A státustörvény kálváriájának egyik legszomorúbb fejezete: az oktatási-nevelési támogatás

(2004)

A hírügynökségi jelentésekben 2004. Február 13-án megjelent egy hír: a Szlovák Köztársaság külügyminisztériuma (végre) átadta a Magyar Köztársaság pozsonyi nagykövetének az oktatási-nevelési támogatásról szóló kormányközi egyezmény Szlovákia kormánya által elfogadott okmányát. Ugyanezt a magyar fél a maga részéről még 2003 decemberében teljesítette.

 

Időhúzásra berendezkedve

A két fél között már 2001 késő őszétől folytak a tárgyalások a státustörvényről. Huzamos időtartamuk oka az volt, hogy a magyar fél hiába tájékoztatta folyamatosan a szomszédait, Romániában és Szlovákiában mégis kemény politikai ellenállásba ütközött. Románia kormánya látszólag nagyobb hajlandóságot tanúsított a megegyezésre. Szlovákia kormánya azonban elutasító volt a koalíciós partner, a Magyar Koalíció Pártjának megkérdezése nélkül. Személy szerint a kormányfő, Mikulás Dzurinda, és intézményesen az Eduard Kukan által vezetett külügyminisztérium képviselte ezt a szlovák álláspontot.

Az Orbán-kormány utolsó hónapjaiban – 2001 decemberétől – folyó tárgyalások során a szlovák fél időhúzásra rendezkedett be, várva a magyarországi parlamenti választások eredményét, majd 2002 áprilisában nyíltan visszautasította a megegyezés bármilyen lehetőségét, mondván, hogy majd Magyarország új kormányával óhajt egyezségre jutni.

 

A magyar kérdés sajátossága

A 2002-es magyarországi kormányváltásig a státustörvény ügyében zajló szlovák-magyar kormányközi tárgyalásokat politikailag úgy teher értelmezni: nyílhat lehetőség a megegyezésre, ha Orbán Viktor lesz ismét a kormányfő, mivel ebben az esetben nem keletkezik új helyzet. Egyébként az egyezkedést újra kell kezdeni.

Ez adott okot arra, hogy 2002 tavaszán a felvidékiek kérjék az oktatási-nevelési támogatás kezelésével megbízott Illyés Közalapítványt, hogy a szlovák-magyar kormányközi megegyezésig ne írja ki a szlovákiai magyarok számára a támogatási pályázatot, hogy ne csökkenjen a kormányközi megegyezés esélye. A további halasztás okát pedig az adta, hogy a közelgő szlovákiai parlamenti választások előtt ne váljon a státustörvény a politikai kampány részévé. Ez utóbbi szempontnak taktikai jelentősége volt. El kellett kerülni, hogy a szlovák pártok a maguk erősítésére és a magyarok gyengítésére használják ezt a témát. Ezzel a kéréssel egyetértett Szlovákiában mind az öt, országos hálózattal rendelkező magyar szervezet, amely létrehozta a Szövetség a Közös Célokért együttműködési hálózatot (SZKC). Okszerűen a konfliktusok elkerülése éppen a Magyar Koalíció Pártjának volt érdeke, mivel kormánypárt volt Szlovákiában, és a MÁÉRT tagjaként neki kellett vállalnia az ügyben a felvidéki magyarok részéről a politikai garanciát.

Ennek a kérésnek azonban nem csupán az volt az oka, hogy elméletileg kilátás nyílt a tárgyalások megegyezéses gyors lezárására. Ebben az időben – 2002 februárjában – fogadta el a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa az MKP tiltakozása ellenére azt a státustörvény elleni határozatot, amit közvetlenül követett a Magyar Igazolványok kérelmeit is továbbító Szövetség a Közös Célokért megszüntetésére az államigazgatás által kezdeményezett bírósági eljárás. Ugyanezen időben terjesztette elő a szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) – igazságügyi minisztere révén – azt a törvényjavaslatot, amelynek törvénnyé válása esetén a támogatást elfogadó személyeket 90%-os adóteherrel lehetett volna sújtani, illetve az iskoláknak az állam részéről törvényesen járó költségvetési hozzájárulást csökkenteni lehetett volna. A törvényjavaslat kiterjedt a közművelődési intézményekre, szervezetekre is, amelyeket a magyarországi támogatás elfogadása esetén végső soron betiltással is lehetett volna büntetni. A törvényjavaslat, ez utóbbi kitételével túlterjedt az oktatásinevelési ügykörön. Ezekhez a hihetetlennek tűnő kezdeményezésekhez azonban úgy kell viszonyulni, hogy Szlovákiában már korábban, az 1990-es évek közepe táján is hoztak elképesztő törvényeket, például az államnyelvről szóló törvényben a nyelvrendőrségről. Tehát senki sem lehetett biztos abban, hogy a javaslatot csupán ijesztésként terjesztették elő, vagy komolyan gondolják.

