Kövesdi Károly: Duray, a közellenség

(Új Szó, 2004-10-01, Kövesdi Károly)

Ami közös vagy hasonló bennük: bár ezek a pamfletek sokkal inkább a szerző személyét, mint az általa képviselt értékeket vagy magának a kötetnek az írásait támadják (bár E. Fehér tesz egy-két kísérletet valamiféle elemzésre), az indulat a kényelmetlen eszméknek szól, amelyeknek képviseletéért – Duray megfogalmazásában – nem jár igazgatótanácsi tagság. A radikális politizálás ugyanis a demokráciáért való küzdelem hosszú távú, kétes eredménnyel kecsegtető, percnyi előnyöket feladó magatartását vállalja fel, amire nagyon kevesen mernek vállalkozni.

Centire és kilóra

Nem szándékom ügyvédje lenni Duray Miklósnak, hiszen nem szorul védelemre, és megszokhatta az inzultusokat. Nem is azért foglalkozom a témával, mert a kötet szerkesztőjeként némileg érintett vagyok, és mert Barak László valamiféle keménykezű hozzáállást kér számon rajtam, mi több, egy helyütt ukázokat emleget, de egy-két indulatos megállapítását nem lehet szó nélkül hagyni. Hogy milyen „ukáz” alapján lett Duray kötete akkora terjedelmű, amekkora, nincs róla tudomásom, de az ilyen összehasonlítgatás hasonló a kisgyerekek viselkedéséhez, akik az iskolai vécében egymás bögyörőjét méricskélik. Barak sem gondolhatta komolyan (hiszen költő és könyvkiadó), hogy a könyvek súlyát kilóra vagy centire mérik. Talán nem ide illő példa, de szemléletes: egy Pilinszky-kétsoros lehet akkora súlyú, mint egy Arany János-ballada. Duraynak ráadásul – más politikusokkal ellentétben – nem ez az első kötete, és nem alkalmi nekibuzdulásról van szó, még kevésbé kampányszerű irományról. Másrészt ez nem szépirodalom, ahol más esztétikai és szerkesztési elvek kívántatnak meg. A politikusi szövegek dokumentumértékük miatt másként esnek a latba. De erről talán fölösleges is értekezni. Hanem a jelenség az érdekes, amelynek a gyökerei messze nyúlnak. Aki nem amnéziás, emlékezhet Hajdú elvtársnak 1983-ban az ÉS-ben megjelent hírhedt támadására, amely, azon túl, hogy Durayt igyekezett diszkreditálni, azt eredményezte, hogy a könyvéhez előszót író Csoóri Sándort a kommunista főkorifeusok – ha jól emlékszem, egy évre – eltiltották a publikálástól.

Csupán néhány megjegyzésem lenne Barak László cikkéhez, amelynek hangvétele, kis eufemizmussal élve, zavaró. A „pionírmúlt heroizálásának” kapcsán: az önéletrajzi írásban szereplő sztori valóban megmosolyogtató, a gyermeki naivitás tükörképével egészíti ki a politikus portréját. De nem több ennél, fölösleges túldramatizálni. Abban az időben mindenki volt pionír, csak nem mindenki törölte a cipőjét a piros kendőbe. Valaki a zászlókat és transzparenseket dobálta el a május elsejei felvonulás után. De felvonulni kellett, mert kötelező volt, még a kisdiákok számára is.

Hogy hogyan került egymás mellé és adta meg alaphangját a kötetnek a Havel elnöknek címzett levél és az uniós tagság kapcsán írt fejtegetés? Barak László valószínűleg emlékszik (hogyne emlékeznék, hiszen együtt jártunk a Hradzsinban), hogy röviddel elnökké választása után Václav Havellel hiába próbáltuk a sajtó számára kimondatni: elítéli a kassai kormányprogramot. Akkor annak a kijelentésnek felbecsülhetetlen politikai súlya lett volna. Havel erre nem volt hajlandó. Amiképp a bősi témában is hamar kifordította a kabátot; reálpolitikusként a szlovák érdekek hamar elfedték e fájó, annak előtte általa is elítélt témákat a humanista, ellenzéki politikus alapállásában. Ezt kérte rajta számon Duray (közös ellenzéki múltjuk révén joggal tehette!), és nem a rendszerváltás kezdeteit ostorozta. Egy korszak kezdete volt ez, melyet idén tavasszal az Európai Unióhoz való csatlakozásunk zárt le. Azt hiszem, ez így világos: a két írás mintegy keretét és alaphangját alkotja a másfél évtized alatt írt, publikált és elmondott gondolatoknak.

