Kossuth Lajossal ünnepeljük 2004-ben március 15-ét

(A 2003. évi beszéd változata 2004. március 15-én, Dunaszerdahelyen, 15.00 órakor. A beszédet helyszíni adásban közvetítette a Duna Televízió.) (Szőgyén, Diószeg, Dunaszerdahely, Losonc, Zselíz, 2004. március 14-17.)

Bizakodással teli március 15-ét kívánok mindenkinek.

Ma ismét együtt a nemzet, hasonlóan, mint 2002. április 13-án a Kossuth téren. Együtt vagyunk, és egy időben ünnepeljük egyik legnagyobb nemzeti ünnepünket itt, a Kárpát-medencében, Felvidéken a Kis-Kárpátoktól Máramarosig, Erdélyben, Pártiumban és Bánátban, lent, Délvidéken, a baranyai háromszögben, Muravidéken és a Várvidéken, Nyugat-Európában és Észak-Európában, a volt Szovjetunió területén szétszórtan, a tengeren túl, Kanadában és az Egyesült Államokban, Dél-Amerikában, Ausztráliában és Dél-Afrikában, de most a Duna Televíziónak köszönhetően az itteni, dunaszerdahelyi pillanatoknak részesei lehetnek mindazok Tel Avivtól Uppernavikig, akik egyszerre ülnek a tv-készülékek előtt, és velünk együtt örülnek együttlétünknek.

Idén, Trianon óta először ünnepli úgy a felvidéki magyarság március 15-ét, hogy ismét áll a ledöntött és elpusztított Kossuth-szobrok egyike. Köszöntsük hát a rozsnyói magyarokat, mert állhatatos küzdelemmel elérték, hogy újraállíthassák az egyik legnagyobb magyar és egyben az egyik legnagyobb közép-európai politikus szobrát.

Egy ember életműve, ha több mint másfél évszázadon keresztül vált ki indulatokat ellenfeleinkből, ugyanakkor mi, magyarok szobrokat emelünk a tiszteletére és küzdünk emléke megőrzéséért, mintha folyamatosan kellene vívnunk a forradalmat egy képzelt vagy valós elnyomó hatalommal szemben, azt jelenti, hogy ennek az embernek az életműve rendkívüli. Ahogy Petőfi volt a forradalom lelke, Kossuth Lajos szimbolizálja a magyar és a polgári szabadságért és a nemzet fölemelkedéséért vívott küzdelmet. Ő a legnagyobb nemzeti és polgári forradalmunk múlhatatlan jelképe.

Miről szólt nemzetünk legnagyobb forradalma?

Az európai hagyományok szerint a forradalmak inkább romboltak, mintsem építettek. Érvényes ez a megállapítás a Petőfi által csodált nagy francia forradalomra is. A mi forradalmunk 1848-ban azonban rendhagyó volt, mert nem irányult semmi és senki ellen. Nem gyilkoltak le papokat, nem erőszakoltak meg apácákat, nem gyújtottak fel kolostorokat és kastélyokat, nem állítottak bitófákat. Igaz, ekkor is voltak rendbontók, pl. a Jozef Miloslav Hurban vezette császárpárti szlovák felkelők, akik Falusi zsidó szatócsboltokat fosztogattak, de a forradalom honvédei megfékezték őket.

Miről szólt tehát a mi forradalmunk?

A polgári egyenlőségről, a társadalmi csoportok közötti egyenrangúságról, a közös felelősségről, a közügyek önálló intézéséről, az országot lakó nyelvi nemzetek autonóm fejlődéséről, az istenfia halálra juttatásában bűnösnek tartott zsidóság emancipációjáról, egyszóval Szent István országának fölemelkedéséről és függetlenségéről. De emellett sok minden másról is, például az önálló hadseregről, hiszen már 1848. március 22-én a pozsonyi országgyűlés a nemzetőrség megalakításáról hozott törvényt. Ezzel egy időben alakultak meg a közbátorsági választmányok.

Ízlelgessük a körülmények alkotta szavakat, hallgassuk üzenetüket. A nemzetőrség nem a fegyveres erőt juttatja eszünkbe, inkább nemzetünk vigyázására és óvására utal, amiről a függetlenségi nyilatkozat egyik mondata is szól – a magyar nemzet védelmezi magát a rá mért halál ellen. A közbátorság pedig a nemzet ügyéért nyilvánosan vállalt kiállást, a helytállás üzenetét közvetíti.

Ha leegyszerűsítjük a formát, ha elhagyjuk róla a természetes és velejáró kinövéseket, egyértelművé válik, hogy a 48-as forradalom az egyetlen eggyé forrott célról: a nemzetről, az országról, a hazáról, a jövőről szólt. Erre buzdított Petőfi felkiáltása: talpra magyar!, és három hónappal később Kossuth dörgedelme az országgyűlésben: Uraim, a haza veszélyben van!

Akkori elődeink jobban tudták, mint néhány évtizeddel későbbi utódaik, hogy a valódi veszélyt az önrendelkezés hiánya, az idegen érdek szerinti cselekvés jelenti. „A magyar nemzet alkotmányos trónjáról, a nemzet nélkül senki sem rendelkezhetik” – szögezte le 1849. április 19-én a Debrecenben elfogadott függetlenségi nyilatkozat. Ha figyelemmel követjük ezt a mondatot, akkor érthető, hogy többről van szó, mint a demokráciáról. Nem a többség uralmáról szól a nyilatkozat, hanem a nemzetről. A nemzet pedig nem a többség, hanem mindenki, aki vállalja az együvé tartozást. Ez így volt akkor is, és így van ma is.

