Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
(Vasárnap, 2004-09-03, Kövesdi Károly)
Napjaink szomorú aktualitása, hogy a nemzetét féltő és a nemzetének sorsáért életét, pályáját, családi békéjét feláldozó politikust, akit a kommunista rendszer börtöne sem tudott megpuhítani, a kvázidemokrácia játékszabályait kihasználva büntetlenül lehet támadni, ócsárolni vagy szelídebb módszerekkel legalábbis marginalizálni. Elképzelhető tehát, hogy legújabb kötete, a Hazától a nemzetig is álmatlan éjszakát okoz néhány szlovákiai magyarnak.
Pusztán azért, mert Duray nem nyugszik és nem alkuszik, s az általa elénk tartott tükör bizony olykor szégyenkezésre késztet, hiszen elmulasztott lehetőségeinket, megalkuvásainkat és gyávaságunkat tárja elénk. Azt a magatartást, amelyért, mint maga fogalmazza meg egy helyütt, „nem jár igazgatótanácsi tagság”. Mint egyik méltatója írja: „Nyilatkozatainak igazságtartalma gyakran váltja ki a percemberkék indulatos tiltakozását.” „A kommunista rendszer bukása után létrejött posztkommunista csonka demokráciák hívei sem kedvelik, mivel nem fogadja el a bukott politikai rendszerből átörökített nyerészkedő módszereiket, felületes és a társadalmat megosztó szemléletüket.”
Duray kötete nem divatból vagy valamiféle önös magamutogatás ösztökélésére született, és a megjelenés időzítése sem egészen véletlen. A különféle utakra terelt, darabokra szaggatott magyarság ugyanis a rendszerváltás után – különösen egy részének az Európai Unióba való belépésével – válaszúthoz érkezett. Szerencsésebbik (nagyobbik) részének megadatott az az elégtétel, hogy csatlakozhatott az európai demokratikus nemzetek családjához, de már elkezdődött és javában zajlik az a veszélyes folyamat, amely a magyarság egyes részeit külön fejlődési utakra terelte. Ilyen sorsfordító időkben kell különösen ébernek lenni, és nem lehet fatalista módon abban bízni, hogy alapvető problémáinkat majd mások oldják meg helyettünk. Ilyenkor kell megosztani a gondolatokat a közösséggel, hogy ne úgy tekintsünk a kihívásokra, mint ama bizonyos négylábú az új kapura. Nagyrészt ezekről a témákról szól a kötet, amely a Duray által az elmúlt tizennégy esztendőben írt esszék, tanulmányok és nyilatkozatok, alkalmi beszédek gyűjteménye. A könyv legértékesebb részét a nemzetről, a nemzet egyesítéséről, a paradigmaváltásról írt eszmefuttatások alkotják, a szétszakított magyarság lehetséges jövőjének gondja, az egészséges öntudat és önértékelés roppantul fontos kérdése izgatja a politikust, aki a nemzet virtuális újraegyesítésének folyamatában, annak szerkezeti elemei kiépítésében úttörő szerepet játszott az elmúlt másfél évtizedben.
E kis recenzió terjedelme nem teszi lehetővé, hogy akár csak érintőlegesen is megkíséreljem az egész könyv tartalmi, szerkezeti és kritikai értékelését, hiszen több mint 700 oldalas kötetről van szó. Találunk benne önéletrajzi írásokat, politikai programnyilatkozatokat, időközben aktuálissá vált – a maguk idejében dühödt indulatokat kiváltó – előrejelzéseket, nemzeti stratégiát fejtegető esszéket. Egy olyan magyar értelmiségi gondolatait, akihez hasonló formátumú politikust nagyítóval kellene keresni napjaink eldurvult, félrevezetett és elbizonytalanodott közéletében.
Bárhogy alakuljon is a magyar nemzet sorsa a következő években, évtizedekben, Duray Miklós esszéi, politikai víziói és jóslatai vagy iránytűként (szerencsés esetben), vagy keserű tanulságokként fognak szolgálni számunkra és a következő nemzedékek számára. Egy azonban biztos: magyar embert nem hagyhatnak hidegen ezek a szerző által felvetett kínzó kérdések. Mert talán mondanom sem kell: nem ővele van probléma, ahogyan előszeretettel állítják a nemzeti létünket állandóan fenyegető nacionalisták és az önös érdekeik oltárán mindent feláldozó magyarok, hanem azzal a környezettel, amely a túl bársonyosra sikeredett rendszerváltás után alakult ki térségünkben, s amelyben a következetes, megalkuvásokra képtelen, köpönyeget nem forgató ember bizony gyakran kénytelen káromkodni, vagy fütyörészni.
Kövesdi Károly