Barak írásából nem derül ki, melyek a „következetlenül összeeszkábált gyűjtemény” „felszínes”, „nehézkesen komolykodó” és „hevenyészett” írásai. Talán ha kifejtette volna, megtudnánk. Duray közismerten világosan fogalmaz. Az inkriminált számonkérés, hogy a magyarellenes figurákat kik hozták be a szlovákiai politikába, szintén érthető; gondoljunk Vladimír Mečiar személyére, akit annak idején a VPN karolt fel. Nem állítja senki, hogy tudatosan, inkább naivitásból, ami azonban a politikában megboszszulja magát. „A demokrácia eszközeivel vívott politikai küzdelem is eredménytelen lesz”-féle megállapítás sem valamiféle diktatórikus allűröknek vagy kívánalmaknak a sugalmazása, hanem puszta ténymegállapítás. Napjaink aktualitásaként rímel rá például az antidiszkriminációs törvény elutasítása a demokrata eszméket képviselő KDH, illetve annak igazságügy-minisztere részéről. (Holott ennek a törvénynek a megszületését éppen a demokrácia hiányával aligha vádolható Európai Unió szorgalmazta.) Hogy a kisebbségi alkotmánytörvényt vagy az autonómiát ne is említsük, melyeknek a merev elutasítására a „nincs meg a politikai akarat” varázsszót szokás előhuzigálni a kalapból. Az ilyen megátalkodott antidemokratikus politikai éretlenséggel szemben – amit Duray számon kér és diagnózisként emleget – valóban nehéz demokratikus eszközökkel küzdeni.

Az unalomig hangoztatott Duray–Slota párhuzamról csupán annyit, hogy valószínűleg Barak is tudja, mi a különbség a nacionalista és a radikális politikus között. A maga korában Kossuth és Széchenyi is radikális volt, mint szélsőséges magatartású politikusokat mégsem szokás elítélni őket. Ők is ugyanattól a mételytől, a nemzet felemelésétől és szabadságvágyától voltak „fertőzöttek”, amitől ma – sajnos – kevés politikusunk.

Nyilas vagy újfasiszta?

Míg Barak László dolgozata elfogult sértések kötetlen halmaza, E. Fehér Pál szövege veszélyesebb vélelmeket próbál igazságokká avatni: kontextusából kiragadott szövegrészekkel igyekszik bizonyítani, hogy Duray Miklós számára szimpatikus a fasizmus eszméje. E. Fehér szerint Duray olyan „történelmet csinál”, amelyben jól megfér a fasizmus eszméje, s amelyben nincs helye a baloldaliságnak. Hogy miért kéri számon E. Fehér Durayn a baloldaliságot, rejtély, hiszen jól tudja, hogy Duray a régi rendszer, a kommunizmus ellensége volt, ideológiájával nem értett egyet. Ha másért nem, legalábbis azért, mert a pártállam évtizedeiben az „internacionalista türelem” leple alatt alig titkoltan – és a magyar MSZMP vezetésének szervilis és bamba asszisztálása mellett – folyt a szlovákiai (és romániai, ukrajnai stb.) magyarság asszimilálása. Amikor Duray a szlovákiai magyarság védelmében írta dolgozatait, és képviselte a jogvédő bizottság munkáját, sokan felhördültek: jó, jó, bátor ember, mert védi a kisebbségi jogokat, de azért a rendszert nem kéne támadnia. Akik így gondolták, nem ismerték vagy nem akarták ismerni Duray jellemét és eszmevilágát. E. Fehér Pál érdekes módon ismét felemeli intő ujját, és igazságot próbálva osztogatni, ezt a régi, áporodottá vált levest próbálja felmelegíteni.

