezetes és nem a végeredmény. Pedig a polgárháború idején élethalál harc folyt, a vereség miatt még sincsenek olyan görcseik, mint nekünk a veszteségeink okán. Nem csoda, ők csak a háborút vesztették el, a békét megnyerték.

Amióta mi, magyarok számon tartjuk időnk múlását, történelmünk több okot adott a gyászos évfordulókra, mint a győzelem ünnepeire. Sikeres csatákra még emlékezhetünk, akár a déli harangszó hallatán is, de győzelmünkkel végződött háborúra már legalább ötszáz éve nem került sor. Ezért főleg a fegyverletételekre, a mohácsi vészre és egyéb veszedelmekre, sok-sok kivégzésre, hősies, de halálba hulló helytállókra valamint példás tetteikre emlékezünk. E szomorú vagy gyászosan dicső múltunk emlékei közül nem egy a magyar mellett a velünk társi viszonyban élő horvát nemzetben is ugyanilyen nyomot hagyott, lévén közös hazánk, közös királyunk és közös történelmünk mintegy nyolcszáz éven keresztül. De számunkra a vereségek jegyében folytatódott a legújabb kor is, amikor a közös államunkban élő népek – románok, szlovákok, szerbek, horvátok – útjai kezdtek elválnia miénktől. Mert az ő, XX. századi látszólagosan sikeresebb történelmi pillanataik ellenében mi a nemzetet megcsonkító békekötéseket éltünk meg, és a háborúk kínjait felváltó fegyvernyugvás közepette nyakunkba szakadó szenvedéseket.

Nemzetünk újkori történelmében csupán két olyan eseményt tartunk számon, amely a végső vereség ellenére győzelemként ünnepelhető. Az egyik a csaknem félszáz évvel ezelőtti ötvenhatos forradalom, amely ugyan egy szabadságharcszerű végvonaglásban vérzett el, de mégis győzelem volt. Akkor és általa roskadt meg először a kommunista rendszer és a szovjet nagyhatalom agyaglába. Ezért érthető, hogy a győztesek igazi ellenfelei és bosszúállásuk alanyai nem is a forradalmárok, hanem az emlékező, az eszmét magukba záró túlélők voltak. A kivégzésekkel is őket kellett sakkban tartani. Őket kellett büntetni évtizedeken keresztül a kommunista agymosás janicsár neveldéiben. És mégis: a forradalmárok bebörtönzésével, kivégzésével, az utcai harcosok legyilkolásával és elűzésével az eszme erősödött olyannyira, hogy a kommunista hatalmi rendszer bukása után a mai újraépítkezésünk a forradalom maradék szellemi erejéből és elévülhetetlen értékeiből nyeri legnemesebb energiáját.

A másik, ehhez mérhető nagy történelmi esemény nemzetünk életében az 1848-as forradalom volt, amely több mint egy évig vívta hol győztes, hol vesztes nemzetfelszabadító csatáit, hogy végül Fehéregyházánál elvérezzen, és Világosnál kapituláljon. Ez a forradalmunk is győzött, noha az ellenérdekelt hatalommal szemben elbukott. Mert a forradalom eltiprása ellenére az általa képviselt eszme révén született meg a modern magyar nemzet.

Minden forradalom kapujánál az eszme áll őrt, amelynek vakító fényessége, vagy feltörésének elsöprő lendülete messzire kergeti a túloldali hatalom ügynökeit. Hacsak nem ők maguk a forradalom fekete angyalai, mint 1918-ban az őszirózsás forradalom, vagy 1919-ben a kommün idején – de erre nem is szoktunk emlékezni, hacsak nem szitkozódva. Ezért nem árt megjegyeznünk: a két kulcsszó – eszme és hatalom.

Újkori történelmünk mindkét nagy forradalma eszmeileg és erkölcsileg a legmívesebb építmény volt. Az eszme 1848-ban és 1956-ban két nagy és hasonlatos áramlatból táplálkozott. Ötvenhatban a ránk nehezedő idegen hatalom, az ellenszenves eszmerendszer és értékrend bénító és gyilkos szorításából akartunk kitörni. A kimondatlan, majd a később kimondott cél a nemzet önállóságának visszaszerzése volt. Negyvennyolcban a reformkor szellemétől áthatott polgári felszabadulás és ugyancsak a nemzet egységének és önállóságának a visszaszerzése volt a cél. Szinte hátborzongató, hogy 1989-ben, a rendszerváltozás idején ugyanez az eszme mozgatta az eseményeket, de ezúttal már a forradalom eszközeinek mellőzésével, tehát a megélhető katarzis hiányával is. Emiatt látható és mérhető a különbség: 1848-ban néhány óra alatt lejátszódott és néhány hét alatt győzött a forradalom, 1956-ban néhány nap alatt történtek meg a forradalmi változások, viszont 1989 óta tíz év múltával is folytatjuk küzdelmünket azokkal, akik fölött győztünk a rendszerváltozás alkalmával, de akiket forradalom híján nem győztünk le. Az eszme elerőtlenedése volt az ára a forradalom elmaradásának. Paktum annak érdekében, hogy az eszme képviselői mögé, esetenként a helyükbe álljanak a hatalom valódi vagy volt birtokosai.

