A történelem szeszélyéből alakult csehszlovák állam már születésekor megszűnésre volt ítélve

(Parlamentný kurír, 2003. április)

A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának hivatalos folyóirata, a havonta megjelenő, exkluzív külsejű ,Parlamentný kurír” 2003 márciusától a Szlovák Köztársaság megalakulása tízedik évfordulója alkalmából .,Berekintés a szlovák történelembe” címmel ankétot kezdett, amelyben Ľubomír Mešťánek, a lap munkatársa Duray Miklóst is felkérte, hogy válaszoljon a szerkesztőség kérdéseire. Duray Miklós válaszai a lap áprilisi számában jelentek meg a szerkesztő alábbi bevezetésével: a történelmi eseményeknek a sajátos és sok tekintetben nyilvánvalóan eredeti (a másik oldalról jövő) megítélését, de főleg az összefüggések értelmezését feltételezhetően több olvasó a legendás Pandóra-szelence nyitogatásának fogja tartani.

(A szerkesztőségbe semmilyen észrevétel nem érkezett.)

1. Hogyan értékeli a szlovákok képességeit és lehetőségeit a saját államiság megteremtésére irányuló törekvéseikben?

Állam alapításhoz mindenekelőtt alkalom szükségeltetik, amely a körülményeknek és a lehetőségeknek megfelelően alakul ki. A képességek érvényesítésére főként az állam megalapítása után kerülhet sor, az állam működőképességének, szervezetének és gyarapodásának érdekében. Az államalapításra nyíló alkalom, valamint az állam megszervezésének lehetőségei nem teremtődnek meg önmaguktól. Ezek hátterében tudatos tevékenység húzódik meg, amely ugyan nem szükségszerűen, de meríthet a közösség államalkotó energiájából. Az esélyek tudatos megteremtésének hátterében szerves politikai tevékenység húzódik meg, melynek eredményessége a politika szereplőinek képességein és intellektusán múlik. A lehetőségek meglétének és a képességek hiányának egybeesése esetén az állam létrejötte valószínűtlen.

A szlovákok esetében viszont fölösleges államalapítási képességről beszélni akkor, amikor az állam létrejöttének feltételei sem voltak adottak. Legfeljebb azt állapíthatjuk meg, hogy a XVIII. század végétől tanúi lehetünk a szlovák nemzeti terület fogalma fokozatos kialakulásának. Ebből a törekvésből születik meg később az állam kialakításának igénye. Amikor a lehetőségek, illetve a politikai körülmények tapinthatóvá váltak, színre léptek azok a személyiségek is, akik az állam megteremtésének érdekében élni tudtak e lehetőségekkel.

2. Mely történelmi időszakot tartja természetszerűleg legkedvezőbbnek a szlovákok saját államának megszületése szempontjából?

Ez a kérdés egy újabb kérdést vet fel – a szlovákok államáról, vagy Szlovákiáról beszélünk-e? A szlovákok állama megfogalmazás az etnokratikus nemzeti állam gondolatát vetíti elénk. A „Szlovákia” megnevezés arra ösztönöz bennünket: nem teljesen kizárt, hogy eljuthatunk akár az állam posztnemzeti állapotáig is.

Az államok létrejöttéhez nem feltétlenül szükségesek az etnikai vagy a nemzeti érdekek. A Krisztus utáni első évezred alkonyán létrejövő államok nem nemzeti, hanem társadalmi-hatalmi érdekek alapján jöttek létre, még ha nem kizárhatók bizonyos társadalmi-etnikai érdekek sem. 1291-ben, a három őskanton közötti szövetség kialakításával Svájc sem nemzeti érdekből jött létre, még akkor sem, ha a három kanton lakói németül beszélő közösségek voltak – ezt támasztja alá a francia, az olasz és a rétoromán nyelvű területek későbbi csatlakozása. 1831-ben az önálló Belgium sem nemzeti alapon, hanem a létező történelmi és gazdasági alapon jött létre. Az első önálló Szlovák Köztársaság megalakulására szintúgy nem etnikai nyomás hatása alatt került sor, még akkor sem, ha azt megelőzően folyt nemzetállami érdekű politikai előjáték. Meghatározóak voltak viszont azok a politikai érdekek, amelyek megfogalmazására egy más (náci) hatalom főhadiszállásán került sor, és ezek lettek beépítve az egyébként létező etnikai, illetve nemzeti érzelmekbe. A második (az 1993. január elsején alakult) önálló Szlovákia megszülethetőségét viszont belső hatalmi érdekek alapozták meg. A XX. század nyolcvanas éveiben már egyértelmű volt, hogy a kommunista hatalom bukása után Csehszlovákia is megbukik, és megszületik az önálló Szlovákia. Azok, akik ezt sem akkor, sőt még 1992-ben sem tudták, kevéssé értettek a történelemhez, és a valóságból is keveset érzékeltek. Ezért úgy gondolom, hogy az önálló Szlovákia létrejöttéhez történelmi és politikai szempontból is az az időszak volt a legkedvezőbb, amelyben a mai Szlovák Köztársaság keletkezett.

