Sej-haj, Unió!

A némelyek szerint forradalomként, mások szerint rendszerváltásként, az események lényegét értők szavát idézve pedig rendszerváltozásként emlegetett történelmi esemény, a kommunista hatalmi rendszer bukása óta eltel tizenöt év egyik legemlékezetesebb napja volt 2004. május 1.

Természetesen azért, mert ettől a naptól három olyan állam is tagja lett az Európai Uniónak, ahol magyarok is élnek, így a magyarok túlnyomó többsége – több mint tizenegymillió magyar – az Európai Unió polgárává vált.

 

Sokan, sokfelé ünnepeltük sokféleképpen első uniós napunkat. Voltak, akik a belépést Szent István művéhez, az államalapításhoz hasonlították, a szerényebbje azt mondta, hogy ezután következik a nehezebbje, volt, aki fordított irányból látta az eseményt, s azt mondta: utánunk jött az Európai Unió, és volt olyan is, aki a kalapját verte a földhöz elkeseredésében, mert az Uniót a kegyetlen globalizációval azonosította.

Sajátos programot szervezett a belépés napja alkalmából a Duna Televízió. Hajót bérelt, és a Duna hullámain úszva az éter hullámain sugárzott helyszíni műsort Bécsből, Pozsonyból, Neszmélyből, Esztergomból, Budapestről.

Ne vegyék ünneprontásnak, ha elmondom: számovira 2004. május elseje mégsem amiatt ágyazódott az emlékezetembe, hogy ekkor váltam az Európai Unió polgárává – most, az egyéves évfordulókor eszembe sem jutott, hogy évfordulót ünneplünk. Arról viszont nem tudok elfelejtkezni, hogy az EU-ba lépésünk napján egy olyan élmény kólintott fejbe, mely a kommunizmust idézte, sőt rémének árnyékát suhantotta át fölöttem.

Gondolják végig, az Európai Unió alapjait német, francia és olasz keresztény-demokraták, azaz antifasiszták, nácizmus- és totalitarizmus-ellenes erők rakták le még 1950-ben. Eszmeiségük a megbékélésben, a gyanakvás nélküli együttműködésben, a természeti erőforrások (a szén, a vas és az atomenergia) békés felhasználásában és a szolidaritásban gyökerezett. A huszadik század első felének borzalmai után erre éhezett Európa és az egész világ. Ugyanekkor a földrész keleti felében, sőt Közép-Európa keleti felében (Kelet-Közép-Európában) egy új típusú fasizmus erősödött meg, az osztályelméleten alapuló, amelyet akkor sztálinizmusnak neveztek, később brezsnyevi doktrínaként emlegették, de nevezték szocializmusnak is, sőt szocialista demokráciának meg emberarcú, valamint „létező” szocializmusnak is. A lényege a gyanakvás, a gyűlölködés, a személyiség és a gondolat elnyomása, a hagyományos erkölcsi normák lejáratása, a keresztény értékrend felforgatása, a különböző érdekű agymosás, a gondolkodás átalakítása, az emlékezet módosítása és a szolidaritásnak hatalmi érdekké silányítása volt. A 2004. május elsején EU-taggá vált tíz államból kilencben csaknem fél évszázadon keresztül uralkodott ilyen, mindent eltorzító politikai rendszer. Ilyen politikai rendszer az Európai Uniót alapító államokban soha sem volt.

De nem ez az egyetlen bökkenő. A nagy bővítéssel az unióhoz került államok egy részében – a bővítés idején – olyan személyek és pártok voltak kormányzati tényezők, akiknek, illetve amelyeknek gondolkodásuk, szokásaik a kommunizmusban gyökereznek – ez volt a helyzet Magyarországon és Lengyelországban. Csehországban és Szlovákiában is bent ülnek a kommunisták a parlamenti képviselői székekben. Ezen államok gazdasági élete át és át van szőve a volt kommunista titkos ügynökökkel és az akkori politikai rendőrség tagjaival, sőt ott vannak ezek a hatalmi szerkezetekben és a politikai pártokban is. A újonnan csatlakozott államoknak szinte mindegyikében a lakosság nagy részének a lelkében sok évtizedes gyűlölet ül hol a magyarokkal, hol a németekkel szemben, ott lappang a cigányok iránti fajgyűlölet, a politikusaik jelentős részének pedig halvány gőze sincs azokról az értékekről, amelyeknek nevében elindult Európa az egyesülés felé. Persze lehet, hogy erről már számos nyugati politikusnak sincs sejtelme, egyébként a bővítési biztos, Verheugen nem lett volna olyan nagyvonalú azok iránt, akiknek még vagy huszonöt évet kellett volna bolyongniuk a pusztaságban. Lehet, hogy neki is oda kellene kivonulnia, hogy többre becsülje Robert Schuman, luxemburgi születésű francia politikus és Alcide De Gasperi, trentinói olasz, valamint egy valamikori, ráncos arcú német kancellár, Konrad Adenauer szellemi hagyatékát, mint a szlovák külügytől Szlovákia csatlakozási akadályainak „leküzdésére” – a számára – rendelt két kéjhölgyet.

A legnagyobb baj tehát az, hogy mára megbillent az erkölcsi ÉRTÉK és a gazdasági ÉRDEK közötti egyensúly, és mi ilyen körülmények között váltunk az unió tagjává.

A Duna Televízió az előbb említett állomáshelyekről helyszíni adásban közvetített. Pozsonyban és Neszmélyen én is jelen voltam. Ez utóbbi helyen kaptam három percet az adásban. Amikor ezekről a kétségeimről beszéltem, megszakadt a helyszíni közvetítés, sőt a technika azt is lehetővé tette, hogy be se kerüljek az éterbe, mert az élő adás is csak néhány perces késéssel került fel a műholdra. Aztán a neszmélyi eseményeket csak néhány órával később sugározták – felvételről. Az én beszédemet cenzúrázva adták le.

Most, egy év múlva úgy emlékszem vissza az Európai Unióba való belépés napjára, hogy valószínűleg én voltam az első új uniós polgár, akit cenzúráztak, tizennégy évvel a kommunista rendszer bukása után.

De nyilván ez sem véletlen, és az sem, hogy Magyarország legerősebb kormányzó pártja a Kommunisták Magyarországi Pártjának többször átöltözött utódpártja, és parlamenti frakcióvezetője a kommunista rendszerben sajtócenzor volt. Aki még emlékszik arra, hogy milyen intézmény volt a kommunista sajtócenzúra, arra is emlékezhet, hogy mennyire rettegtek tőle azok az értelmiségiek, akik arra merészkedtek néha, hogy a nyilvánosságnak szánva leírják gondolataikat. Ez az intézmény határozta meg, hogy kit tűrtek el a nyilvánosságban és kit tiltottak ki belőle.

Éljen az Európai Unió! Éljen a szabad Magyarország! A kommunisták élnek, és köszönik szépen, jól vannak, sőt kitűnően.

2005. május 7., hídlap