De nézzük csak történelmünk ívelését a visszaforgatható időgép mozivásznán. Mindig ugyanaz a képlet jelenik meg a szemünk előtt: a forradalom elbukik, de az eszme tovább izmosodik. A felvilágosodás korának forradalmárai is elbuktak – mi több, már akkor, mikor még nem is bontakozott ki a forradalom. A hatalom kivégeztette őket. Nem a jakobinizmus miatt, noha az abszolutizmus korában a kettő úgy találkozott, mint kasza a kővel. A felvilágosodás logikus eszmerendszerének sodrában feltörekvő új osztálytól, a polgárságot helyettesítő protestáns kis- és középnemességtől ijedt meg az ellenérdekelt abszolutista hatalom, és emiatt gyilkolt.

Tehát ismét a hatalom!

Az eszme ugyan még nem bontakozott ki teljességgel, de már érlelődött. A hatalom azonban olyan erősen tartotta ujjár az eszmét rejtő palack száján, hogy mielőtt kitörhetett volna „dzsinni” fészkéből, már saját vérébe fulladt. A felvilágosodás során kibontakozó eszméket később a negyvennyolcas forradalmat megelőző negyedszázad, a reformkor érlelte befogadhatóvá a tömegek számára. A felvilágosodás korából elsősorban a nemzeti kultúránkat az egyetemesség igényével átszövő börtönjárta Kazinczy szelleme maradt életben, mert a szellemi erő önmagában is hatalom.

Tehetünk még egy lépést visszafelé történelmünk rögös ösvényén. A nemzet felszabadításának illetve egysége helyreállításának az eszméje járta át minden felkelés, megmozdulás, harc és szellemi kísérlet zsigereit Bocskaitól II. Rákóczi Ferencig. Még a gályarabság sötét hátterében is ez villan föl, hiszen a reformáció Magyarországon a nemzeti önállóságot is jelképezte, mint minden, az akkori uralkodó hatalomról független magyar törekvés. Sőt még a római katolikus hite és bíborosi méltósága szerint Habsburg-párti Pázmány Péter rekatolizációs programja is ezzel függött össze: ha egyvallásúvá válik a nemzet, azaz egységessé, felszabadulhat az idegen uralom alól, és vége szakadhat az ország három részre szakítottságának.

Valószínű, hogy a reformkor nagy szellemei és közöttük az országépítő egyik megjelenítője Széchenyi István is átgondolta mindezen történelmi tanulságot. Az eszme és a hatalom kettőssége, ami történelmünk számos jelenetében ellenérdekeltségként tűnt fel, számukra is látható volt. A reformkorban nem a forradalom előkészítésén dolgoztak, hanem a nemzet szellemi fölkészítésén, gazdasági és politikai hatalmának megteremtésén. Ezért érthető Széchenyi elutasító magatartása a forradalommal szemben. Történelmünk ugyanis azt bizonyította, hogy az eszme, ha rebellióval lép a történelem színpadára, elbukik a hatalmi eszközökért vívott küzdelemben. De a reformfolyamat és a nemzeti nagy létünk újraélesztésének vágya feltartóztathatatlanul sodorta a társadalom hajóját a forradalom felé. Mert ez így volt logikus: ami útjában áll a reformkor kiteljesedésének, azt el kell söpörni. Az egyik elsöprendő a rendiség, a másik a császári abszolutizmus volt. A nemzeti önrendelkezést pedig újra kellett állítani. Petőfi életének kanócszerű lobogása mutatja a legjellegzetesebben: a nép legzseniálisabb gyermeke, aki magában hordta a reformkor összes eszméjét, sőt maga volt a reformkor, mert a kezdetén született, együtt égett korával és hunyt el a forradalom eltiprásával az ellenérdekelt hatalom által aranzsált harcmezőn.

Eszme és hatalom.

Nemzeti történelmünk egyik fő vonulata arról tanúskodik, hogy az eszme lelkesedéssel, odaadással és költői átérzéssel közvetítve mozgósító erővé válik, és személyes áldozatok árán akár győzelemre is vihető, legalábbis ideig-óráig. Az eszme barikádján folyó harc hősei pedig példaképpé válnak. Az általuk képviselt eszmeiség így izmosodik. De az eszme államot, nemzetet, politikát, közösségi szellemet rendszerbe szervező tényezővé csak a hatalom eszközeivel válhat, mert a hatalom döntéshozó erőt és a pénzforrások fölötti rendelkezést jelenti. Nem sok példája akad történelmünkben annak, hogy az eszmét ilyen eredménnyel vittük volna győzelemre. Hogy mégis létezik példa, talán a véletlenek egybeesésén múlik, de az is lehet, hogy egyszer-egyszer mindennek eljön az ideje. Ez az axiómaszerű kijelentés azonban kérdésként jobban megállja a helyét.