A forradalom kezdetén Kossuth, egy héttel a Nemzeti Múzeumnál történt eseményeket követően – ugyanakkor, amikor az Országgyűlés elfogadta a nemzetőrségről beterjesztett indítványt – közbátorságot tanúsítva jelentette ki: a horvátok belügyeikben a saját nyelvüket használhatják. Majd eltelt öt hónap és hét nap, s a minisztertanács elismerte Horvátország teljes autonómiáját. De hát ez sem volt új dolog, hiszen gróf Széchenyi István már 1833-ban arról beszélt az Országgyűlésben – amikor még a német volt a hivatalos nyelv Magyarországon -, hogy a magyarok nem erőszakolhatják rá saját nyelvüket a velünk együtt élő más nyelvűekre.

Gondoljuk végig: valóban csak a rendiség megszüntetése volt forradalmi cselekedet? A többi nemzet méltóságának elismeréséhez, a különbözőség elfogadásához legalább annyi közbátorság kellett, mint a közteherviselés meghirdetéséhez vagy az úrbériség eltörléséhez.

A rosszhiszemű prókátor és a kocsmai értelmiségi azt kiálthatja: nem volt más választás. Hogyne lett volna! A győztes tavaszi hadjárat idején, 1849-ben nem a hadi helyzet szorongattatásától, hanem belső meggyőződése szerint kötött megállapodást Teleki László gróf, párizsi nagykövetünk a közép- és délkelet-európai emigráns politikusokkal Magyarország föderatív átalakításáról. Egy hónap leforgása alatt pedig létrejött a magyar-román és a magyar-szerb megegyezés. A huszonegyedik században azt mondhatnánk: győzött az autonómia szelleme.

Ellenlábasaink hívatlan prókátorai ugyan ismét közbekiálthatnak, hogy ezt az orosz csapatoktól való félelmünkben tettük. De csak a beavatatlan fajankók hiszik el, hogy ez igaz. Az orosz csapatok 1849. június 15-én értek a Dukla-hágóhoz. Ezt követően, félelmi rettegésben Paszkievics tábornok hadaitól, egy hónap alatt nem lehetett volna megfogalmazni egy bölcseletileg tiszta törvényjavaslatot a nemzetiségek jogáról és a zsidók emancipálásáról, ha ez a szellemiség kezdettől fogva nem létezett volna. Mind a két törvényt július 28-án elfogadta az országgyűlés, a világon elsőként, csakúgy, mint előtte jó 250 évvel a tordai országgyűlés Európa első vallási türelmi rendeletét. 1849 júliusának végén minden készen állt egy modern Magyarország működéséhez, sőt európai viszonylatban is az egyik legmodernebb állam működéséhez.

Ha valakinek kétségei volnának afelől, hogy ez forradalom, akkor megnyugtatjuk: ez a forradalom! Mert a forradalom nem a nyaktiló, a barikádharc és a tömegmészárlás, hanem a létező értékek fejlesztése és a korábban nem létezett értékek megteremtése. Ez az értékteremtő magyar forradalom.

Különös pályát járt be nemzetünk a világtörténelem útvesztőjében. A 48-as forradalom és szabadságharc alig másfél évében a szabadságjogokat, a demokráciát és az egyenrangúságot illetően minden olyan lényeges dolgot megfogalmaztak nemzetünk nagyjai, amiket másoknak azóta sem sikerült megfogalmazniuk, főleg a Trianonnal kisebbségivé vált magyar közösségek irányában nem sikerült. Talán ezért visszhangzik fülünkben oly élesen továbbra is a „Talpra magyar!” és Kossuth felkiáltó mondata az újoncok megajánlását kérvén: „Urain, a haza veszélyben van!”

Ha ezt az egyértelmű felkiáltó mondatot kérdő mondatként fogalmazzuk meg, két kérdésre kell keresnünk a választ. Mit értünk hazán, és mit jelent a veszély? Az első kérdésre egyszerű választ adhatunk: a haza a nemzet és az önrendelkezés joga. Az azonosulás csúcsa, ha ezért szabadságomat vagy életemet adom. És mi a veszély? A haza és az önrendelkezés elvesztése.

1848-ban a nemzet fölemelése volt a forradalom tétje. A forradalom akkor győzhet, ha együtt jár a hatalomátvétellel. A múlt visszaköszönése a jövőt veszélyezteti. A forradalom 1848-ban győzött, és elkezdődött a nemzet fölemelkedése. A szabadságharc is győzelemre fordult a tavaszi hadjáratban. De a múltat védelmező egyesült császári és cári csapatok túlereje visszahozta a múltat.

Nemzetünk valóban sajátos pályán jár a történelem útvesztőjében: folyamatosan cikázunk a múlt és a jövő között. A múlt állandóan belép jelenünkbe, a jövő kezdetét pedig a múlt késlelteti folyamatosan. De ami a múltból a mienk, az a jövőnk része is lesz.

Mostani reményeink szerint ebből talán valami megvalósul az Európai Unióban – ha más nem, talán a nemzet egy részének határokon átívelő újraegyesítése.

Mindenkinek bizakodással teli nemzeti ünnepet kívánok!