 

3. Véleménye szerint, a XIX. század közepén, a nemzetek öntudatra ébredésének és formálódásának idején léteztek-e már a szlovák államiság megteremtéséhez szükséges objektív lehetőségek?

Még nem léteztek.

 

4. A szlovák történelem mely mérföldköveit tartja a legpozitívabbaknak, illetve a legeredményesebbeknek?

A szlovákság rövid, önállóan jegyzett történelme során – meggyőződésem szerint – az 1944-es Szlovák Nemzeti Felkelés volt a legpozitívabb mérföldkő, amelyet a szlovák nemzetnek a világtörténelembe való belépése felé tett első jelentős lépéseként értékelek. A legeredményesebb viszont Csehszlovákia szövetségi állammá alakulásának kikényszerítése volt 1968 őszén, főleg azért, mert erre Csehszlovákia Szovjetunió általi megszállásának közepette került sor. Bár ez a helyzet ahhoz hasonlított, amilyenben Jozef Miloslav Hurban találta magát a császáriak oldalán 1848-ban, ám ezúttal sikerhez vezetett. Enélkül nem kerülhetett volna sor Szlovákia 1993. január 1-i önállósulására.

 

5. Megfordítva a kérdést, mely korszakot tartja úgymond „gyászosnak”, a legkevésbé sikeresnek?

A sikerek és a kudarcok korszakai minden nemzet történelmében váltakoznak. A sikereket igyekszünk a nemzet győzelmeként, hősiességeként, vagy éppen bölcsességeként, a sikertelenségeket viszont koncepciók vereségeként, az ellenfél cselszövésének eredményeként vagy tragédiaként felfogni. A szlovák történelemben igazán tragikus esetekkel nem találkozhatunk. Voltak viszont szégyenteljes korszakok. Ilyenként tartom számon az első szlovák állam időszakát, amelyben az állam vezetői szolgalelkűen hódoltak a nácizmusnak. Ezt követően az ún. nemzeti és demokratikus forradalom 1945-1948 közötti korszakát sem tudom másként értékelni. Ez a történelmi örökség nagy tehertétel azoknak a nem elvakult, nemzethű szlovákoknak a számára, akiknek van felelősségérzetük. A zsidók eladása a náci haláltáborokba, a németek és a magyarok ezt követő elüldözése szülőföldjükről, az emberi méltóságuk elleni támadások, alapvető emberi és polgári jogaiktól való megfosztásuk olyan borzalmak, amelyeket a szlovák nemzet egy része máig természetesnek tart, mintegy a virtuális múltért való megtorlásként. Épp ezért e borzalmak eredményeit fél évszázad elteltével is politikai érdekek és törvények rendszere védi.

 

6. Mi a véleménye a történelmi Magyarországról, és ezen belül Szlovákia, illetve a szlovákok helyzetéről, jogállásáról?

Szlovákiának a történelmi Magyarországon belül nem volt semmiféle jogállása. Nem is lehetett, mert ilyen közigazgatási vagy területi egység nem létezett, bár Josef DOBROVSKÝ cseh történész elsőként használta etnográfiai értelemben a Szlovákia megnevezést, mégpedig a történelmi Magyarország azon északi megyéinek, illetve megyerészeinek a megjelölésére, ahol František PALACKÝ cseh történész szerint a cseh nemzet magyarországi ága lakott.

