Ami éltet, az tart életben!

Megjelent Dunaszerdahelyen,a Katedra című folyóirat 2004. júniusi számában, kiadta a Lilium Aurum

 

Talán 1948-ban vagy ’49-ben lehetett, amikor szüleimmel, mintegy három vagy négyévesen, Szepesség északi részében, a késmárki szárnyvasúton utaztam. Nem emlékszem, hogy motorvonaton vagy autóbuszban ültünk-e, csak a dízelolaj nehéz szaga rémlik és a sok, tolakodó utas. Beszélgetésünket egy nekem idősnek tűnő ember szakította félbe, aki csendesen megdicsérte szüleimet, mert magyarul beszéltek velem.

Mélyen az emlékezetembe vésődött ez a röpke jelenet, és az elmúlt több mint fél évszázad során is sokszor eszembe jutott. Még csak messziről közeledett az iskolás korom, de szüleim máris sokat vitatkoztak miattam, azon, hogy mi lesz velem, mert a magyar iskolák még mindig tiltva voltak. Néha-néha szlovákul szóltak hozzám, hogy szokjam az idegen nyelvet, de e kísérleteik sorra kudarcot vallottak – ilyenkor mindig megmakacsoltam magam és egy szót sem lehetett belőlem kihúzni, még harapófogóval sem. Óvodába adtak, hátha ott megtanulom ezt a nyelvet, de onnan megszöktem, noha az óvónők velem magyarul beszéltek. Megszöktem volna az iskolából is, ha szlovák lett volna.

Hogy akkor annyira kétségbeestem az anyanyelvem miatt, már csak halovány emlék, de nyomát máig őrzöm a lelkemben és az idegzetemben. Nem tudom újrajátszani emlékezetem mozivásznán az akkori indulataimat, nem tudom visszamenőlegesen elképzelni, hogy mi lett volna, ha mégsem mehetek magyar iskolába. De felsejlik bennem egy baljós érzés – valószínűleg bűnözővé váltam volna.

Egynémely megítélés szerint azzá váltam, hiszen kétszer zártak börtönbe a magyar iskolák védelme miatt, és az egyik, engem vallató titkosrendőr nyomatékosan megjegyezte, hogy úgy viselkedem, mint egy visszaeső bűnöző.

Még az első letartóztatásom előtt ünnepelte – megkésve – a füleki magyar gimnázium alapításának harmincadik évfordulóját. Az 1951-ben létrehozott iskola ugyan már nem létezett, mert időközben összevonták a szlovák gimnáziummal, de mi magyarok mégis azt ünnepeltük. Azt az iskolát ünnepeltük, amely szellemi éltetőnk volt. Ahol a tanárok szinte személyre szabott feladatokat adtak az arra érdemes diákoknak, ezzel teremtve számukra egyéni tanterveket, többletmegterhelést, szellemi próbákat, menekvést a kommunizmus sötétségéből. Az iskola évfordulós ünnepe egybeesett érettségim huszadik évfordulójával, amely két nappal volt az után, hogy lázítás vádjával új szakaszába érkezett az ellenem folyó bűnvádi eljárás. Egykori tanáraim még éltek, és büszkék voltak rám, hogy hajdani diákjuk szembe került a hivatalos hatalommal – nyilván ifjúkori titkos vágyuk megtestesülését látták bennem. Én pedig apró jelekkel tudtukra adtam: nekik is köszönhetem, hogy ezt meg mertem tenni. 1982 kora nyara volt ekkor.

Ebben a különös helyzetben, amelyben tapinthatóvá váltak az egymásnak leadott jelek és az együttérzés, kaptam – immár nem diákként – egy újabb megbízatást tanáraimtól: köszöntsem az iskolai találkozó résztvevőit. És akkor elmondtam egy beszédet, amelyet azóta is csak az ott megjelentek ismerhetnek, mert itthon még nem került a nagy nyilvánosság elé – akkor nem volt a közlésére lehetőség, később pedig nem adódott rá alkalom.

Íme a beszéd:

„Rendkívül szerencsésnek érzem magamat amiatt, hogy anyanyelvemen, magyarul szerezhettem annyi műveltséget, amennyit csehszlovákiai magyarként intézményesen megszerezhettem, és az egyszeregy automatizmusa magyar nyelven rögződött belém, Newton törvényei magyarul jutnak eszembe, és az „Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje” az iskola falai között szívódott lelkembe. Boldog és büszke vagyok, hogy az emberi szellem oly csodálatos virágai, mint Petőfi, Madách, Ady, József Attila, Radnóti Miklós, Tamási Áron, Nagy László életműve – hogy az élő alkotókat ne említsem – magyarul, eredeti nyelven, teljességében az én szellemi kincsem is. Elhiszem Gábor Dénesnek, magyar származású Nobel-díjas fizikusnak, hogy tudományos eredményeinek szilárd alapját a magyar iskolának köszönheti. És megnyugvással tölt el, hogy fölszabadít az elfogultság érzése alól George E. Forsythe amerikai matematikus, aki az anyanyelvet tartja az ember legfontosabb általános szellemi, gondolkodási eszközének, ez után a matematikát, és harmadik helyre a matematikai informatikát helyezi. Az anyanyelv mentális jelentőségét ismerte fel Comenius is, csaknem négyszáz évvel ezelőtt.