Ugyanakkor E. Fehér van anynyira intelligens, hogy tudnia illenék: a fasizmus és a kommunizmus között – minden rokonságuk ellenére – azért volt egy árnyalatbeli különbség. Az első azért volt képes tömegeket mozgatni, mert az ember legaljasabb ösztöneire épített, a kiszolgáltatott, gazdaságilag a porba kényszerített Németország nyomorban élő tömegeinek kínált hagymázas, hamis megoldást. Erre gondolt Duray, amikor a fasizmust úgy jellemezte, hogy az a nemzeti fejlődés egy bizonyos fokán (ami természetesen nem azonos az adott társadalom fejlettségi szintjével) alakult ki. Ugyanakkor a kommunizmus az állati sorban, a huszadik század eleji feudalizmusban élő orosz muzsikok tömegét ragadta magával, ám ellentétben eszmei testvérével, ezek a tömegek kiszolgáltatottjai és áldozatai lettek a szép eszméknek. Ne feledjük az ukrán parasztok tízmillióit, akiket Sztálin (a saját birodalmának polgárait) éhen halasztott, a gulagokat, melyekben saját népét tizedelte a diktátor. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy bármelyik modell elfogadható, de a tények, azok tények. Durayt egy platformra hozni az újfasiszta eszmékkel egyébként beleillik abba a forgatókönyvbe, amely napjaink Szálasi-kultusza kapcsán folyik Magyarországon (amit néhány tucatnyi elborult elméjű ember képvisel), és amelyet a kormányzó szocialisták nem tudnak – vagy nem akarnak – kezelni.

Tudják ellenben az E. Fehér által emlegetett, „a szomszédok tudtával és akár hallgatólagos, akár szerződésekben rögzített egyetértésben” mívelni a baloldali kapcsolattartást a határon túli legitim képviselőkkel: a MÁÉRT-ból annak egyik megalapítóját, a legitimitást nem nélkülöző Durayt a szocialisták úgy golyózták ki, hogy hatalomra kerülésük után Duraynak egyszerűen nem küldtek meghívót. Ma pedig ott tartunk, hogy az állandó értekezlet helyett a szocialisták létrehozták a Magyar Képviselők Tanácsát. Nem tudom, mennyivel szalonképesebb ez a magatartás, mint a szerző által emlegetett jobboldali, urambátyámos gyakorlat.

E. Fehér cikke egyébként a pejoratív felhangú általánosítások tárháza (unalmas és zagyva mítoszok, malasztok, hókuszpókusz stb.), egy kalapba hajigálva például a Duray egyik cikkében emlegetett magyar államalapítás közös élményét azzal a státustörvénnyel, melynek eredeti célja E. Fehér állításában megalkotóik szerint az volt, hogy „jóvátegye a pánszlávok bűnét”, Trianont. A magyarigazolvány pedig E. Fehér megfogalmazásában „nem kedvezményeket vagy segítséget nyújt, hanem jogi kereteket teremt a Duray Miklós által indítványozott eredeti státustörvény számára, ez a »nemzet határokon átívelő egyesítése«, ezzel Magyarország »védőállam« lenne.”

A sérelmezett magyarigazolvány eredetileg valóban kedvezményeket szeretett volna nyújtani, hogy a tudatában megrendült határon túli magyarság végleg ne hagyja el az anyanyelvét, hogy „megérje” magyarnak lenni. Hogy mi maradt a törvényből, az éppen E. Fehér eszmetársainak, a bal-liberális kormánynak a műve, akik azt teljesen szétcincálták. S hogy a magyarságon elkövetett bűnöket és sérelmeket miként tudná jóvátenni Magyarország, rejtély, hiszen azt azoknak kellene megtenniük, akiknek a műve volt. Magyarország csak enyhítheti a határokon túl élő magyarság gondjait. Úgy látszik azonban, hogy E. Fehérék szemében még ez is főbenjáró bűn a bűnös nemzet részéről, s anélkül segítség nem nyújtható a nemzet kinnlevőségének, míg azt a szomszédok „jóvá nem hagyják”, vagy törvényileg, vagy hallgatólagosan. Ebben a tekintetben a szocialisták leggyakoribb érve a szomszédok „érzékenysége”, feledve a magyarság érzékenységét.

Miért az utálat?