A magyar történelem szlovák olvasatában, a szlovákokat a történelmi Magyarországon ért minden baj a császár által 1836-ban ratifikált azon törvényekből származnak, amelyek lehetőséget nyújtottak a magyar nyelv közéletben való használatára. Ezek a jogszabályok takarodót fújtak a latin és a német nyelv közéletben élvezett elsőbbségének. Igen, Magyarországon annak idején küzdelem folyt a nemzeti nyelvért, amely azóta is a nemzeti (nemzetiségi) öntudat legfontosabb jelképe. Az 1838-as árvíz alkalmával a pesti evangélikusok lelkésze, Ján Kollár talán ezért parancsolta híveinek: csak azokat mentsétek, akik szláv nyelven kiáltanak segítségért! 1847-ben Ľudovít Štúr a nemzeti öntudat jegyében szlovákul adta elő történelmi beszédét a magyar Országgyűlésben – 2003-ban a szlovák nemzetgyűlésben, azaz a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsában helyet foglaló magyar képviselőknek nincs joguk ugyanerre, azaz magyarul felszólalni a parlamentben. Még mindig folyik a nemzeti nyelvért, azaz a nemzeti öntudat legfontosabb szimbólumáért zajló harc.

A XIX. században valójában két nagy konfliktusra került sor a magyarok és a szlovákok között. Az első, a máig fájó, Štúr Kossuth általi elutasítása volt. Ez Kossuth történelmileg meghatározott rövidlátásának tudható be. Nem érzékelte egy új korszak beköszöntét, melyben egy új nemzet lépett színre. A világhírű forradalmárt akkor még az elmúlt idők szelleme irányította: Štúrral nem is juthatott közös nevezőre, hiszen Štúr egy történelmileg nem létező nemzet nevében lépett fel. Az akkori magyar politikai elit hasonló állásponton volt a ruszinokkal kapcsolatban is. A korszellemnek megfelelően és a hagyományos államfelfogás szerint mindenki a Szent Korona fennhatósága alá tartozott, tehát egy politikai nemzetet alkottak. Épp ezért, ezt az államfelfogást elutasító néhányszáz Hurban-követő a császári zászlók alá vonult be, így erősítve az ellenforradalmi erőket. Néhány tízezer szlovák viszont – mint a Szent István-i politikai nemzet része – Kossuth zászlaja alatt harcolt.

A második konfliktus ebből az elsőből fejlődött ki. A csalódások után Štúr a szlovákok mentsvárát a szlávságban találta meg, vagyis az oroszokban és Oroszországban, de főként a pánszlávizmusban. A szlovák értelmiség jelentős része az ő nyomdokait követve hitt ugyanebben. A szlovákok e meggyőződése úgy ütközött az ennek ellentmondó magyar tapasztalattal, mint kasza a kővel. A szlovák értelmiség túri követő részének szlavofilizmusa a magyarokban a történelmi magyar állam féltését váltotta ki, hiszen Oroszország 1849-ben leverte a magyar forradalmat, ily módon prolongálva Magyarország állami függőségét.

A magvarok és a szlovákok kapcsolatában, illetve a szlovákok Magyarországon belüli helyzetében jelentkező minden további feszültség e két konfliktussal függött össze. A Magyarország nemzetiségeiről szóló törvénynek a magyarországi nemzetiségek képviselői általi történt elutasítását 1868-ban, vagy az 1907-es Lex Apponyit inkább a mai viszonyok szerint értelmezném, hiszen állandóan visszaköszönt a múlt. Elképzelhetetlennek tartom, hogy a mai pozsonyi parlament (a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa) számára elfogadható lenne egy olyan törvényjavaslat, mint az 1868-as nemzetiségi törvény volt, amely meghatározta a kisebbségek jogát saját gazdasági társaságok vagy szakmai szervezetek létrehozására. Persze nem azért, mert ezen jog megadása ellen – elégtelensége folytán – tiltakozásul kivonulna az ülésteremből a húsz magyar képviselő, hanem a szlovák képviselők ellenállása miatt. (1868-ban a szlovák képviselők ezt a jogot kevésnek tartották a maguk számára, most soknak tartanák a magyarok számára, noha 2003-ban a tolerancia mértékének sokkal nagyobbnak kellene lennie.) Azzal a szokásos érveléssel utasítanák el az ilyen törvényjavaslatot, hogy veszélyeztetné az államalkotó szlovák nemzet szuverenitását és az állam területi egységét.