Tény, hogy sem 2001-2002-ben, sem most, 2004-ben nem létezik Szlovákiában olyan jogi norma, amely megoltana magánszemélyeknek vagy közhasznú intézményeknek bármilyen külföldi támogatás elfogadást. Sőt, az ilyen támogatások kezelése törvénnyel szabályozott, és a tan-fogatások általában adómentességet élveznek. De a magyar kérdés Szlovákiában sajátos kérdés, kisiklik az általános megítélés alól, akárcsak a zsidókérdés a hitleri Németországban.

Csupán emlékeztetőül említem, hogy a II. világháborút követően a korábbi csehszlovák törvények sem tették lehetővé a nemzetiségi diszkriminációt, sőt az 1919-es kisebbségvédelmi egyezmény szerint külön jogot kellett adni a kisebbségeknek, tehát előnyös bánásmódban kellett részesíteni őket. Ennek ellenére 1945-ben olyan törvényesnek látszó normák szerint üldözték a magyarokat és a németeket Csehszlovákiában, amelyeket csak 1946-ban emeltek törvényerőre, sőt ekkor közkegyelemben részesítettek mindenkit, aki német vagy magyar ember ellen erőszakot követett el, beleértve a gyilkosságot is. Ennek a korszaknak a kézzelfogható következményei még hatvan év múltán is érződnek.

Ezek a negatív élmények a felvidéki magyarokban úgy rögzülnek, mint a kígyó marta emberben a kígyó harapása akit a porszívó tekergő csöve is erre emlékeztet. Érthetőbben: ez annyit jelent, hogy nem lehet rákényszeríteni a felvidéki magyar közösséget olyan cselekedetre, amiből nyilvánvalóan konfliktus származik – hacsak nem egy meglévő jogosultságot kell megvédeni, mint például a magyar iskolákat.

A Felvidéken ennek ellenére mindenki várta a státustörvény által nyújtandó támogatást, nem csupán a ráutaltság miatt, de a nemzeti összetartozás egyik jeleként is.

 

A támogatási rendszer csődje

Elegendő erkölcsi jogcím lett volna a ráutaltság a sok ezer felvidéki magyar család esetében az oktatási-nevelési támogatás igénybevételére. A Szövetség a Közös Célokért 2002 tavaszán egy széles körű felmérést végzett arról, hogy mennyire indokolt szociálisan a támogatás azon szlovákiai magyar családok számára, akik gyermeküket magyar iskolába járatják. A felmérésből kiderült, hogy az érintett családoknak mintegy fele a létminimum szintjén tengődik, és a magyar gyerekek nagyobb része azért kényszerül ingázni, mert magyar iskolába jár. Egyértelművé vált a felmérésből, hogy a magyar családoknak a magyar iskola választása gyermekük számára nagyobb anyagi megterhelést jelent, mintha szlovák iskolába íratnák gyermeküket. Kértük az Illyés Közalapítványt, hogy ezt a mintegy tizenegyezer családra kiterjedő felmérést támogassa anyagilag, de pályázatunkra választ sem kaptunk. Sőt, kérésünk ellenére kiírták az oktatási-nevelési támogatás pályázatát, a Rákóczi Szövetség által szervezett beiratkozási program részeként, noha közben – az MKP közvetítésével – ismét mutatkozott remény a kormányközi megegyezésre.

Az oktatási-nevelési támogatás pályázatának kiírásával egy időben egy sajátos szerveződés indult a Felvidéken. Az Illyés Közalapítvány kuratóriumának elnöke támogatásával, aki a Rákóczi Szövetség elnöke is volt, létrejött a város és vidéke célalapok országos szervezetét kezdeményező háromtagú bizottság. Az országos szervezet létrehozása a célalapok működése szempontjából indokolatlan volt. Értelmét az a nem titkolt szándék adta meg, hogy majd ez a szervezet fogja továbbítani az oktatási-nevelési támogatást mintegy nyolc százalékos részesedés fejében.