Végül a rendszerváltás geneziséhez vagy inkább pszichoanalíziséhez egy aprócska adalék: van egy ismerősöm, aki számára azért kényelmetlen Duray, mert a pártállamban véleményt írattak vele Durayról, s nem tudván kibújni a kényelmetlen feladat alól, megírta azt. Hogy ebből az ellenzéki Duraynak származott-e konkrét baja, nem tudom, de az illetőnek azóta is lelki traumát okozhat Durayval szembenéznie. Többen vannak így ezzel, főleg az egykori csehszlovákiai magyar besúgók népes táborának ma is hangoskodó és a történelmet átfogalmazgatni próbáló tagjai. E. Fehér múltját ismerjük (az Aczél György nevével fémjelzett Kádár-rendszer normalizációs „kultúrpolitikájának” egyik oszlopos tagja volt). Méltatlan dolog azonban, hogy a rendszerváltásban tevőlegesen résztvevő Barak László egy gyékényre térdepel vele, mi több, megkérdőjelezi Duray szerepét a rendszerváltásban. „Az történt, hogy nem Duray Miklós lett, aki megdöntötte itt a kommunizmust!” – írja Barak, mintha azt állítaná, hogy a Kádár-rezsim elsöprése legalábbis Orbán Viktor beszédével, és nem a lakitelki sátorban kezdődött volna, vagy mintha nem lett volna szükség Gorbacsov biztosítékára ahhoz, hogy megnyíljanak a sorompók a keletnémetek előtt.

Tartok tőle, Barak Laci, hogy Duray Miklósnak némileg több köze volt a pártállam bukásához, mint bármelyikünknek, akik a téren ráztuk a kulcsokat ’89 novemberében; akár a szürke tömegben, akár szónokként a pódiumon. Mert ő már akkor ropogtatta a pártállam csonthéját, amikor mi még csak reménysugarat vártunk. Amit Duray azóta sem hány senki szemére. Sem a kiállás hiányát nem kéri számon, sem a feljelentgetők és jelentésírók nevét nem kürtöli világgá. Mert ellentétben másokkal, talán képes élni a megbocsátás keresztényi türelmével. Ám megkérdőjelezni a szerepét annak az embernek, aki egyedüliként írta alá a Charta ’77-et, és aki szintén egyedüliként járta meg a Husák-rendszer börtönét, a tudathasadás határait súrolja. Méltatlan dolog hozzád is, Barak Laci.

Ami elgondolkodtató, a Duray-ellenesség kontinuitása. A jelenség arról árulkodik, hogy egyesek vagy nem tudatosítják, vagy lekezelik a tényt, hogy a magyarság ma körülbelül abban a helyzetben van, mint a török megszállás idején volt (földrajzi szempontból rosszabb helyzetben, mert hétfelé osztva él). Automatikusnak veszik, hogy az uniós tagság minden sebre gyógyírt kínál; megállítja a nyolc évtizede zajló asszimilációt, tőkét hoz a gazdaságilag tudatosan leépített vidékekre, mi több, helyre teszi az emberek sérült (tudatosan elferdített) tudatát. Vagy ami ennél is rosszabb: a tabuizált témák (autonómia, kisebbségi alkotmánytörvény, elfuserált közigazgatás) emlegetése a kormányon lévő magyar kisebbségi politikusok térvesztésével járna, hiszen a napi politikai kupeckedés helyett a felvállalt elvi politizálás kemény jellemet, sok lemondást és a választópolgárok iránti több alázatot kíván. Ezért kell legalábbis marginalizálni minden véleményt, amely nemzetstratégiát kér számon vagy jogvédelmünk érdekében elhangzik. Ezért szeretnék egyesek, ha Duray Miklós távozna a politikai pályáról, és elvonulna remetének valami távoli barlangba. Amin, ha megtenné, talán már nem is csodálkoznék, hiszen gyengébb idegzetű ember már rég belefáradt volna a sziszifuszi küzdelembe.

Azért, barátaim, ugye, ismerős a mondás – szabad fogalmazásban –, amely szerint: „Nem osztom ugyan a nézeteit, de mindent elkövetek azért, hogy elmondhassa a véleményét”?

KÖVESDI KÁROLY

Skip to content