Minden további megjegyzés a nemzetiségi egyenrangúság tárgyában meghozott 1868-as XLIV. törvénycikkel kapcsolatban fölösleges, mert az egyre rosszabb fényt vetne a huszonegyedik században uralkodó helyzetre.

A Lex Apponyiként ismertté vált oktatásügyi törvény, azaz az 1907ben meghozott XXVI. és XXVII. törvénycikkek sem többet, sem kevesebbet nem rendeltek el, mint az oktatás állami felügyeletét a nem állami iskolákban és a magyar nyelv kötelező oktatásár. Az Apponyi-féle törvényekben megjelenő szándékot azonban a csehszlovák, illetve a szlovák iskola- és nyelvtörvények már sokszorosan fölülmúlták a hivatalos illetve az államnyelv hegemóniájának biztosítása érdekében.

 

7. Mit gondol a csehszlovák államról, illetve Szlovákia és a szlovákok helyzetéről a csehszlovák államban?

A csehszlovák állam már a visszahozhatatlan múlt része, csakúgy, mint a történelem összes többi szeszélye. Megalakulásának történelmi folyamatában olyan entitások kényszerültek egy államalakulatba, amelyek a történelem során sohasem tartoztak össze, s ha igen, akkor csak a soha sem létezett dicső múlt által megszállott történészek elméjében. A szlovákok és a csehek egyesítése egy államban célszerű egyesítés volt, amely az Ausztriától való elszakadásra irányuló ifjúcseh törekvéseket szolgálta, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy bosszút álljon azokon a nemzeteken, amelyek Ausztria-Magyarországon belül államjogilag jobb helyzetbe jutottak, mint a csehek. (Mivel 1867-ben csak a magyarok kerültek jobb helyzetbe, s ugyanez 1871-ben a cseheknek nem sikerült, ezért a cseh törekvéseket csak a magyarokkal szemben volt célszerű megfogalmazni.) Ez a cseh törekvés lehetőséget nyújtott egyúttal a szlovákoknak arra vonatkozóan is, hogy immár Magyarországon kívül, szlávabb környezetben tegyék próbára erejüket.

A szlovákok Csehszlovákián belüli helyzete mindig is a saját államalkotói vágyaikkal függött össze. A baj abból adódott, hogy a Csehszlovák állam Fennállása alatt egy olyan konfliktust sem sikerült feloldani, amely már az államalapításkor is létezett. A háttérben egyfolytában az állam megszületésének célzatossága, a türelmetlenség, az ellenségkép alkotása stb. állott.

 

8. Mi a véleménye az 1939-45 közötti Szlovák Köztársaságról és a Szlovák Nemzeti Felkelésről?

E kérdéskört már érintettem az előző pontokban. Annyit viszont még hozzáfűznék, hogy a II. világháború idején az önálló Szlovákia kialakítására irányuló kísérlet válójában nem volt sikeres. Az az állam nem volt sem önálló, sem szuverén. Bár a kísérlet nem volt fölösleges. A történelmi folyamatok általában kis hatásfokkal működnek, viszont következményeik annál hosszabb távon érezhetők.

 

9. Hogyan értékeli az 1948 és az 1989 közötti totalista rendszer negyven évét?

A totalitarizmus megítélése viszonylagos. Attól függ, hogy az ítéletalkotó a rendszer áldozata, eszköze vagy kiszolgálója volt-e. A politikai rendszer 1989-es változását megelőző negyven évet a Szovjetunió vazallusaiként éltük meg – még azok is, akik a totalitarizmus megszemélyesítői voltak. Ezért a helyzetünkért keveseket terhel közülünk személyes felelősség, még akkor is, ha Edvard Beneš, Jan Masaryk, Klement Gottwald, Gustáv Husák – akik a leginkább felelősek e vazallusi állapotért – politikájának néhány eredményét a szlovák lakosság jelentős része elfogadta és védelmezte, illetve elfogadja és védelmezi a mai napig. Az Edvard Beneš által 1943-tól képviselt, türelmetlenségtől fűtött és bosszútól vezérelt politikai célok csak a Szovjetunió részéről számíthattak teljes támogatásra. Ezért a támogatásért viszont fizetni kellett. A legkegyetlenebb árat Kárpátalja lakossága fizette azzal, hogy Kárpátalja egész területét betagolták a Szovjetunióba, a többiek pedig azzal, hogy a totalitárius rendszer vazallusaivá illetve hűbéreseivé váltak.