Nem elhanyagolható az a tény, hogy 2002 őszén az Illyés Közalapítvány már nem rendelkezett pénzzel az oktatási-nevelési támogatás folyósítására, aminek következtében az egész rendszer működésképtelenné vált az egész Kárpát-medencében. Tehát ott sem működött, ahol nem gördített útjába akadályt a politika.

A támogatási rendszer csődje összefüggött a magyarországi kormányváltással. A státustörvény megszülője, az Orbán-kormány leköszönt, ellenzői – az MSZP és az SZDSZ – pedig éppen elfoglalták helyüket a kormányban.

 

Elfelejtett ígéret

A magyarországi kormányváltás után, 2002 júniusvény kálváriájának új fejezete kezdődött. Ebben jelentős teher nyomja – a szlovák politika képviselői mellett – a hivatalos magyarországi politika vállát is, de nem teljesen mentes a felelősségről a politikán kívüli közélet sem.

Az állampolitikában 2002. november 26-a volt a vízválasztó. Ekkor találkozott Magyarország és Szlovákia miniszterelnöke. Ez a találkozó azonban a békeidőben sorra kerülő kormányfői találkozók között negatív értelemben volt egyedülálló esemény, mert a fő témájában – a státustörvény megítélésében – a nagy nyilvánosság előtt konfrontálódott a két fél. A találkozó előtt közvetítő szerepet vállalt a Magyar Koalíció Pártja is, főleg az oktatási-nevelési támogatás miatt eltérő nézetek közelítése érdekében. Szlovákia miniszterelnöke a találkozó előtt elfogadta az MKP indítványát a vitás kérdés rendezésére, és ezzel egyetértett magyarországi fél is. A miniszterelnöki találkozó végén azonban a szlovák fél mintha elfelejtette volna Bugát Bélának tett ígéretét, és a magyarok arcába vágta a felmosórongyot, elutasított minden megegyezési lehetőséget.

Ettől a pillanattól kezdve fel volt oldva a magyar fél keze kezdhette volna folyósítani az oktatási-nevelési támogatást a hatályos törvény értelmében, mert a megegyezés lehetősége szertefoszlott, a szlovákiai törvények pedig nem gördítettek semmilyen akadályt az útjába.

Azonban minden másképp történt. A magyarországi fél elutasította a támogatás folyósítását a megegyezés hiányára hivatkozva, és ezután döntötték el a magyarországi külügyminisztériumban a státustörvény radikális módosítását. 2003 májusában ezt nyomták le a határon túli magyarok torkán.

 

Támogatás vagy alamizsnaosztás?

Az említett eseményekkel párhuzamosan azonban a Felvidéken jócskán legénykedtek a városi célalapok országos szervezetét előkészítő bizottság ragjai, akik eddig a státustörvény érdekében a kisujjukat se mozdították. Célul tűzték ki, hogy ők lesznek az egyelőre nem működő oktatási-nevelési támogatás gondozói. Ebben bátorítást kaptak a Rákóczi Szövetségtől is. Az Illyés Közalapítvány ugyanis – jóval a kormányfők találkozója előtt – kiírta a Felvidék számára is az oktatási-nevelési támogatás pályázatát, noha erre már nem volt anyagi fedezet. Meg is érkezett néhány pályázat, amelyeket a célalapokat országos szervezetté alakító bizottság biztatására gyűjtöttek be. A pályázók töredékét valamilyen maradék pénzből kielégítették. A státustörvény eredeti értelmében azonban mintegy húszezer felvidéki magyar család részesülhetett volna támogatásban. A pótmegoldás keretében azonban még húsz családnak sem jutott támogatás. Ezt inkább alamizsnaosztásnak lehetett nevezni. Közben az osztogatás szervezői – fáradtságot nem sajnálva – az SZKC-t okolták az oktatási-nevelési támogatás csődje miatt, noha ez részben a magyarországi és a szlovákiai kormány politikáján múlt, illetve az Illyés Közalapítvány túlköltekezésén – ugyanis az oktatási-nevelési támogatásra szánt pénz nagy részét 2002-ben másra költötte a kuratórium.