Mindenki tudja, aki lélektannal foglalkozik, hogy az ember gondolkodásának, lelkivilágának – főleg a gyermek- és serdülőkorban – egységes, töretlen nyelvi rendszerben kell fejlődnie, és ez csak az anyanyelv lehet. Az a nyelv, amelyet csecsemőkorunktól hallunk, mert megszületésünk pillanatától ebben a jelrendszerben fejlődik lelki- és gondolatvilágunk, ebben rajzolódnak ki fogalmi képeink. Szellemi kibontakozásának kezdetén a gyermekhez az édesanyja szól először, azon a nyelven, amely neki is a tudata legmélyén gyökerezik: az anyja nyelvén, és ettől válik ez a nyelv anyanyelvvé. Ha az anya nem saját „gyökérnyelvén” szól gyermekéhez, önmaga számára is idegen világot teremt, nem tudja a szavak képeiben visszaidézni saját gyermekkorát, és emiatt gyermeke is csak suta idegenné válhat. Az emberi szellem ellen követünk el merényletet, ha megfosztjuk az embereket szellemi kibontakoztukban az anyanyelv teljességétől, a lelki fejlődés egyik alapvető eszközétől. És az emberi szellem ellen elkövetett merénylet: ember elleni bűntett. De mégsem nem azonosulhatunk néhai Rákosi Jenőnek a magyar nyelvet védő neofita buzgalmával, hogy a magyar nyelv tisztasága érdekében minden más nyelvtől óvjuk gyermekeinket. Nem osztjuk véleményét, mert csodálatos élmény megismerni más nemzet kultúráját. Eredeti nyelven közelférkőzni Joyce Ulysseséhez, Camus magányos hőseihez és ízlelgetni Bohumil Hrabal kesernyésen groteszk történeteit. Joggal irigyelhetjük Szilárd Leót, mert ő – már amerikai tudósként – Ady-verseket fordított angolra.

Lélegzetelállító Szerb Antal világirodalmi tájékozottsága. De mindez csak az anyanyelven át lehetséges, mert ha nem alakul ki anyanyelvünk kiművelt kódrendszere, nem találhatjuk meg az idegen nyelvek azonosítási alapját sem. Az anyanyelv világa jobbára csak az anyanyelvi iskolai művelődés útján teljesedhet ki.

Csakhogy mégsem teljes az azon érzett örömöm, hogy magyar iskolába jártam Csehszlovákiában, mert gyakran jönnek elő a számból botladozva anyanyelvem szavai, néha elakadnak a fogaim között, és többször úgy érzem, hogy gondolataim képeit nem tudom helyesen kifejezni, mert az anyanyelvemet egy idegen nyelv igyekszik elnyomni, egy másik nemzet nyelve, amelynek ismerete azonban óhatatlanul szükséges a lakóhelyünkön anyagi létünkhöz. És a szó ott ugrál a nyelvem hegyén, de sem az anyanyelvemen, sem a másik nyelven nem alakul érthető kifejezéssé. Igen, megesik ez. Mindenkivel megtörténik, aki kétnyelvű közegben él. De éppen ezért minél erősebbre kell építeni az anyanyelvi kultúra erődítményét, az iskolát, hogy szellemünk kevesebbet botladozzon, ha el-elfullad, nagy lélegzetet vehessen, mert elkorcsosul ott, ahol nem tisztulhat meg az anyanyelv fürdőjében. Szent-Györgyi Albert mondotta egy Budapesten készült televíziós beszélgetésben, hogy a holnap olyan lesz, mint a ma iskolája. Ha tehát az iskolában ma a nemzeti és az anyanyelvi kultúrának csak korcs képződményét kapják meg a tanulók, akkor holnap korcs szellemű, csonka tudatú, torz lelkivilágú szülők lesznek belőlük.

Talán sosem volt annyira közügyünk a nyelv és az iskola erősítése, mint ma, a nemzeti kisebbségi létfeltételek között. A nyelv és az iskola erősítése: a szellemi mocsár lecsapolása, a kialvó parázs élesztése, prométheuszi tett és sziszüphoszi eltökéltség. Aki pedig cserbenhagyja a nemzeti és az anyanyelvi kultúrának ezt a szentélyét, az beáll a Prométheusz máját szaggató sasok sorába, és a legmegvesztegethetetlenebbet, Sziszüphoszt igyekszik bárgyún lekenyerezni. Ezért minden szülő, aki védi anyanyelvi és nemzeti kultúrájának ezt a szilárd pontját, Prométheuszéval vetekedő cselekedetet végez. És hogy a holnappal szemben kevesebb kétségünk legyen, a ma iskolájában a holnap Prométheuszait kellene nevelni, ám ehhez a mai szülőknek villámot elragadó hajlandósága is szükséges.”

Az Alma Mater, a Tápláló Anya címet kevés iskola érdemli ki. Lehet, hogy a Felvidéknek, az elszakítottnak, egyetlen magyar iskolája sem érdemesülne erre a megtisztelő címre. De összességében a magyar iskola mindannyiunk táplálója, mindannyiunk Alma Matere – hol lennénk nélküle? Mert ami éltet, az tart életben.

Pozsony, 2004. május 25.
(1982. júniusa)

Skip to content