 

10. Megmagyarázná vagy dokumentálná azt az állítását, miszerint a csehszlovák államkoncepció hozzájárult a kommunista totalitarizmus uralomra jutásához az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaiban?

Nem külön-külön a cseh vagy a szlovák, hanem a közös csehszlovák állameszmére gondolok, melynek nemhogy történelmi gyökerei nem voltak, de politikaiak sem. Azok csak később lettek úgymond utángyártva. A közös állam létrehozásához szükséges politikai feltételek kialakítása érdekében a csehszlovák eszme híveinek okszerűen a közép-európai térségen kívül kellett keresniük a támogatókat, noha időtálló szövetségeket és társállamokat éppen a szomszédoknál kellett volna keresniük. Ezzel ellentétesen cselekedtek, és ez sajnos logikusnak tekinthető, mert az ócseh politikával szemben az ifjúcseh politika Ausztria-Magyarország feldarabolására törekedett, nem pedig annak átalakítására vagy modernizálására. Érthető, hogy a dualista osztrákmagyar állam felszámolásához az ifjúcsehek nem találtak politikai partnereket sem a németek, sem az osztrákok, sem pedig a magyarok körében.

Nem köztudott dolog, hogy a Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolását megszervező szerb belügyminisztérium ugyanolyan szoros kapcsolatban állt a csehszlovák államiság képviselőivel, mint a cári orosz titkosszolgálattal, valamint az Entente Cordiale hatalmakkal, elsősorban Franciaországgal. A Dunától a Dnyeszterig terjedő Nagy-Romániáról álmodó új balkáni erő szintén szövetségeseket keresett Ausztria-Magyarország ellen, és meg is találta őket, nemcsak a csehszlovák gondolat képviselői között, hanem ott is, ahol ez utóbbiak épp a maguk számára kerestek szövetségeseket – vagyis a közös térségen kívül.

A csehszlovák államiság alakítói egyúttal fanatikus háborúpártiak voltak, így tartották lehetségesnek nemzetpolitikai és hatalmi vágyaik megvalósulását. Már 1914-ben csaknem készen állt az a politikai felállás, amely Közép-Európa nemzeteit szembe állította egymással, amely a háború után Ausztria-Magyarország felosztásához, illetve egy olyan államszövetség kialakulásához vezetett (kisantant), melynek a térségben kialakult ellenséges viszonyokat kellett volna állandósítania.

Természetesen sem akkor, és főként ma sem állítja senki, hogy Ausztria-Magyarország felosztása helytelen lépés lett volna, a felosztás módszerének igazságosságát illetően azonban a mai napig eltérőek a vélemények. Az mindenképpen bizonyos, hogy a felosztásra tisztán hatalmi érdekek alapján került sor, és nem a népek önrendelkezési jogának figyelembe vételével. Önrendelkezésről csak az antant-hatalmak érdekeinek mentén lehetett beszélni.

Térségünk ilyen jellegű megosztottsága egészen a II. világháborúig megőrződött, sőt a helyzet még bonyolultabbá is vált, mert az angol politikai közvélemény jelentős része (a konzervatívok) időközben arra a meggyőződésre jutott, hogy az I. világháborút lezáró rendezőelvek Magyarország vonatkozásában igazságtalanok voltak. Megközelítőleg ebben az időszakban jött létre a Csehszlovákia és a Szovjetunió közötti szerződéses megállapodás, amely nem véletlenül foglalta magába a Csehszlovákia területi egységéről szóló klauzulát.