Hasonló helyzet alakult ki 2004 januárjában is. Annak ellenére, hogy kértük: ne truccból adjanak kolduspénzt néhány családnak az elmaradt oktatási-nevelési támogatás helyett, hanem dolgozzanak ki egy olyan támogatási stratégiát, ami nem szerepelt az eredeti státustörvényben sem, és nem található a kedvezménytörvénnyé degradált módosított változatban sem. Kérésünk az volt, ha tudnak támogatni, akkor ezt a magyar családok szolidaritásának jegyében a nagycsaládosok megsegítésére fordítsák. A státustörvény módosítása miatt a családközpontú szemlélet ugyanis kikerült a törvényből. Az oktatási-nevelési támogatással pedig várjuk meg a kormányközi egyezmény hatályba lépését, hiszen a szöveg végső változatában már megegyezett a kormányközi vegyes bizottság. Kérésünk ellenére, mégis a státustörvény – módosítás előtti – oktatási-nevelést támogatása címén osztották szét az ajándékokat néhány felvidéki magyar családnak, miközben a törvény által lehetséges támogatás késlekedédéséért érthetetlen módon ismét a felvidéki magyar közéletet vádolták meg.

 

A huzavona látszólag véget ért!

Ezek a bonyodalmak arról tanúskodnak, hogy a szlovák-magyar viszonyban – sok magyar gesztus ellenére – alig változott valami az elmúlt évtizedekben. Sőt a kommunista hatalmi rendszer hagyományai túlélték a rendszer bukását. Az ugyanis csak a kommunizmusban volt szokásos, hogy a politika megtiltsa azt, amit a törvény megenged, illetve a törvény csupán akkor működhet, ha zöld utat ad a politika.

Ezzel párhuzamosan ugyancsak sajátos helyzet alakult ki Magyarországon. A Medgyessy-kormány hivatalba lépése óta, tehát már majdnem két éve a státustörvény viszonylatában folyamatos a törvénysértés, éppen az oktatási-nevelési támogatás szüneteltetése miatt. Ugyanis némi kifizetés 2002-ben megtörtént, de korántsem a jogos igényeknek megfelelően, Újra működni azonban csak 2004 tavaszán fog. A 2003-ik évben egyet len országban sem teljesítette a Medgyessy-kormány a törvényből adódó kötelességét – tehát nem csak a Felvidék maradt hoppon.

A rosszul vagy kiszámíthatatlanul működő, esetenként ellenséges magatartást tanúsító politika menthetetlenül rányomja bélyegét a közéletre is, ami emiatt hasonló magatartást vesz fel. Csak ezzel magyarázható az a torzsalkodás, amit a felvidéki célalapok országos szerveződésének aktteistái gerjesztettek illetve néhány jó szándékú, de szerepet tévesztő magyarországi ember. Az ugyanis számtalanszor kiderült, hogy Budapesten nem lehet meghatározni, mit és hogyan akarjon egy kolozsvári vagy egy losonci magyar. Ezért jött létre még az ezerkilencszázkilencvenes évek elején – az Antall-kormány idején – az a megállapodás, hogy Magyarország részéről mindazt, de csak azt fogják támogatni a határon túli magyarok irányában, amit legitim képviselői megfogalmaznak.

Úgy tűnik – a kormányközi megegyezés életbeléptével – talán véget ér az oktatási-nevelési támogatás körüli huzavona. A szlovákiai kormánnyal kötött megállapodás ugyan nincs semmilyen kapcsolatban a státustörvénnyel, de e megállapodás nélkül a magyarországi kormány nem lenne hajlandó támogatást nyújtani a szülőföldjén élő és anyanyelvén tanuló mintegy 60 ezer szlovákiai magyar fiatalnak és hozzávetőlegesen ötezer magyar egyetemistának. Reméljük, hogy a támogatási keretnek a Medgyessy-kormány részéről tervezett harminc százalékos szűkítése sem fog újabb vitát gerjeszteni. De azt is reméljük, hogy a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szervezete által létrehozott Pázmány Péter Alapítvány is a legésszerűbb módot választja majd a támogatás közvetítésére a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetségének iskolai szervezetei felé, és nem veszti el a fejét a viszonylag sok pénz láttán.