Egyik kétségbe vonhatatlan példája annak, hogy nemzeti történelmünkben is voltak ilyen időszakok, a keresztény magyar államszervezés kezdete, aminek ezeréves évfordulóját éppen most üljük. Valóban kétségbevonhatatlan, hogy a vérszerződéses országalapítást követő államszervezés két tényezőnek: az eszmének és az erőnek, a határozottságnak és a hatalmi eszközöknek az együttes megjelenésével jellemezhető.

Az államszervezés akarata a kereszténység eszméjének és erejének vonzáskörében vált szervező erővé. Kötődése az eszméhez pedig az eszmét képviselő, a világi uralkodók fölött álló pápaság révén vált a nemzeti, pontosabban az állami függetlenség biztosítékává. Ebben az eszme- és hatalmi rendszerben született meg a Szent István-i mű, ami a XXI. század küszöbén röviden úgy foglalható össze, hogy a nyugati kereszténység égisze alatt, azaz a kereszténység legfejlődőképesebb áramlatának sodrásában kialakult magyar államiság a sok viszontagság ellenére már több mint ezer éve létezik.

Az eszme és hatalom, illetve az eszme és a határozottság, eltökéltség, makacsság, csökönyösség, elhivatottság párosításából született meg az állami folyamatosság és folytonosság. A forradalmak is ezeknek az erőknek az erőterében alakultak ki. A forradalom – vagy az ehhez hasonló társadalmi folyamat – akkor lángol fel, ha az eszme és a makacsság vagy elhivatottság együttes energiája túlnő az eszmét és a csökönyösséget letörni kívánó erőn. Az 1849-es tragédiát követő terror és elnyomás korszaka is megtört, mert erőforrása törvényszerűen hamarább apadt el, mint az eszme forrása. Ezúttal azonban már nem a forradalmat szülő eszméről van szó, hanem az építkezés elszántságáról. 1867 után Széchenyi korszaka következett, illetve következett volna, ha a dublini intézetben nem fogy el a türelme. De a gyakorlatban az ő korszaka köszöntött be. Hiszen míg a korábbi századokban Nyugat-Európában születtek a civilizációnkat előre mozdító elmék, a XIX. század utolsó harmadában csaknem félezer éves fojtogatottság után újralendülhetett a nemzet, az ország és az állam a fejlődés útján. Sorainkból is elindult a tudományos és műszaki fejlődés sok-sok nagyja világhódító útjára. Mintegy rácáfolva Herder magyarsághalál jóslatára, vagy a későbbi, a XX. századi nemzetközi magyarellenességre: megcsonkíthattok bennünket, de az eszme és a szellem a miénk marad, mert az önmaga erő és hatalom.

A keresztény magyar állam megszervezésének, a reformkor csodálatos kora tavaszi virága, 1848. március 15-ének évfordulója és más nagy történelmi sorsfordulóink okán nem véletlenszerűen vetődnek fel a párhuzamok az eszme, a szellem, az erő és a hatalom viszonylatában. Történelmünk több mint ezeréves zajlásában szinte mindig ezek kereszttüzében dicsőültünk meg vagy buktunk el. Ezért nem keresett időszerűség, ha legalább egy lélegzetvételnyi időt szentelünk a jelennek. Az eszme és a hatalom ugyanis évszázadok óta nem állt olyan kedvező viszonyban egymással a nemzet és az állam újjászületésének ügyében, mint a mostani ezredforduló idején. Most ugyan nem élünk forradalmi korszakot, de az elmúlt évtizedek és évszázad nyomorúságához képest szinte forradalmi változás lehetősége nyílik meg nemzetünk előtt. Nemcsak a nemzet általános felszabadulásának és a Széchenyi-típusú építkezésének a korszakát éljük – amely lehet, hogy egyes részeiben még nem érzékelhető -, hanem a három részre szakítottságnál sokkal rosszabb helyzetben található nemzetrészek határok fölötti újraegyesítésének történelmét kezdtük írni. Ez nem a hatalom expanzív kiterjesztését jelenti szomszédaink félelmére, hanem a közös gondolkodás, a közös jövő, az egyetemes szellem és kultúra nemzeti keretek közötti újjáépítését, hogy megszűnjön a nemzet szétdarabolt részeinek kényszerű szétfejlődése.

Történik mindez hasonló helyzetben, mint a Szent István-i államszervezés: akkor vált nemzetünk és hazánk a Nyugat részévé, most pedig a kényszerű kiszorítottság után visszatérünk oda. Az ebből fakadó csodálatos érzés közepette csupán az szomorít el, hogy közvetlen elődeink mérhetetlen szenvedéseket kiállt három generációjából egyre kevesebben örvendhetnek velünk együtt a visszatérésnek és az újbóli egymásra találásnak.

Mindez együttesen azt bizonyítja, hogy múltunktól nem szakadhatunk el, mert nélküle jelenünk sem volna. De nem azért, mert a múlt okán van a jelen, hanem az események rétegeződése és tanulsága miatt. Az évfordulókon a jövőnk miatt kell emlékeznünk és újraolvasnunk a múltat, hogy tudjuk, mi végett van a Létező, és mit kell elkerülni az Eljövendőben.

Megszakítás