A II. világháború viszont a háttérbe szorította mindezt, de a történelmi tapasztalatokat nem törölte el. Az amerikai State Department már 1943-tól kezdődően készített olyan terveket, amelyek Közép-Európa számára a versailles-i és a trianoni békeszerződéssel szemben stabilabb és igazságosabb békét biztosított volna. Az angolok sem akartak abban kezére játszani Benešnek, hogy Csehszlovákiában egyszer és mindenkorra véget vessen a német, de leginkább a magyar kérdésnek. Közismert, hogy a csehszlovák fél 1945 februárjában az angol kormány megbízottját, Nicholsont azzal fenyegette, hogy ha Anglia nem támogatja a csehszlovák elképzelések szerint a háború utáni elrendezést, illetve a „csehszlovák nép ellenségeivel” való leszámolást, akkor terveiket a Szovjetunió segítségével valósítják meg.

Az eredeti csehszlovák eszme gyakorlati továbbélésének minimális feltétele az volt, hogy a második világháborút lezáró békeszerződés a versailles-i és a trianoni elvekre épüljön. A Szovjetunió ezen a ponton lép be újra a játékba, mégpedig a status quo garantálójaként, és a németek valamint a magyarok megbüntetésének és Csehszlovákiából való kitelepítésének támogatójaként folytatva a cári külpolitika hagyományait a közép-európai és a balkáni expanziót illetően. Ami a magyarokat illeti: még a Szovjetunió sem tudott érvényt szerezni annak a csehszlovák elképzelésnek, hogy az összes magyart kitelepítsék a szülőföldjéről. Ezért a potsdami konferencia nem is érintette a magyarok ügyét. A csehszlovákoknak ennek ellenére fizetniük kellett a szovjet támogatásért. Ugyanakkor az új állami totalitarizmust megalapozó szovjet doktrína, amely szerint a belügyek az államok kizárólagos hatáskörébe tartoznak – ide sorolva a politikai hatalomnak az állam lakosaival szembeni fellépését is – Csehszlovákiának is megfelelt.

Lapszélen jegyzem meg, hogy a szovjetek a 11. világháború után hasonló szerepet játszottak Romániában is. Moszkva azzal fenyegette meg a románokat, hogy ha a kommunistákat nem engedik be a kormányba, akkor a Szovjetunió a párizsi békekonferencián támogatni fogja az Erdély hovatartozásának kérdésében rendezett népszavazást. E lehetőségtől úgy féltek a románok, mint ördög a szenteltvíztől, így a kommunisták Bukarestben is könnyűszerrel jutottak hatalomra.

11 . Mi a véleménye a csehszlovák állam megszűnéséről, illetve a Szlovák Köztársaság tíz évvel ezelőtti megalakulásáról?

A csehszlovák állam eleve megszűnésre volt ítélve. Közvetve T G. Masaryk is ilyen jövőjét jósolta az államnak „Világforradalom” c. művében, amikor azt állította, hogy minden állam születésében eleve benne foglaltatnak az állam megszűnésének okai is. Mégha e szabály alól akadnak is kivételek, Csehszlovákia nem tartozott közéjük.

Ha őszintén tekintünk az 1918. november 30-i turócszentmártoni eseményre, melyen a templomból, a vasárnapi istentiszteletről kijövő hívekkel fogadtatták el a csehek és a szlovákok közös államáról szóló nyilatkozatot, vagy ha elolvassuk Ivan Dérer emlékiratait, amelyből arról értesülhetünk, hogy a szlovák értelmiségben hiányzik az akarat az új állam építésében való részvételre, akkor nincs mit csodálkoznunk azon, hogy éppen Szlovákiában szerveződtek erők az államkötelékből való kilépésre. A szlovákok Csehszlovákiával szembeni ellenérzését már a kezdet kezdetén erősítette a pittsburgh-i megállapodás nem teljesítése, illetve a szlovák politika csalódása a közös állameszmében. Tudatosítanunk kell viszont, hogy Csehszlovákia nem ezen okoknál fogva szűnt meg, hanem azért, mert az ifjú-csehek utódai – 1990 és 1992 között – ezúttal épp ellenkező álláspontra jutottak, mint 1918-ban. Úgy ítélték meg, hogy a saját céljaik eléréséhez már nincs szükségük Szlovákiára, illetve a szlovákokra. E meggyőződésük hiányában az önálló Szlovákia megszületésének 10. évfordulóját minden bizonnyal egy későbbi időpontban kellene ünnepelni.

 

12. Milyen az Ón Európai Unió-víziója, illetve azon belül hogyan képzeli el Szlovákia helyzetét tíz év múlva?

Nem vagyok sem euroszkeptikus, sem eurooptimista, és nem vagyok reálpolitikus sem. Realista politikusnak tartom magam – ezért úgy látom, hogy a király meztelen. E meztelenség némelyeket ingerel, némelyeket taszít, vagy elbizonytalanít, némelyeknél viszont vakságot okoz.

A XX. század kilencvenes éveinek elején, amikor a kommunista hatalmi rendszer bukását nagy eufória közepette éltük meg, egy olyan Európáról álmodtunk, amilyen Robert Schumannak és Konrad Adenauernak, a közös Európa alapítóinak szándékaiban szerepelt. Szabad volt álmodnunk a jövőről, csak éppen azt nem tudatosítottuk, hogy ez a jövő már a múlt része. Annak a múltnak a része, melynek kialakításában éppen a kommunista hatalmi rendszer miatt nem vehettünk részt. Őszintén be kell vallanunk magunknak, nem sokan voltunk olyanok, akiknek viszonylag pontos elképzelése volt a nem kommunista állam működéséről, a decentralizált, privatizált, nem totalitarista államról és egy autonóm, a demokratikus elveknek megfelelően kialakított jövőről.

Európát leegyszerűsített formában képzeltük el, mégpedig annak a múltbeli képének alapján, ahogyan Európa, azaz Európának az Atlanti-óceántól a történelmi Magyarország keleti határáig terjedő nyugati része működött. Bár akkor vámunió még csak a Habsburg-birodalom határain belül létezett, de utazni csaknem korlátlanul lehetett a nyugati kereszténység európai határain belül. És ha a nagynéni a párizsi unokaöccse részére szánt pénzösszeget Pozsonyban magyar koronában adta fel, azt az unokaöccs minden probléma nélkül frankban kapta kézhez. Ennek az Európának viszont 1914-ben befellegzett.

Manapság viszont már e múltbeli Európától eltérő Európáról beszélünk. Túl vagyunk telítve a II. világháborús és az évtizedekig megosztott Európa tapasztalataival. Csakhogy elégséges-e az a meggyőződés, hogy nem kerülhet sor több háborúra: sem százévesre, sem harmincévesre, sem hétévesre, sem első, sem második világháborúra, egyáltalán semmilyenre?

Milyen arculata van a mai Európának, és milyen lesz a jövőben? Amikor nemrég még helytelenül azt mondtuk, hogy be akarunk lépni Európába – ahelyett, hogy azt mondtuk volna: ismét az európai nemzetek működő közösségének tagjaivá szeretnénk válni -, akkor azt gondoltuk, hogy ez az Európa majd a régiók, vagy a nemzetek Európája lesz, hiszen ezek természetesebb entitások, mint az államok. Minél inkább közeledik azonban a „nagy bumm” ideje, vagyis az Unió 2004-es nagyméretű bővítése, annál inkább erősödnek a nemzetállamok Európáját támogató hangok. Hogy ez majd államok szövetsége lesz-e, vagy az európai intézmények erős bürokráciája által uralt föderációja (konföderációja), még nem tudjuk. Az új tagok belépését követően viszont az Európai Unió a korábbi európai tizenötök helyett egyszer csak európai huszonötökre változik, ami nem a rugalmasságot fogja erősíteni. Ráadásul az új tagok számára nem válik olyan mértékben elérhetővé minden, mint a korábbi tagok számára.

Még ha az újonnan belépő tagállamok nem is túl nagyok, sem túl erősek, tíztagú csoportjuk, illetve több mint hetvenmilliós népességük mégiscsak nagy falatnak tekinthető, amely törvényszerűen fékezni fogja az egész unió fejlődését, vagy a polarizálódását fogja elősegíteni, gazdagabbakra és szegényebbekre. Ilyen fejlődési irányt annál is inkább vehet az EU, mivel a csatlakozó államok egy része jelenleg az etnokratikus nemzetállamok fejlődési stádiumában leledzik, egy részük pedig a XIX. század végére jellemző klasszikus nemzetállam stádiumában található. A tízek csoportjában csak kivételesen akad posztnemzeti fejlődési állapotban lévő állam, noha a régiók, vagy a nemzetek Európája kialakulásának egyik előfeltétele az állami abszolutizmus teljes levetkőzése. Arról nem is beszélve, hogy a tíz csatlakozó állam közül nyolc posztkommunista állam.

Ha valóra válik a globalisták álma, és 2007-ben újabb államok lépnek majd be az Unióba, azok megintcsak posztkommunista államok lesznek. Igaz, hogy az így kibővített Unió csak kicsivel lesz nagyobb, mint a francia enciklopedisták elképzelései szerinti Európa, csakhogy az ő Európa-felfogásuk a latin-keresztény hagyományú, a gótika határain belüli Európán alapult. A mai Európai Unió viszont gazdasági és biztonságpolitikai elképzeléseken, vagyis birodalmi hagyományokon alapul. E két felfogás közötti különbség egyben az organikus és a pragmatikus világfelfogás közötti ellentétet is jelenti. Hogy mi következik ebből? Az Unió keretein belül új, részleges koncepciók szükségszerű keresése. Pl. a kárpát-medencei államok közötti regionális kapcsolatok kialakítása. Ez a gyenge Szlovákia számára nagyobb biztonságot jelenhetne az Unió keretein belül.

 

13. Mi a véleménye a szlovák társadalom kettéhasadtságáról, annak okairól, megnyilvánulásairól, a kettéhasadtság megjelenésének időpontjáról, illetve megszűnésének lehetőségeiről?

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy elégséges csupán a szlovák társadalom kettéhasadtságáról szót ejteni. Beszélni kell az egész szlovákiai társadalom kettéhasadtságáról. Milyen társadalmi polaritásokat lelhetünk fel?

Annak tekinthetjük például a csehszlovákizmust az egyik oldalon, és Szlovákia önállóságát a másik oldalon. Vagy itt van az uniópártiság, szemben a semlegességgel. Lehet, hogy sokkal markánsabb a hasadtság azokban az állameszmékre vonatkozó elképzelésekben, amelyeknél az etnikai államiság és a polgári társadalom áll szemben egymással. Nem elhanyagolhatóak az orientáltság gazdasági elemei sem: a nemzetközi tőkével való összefonódás szemben a saját források jelentőségének túlértékelésével. Még mindig fennáll a szláv, illetve a nem szláv világ felé való tájolódás feszültsége. Nem kevésbé jelentősek a kimondottan nacionalista polaritások sem, amit néhány politikai párt retorikája is bizonyít. Szlovákiában megfelelő mértékű magyarellenes propagandával a mai napig aránylag nagy számú szavazóra lehet szert tenni, adott esetben választásokat is lehet így nyerni. De nem ejtettünk még szót az emberek anyagi ellátottsága, az esélyegyenlőtlenség, a szegénység, a vagyoni tehetősség, a korrupció és az állami vagyon szétrablása stb. mentén kialakuló társadalmi megosztottságról.

A megosztottság nemzeti okai, az állam ideájával kapcsolatos polaritás gyökerei a XIX. század második feléig nyúlnak vissza, de különösen: Csehszlovákia megszületésének koráig, amikor arról született döntés, hogy Hodža autonomista koncepciója, vagy pedig a csehszlovákiszák szeparatista koncepciója győzedelmeskedik-e? Ez utóbbi, egyébként erős nemzetközi támasszal rendelkező, koncepció győzelmének hatásaként mélyült el a szlovákiai társadalom megosztottsága is.

Az viszont kérdéses, hogy e megosztottságok egyike-másika megszűnhet-e önmagáról. A szociális ellentéteket feloldhatja az általános prosperitás. A többi ellentét valószínűleg csak az ellentétek gyökereinek megszűntével oldódhat fel, vagy pedig úgy, hogy a jelenlegi nemzetállami koncepció helyére egy új, sikeres államideált állítunk. Erre Szlovákia tagsága az Európai Unióban adhat bizonyos esélyt.