Utánunk a népszavazás…

Egy 2004 karácsonya előtt készült beszélgetés teljes szövege. Rövidített változata megjelent Pozsonyban, a Magyar Koalíció Pártja közlönyének, a Hírvivőnek 2005. januári számában

– A népszavazás kapcsán egyaránt beszélhetünk eredménytelenségről és sikertelenségről?

– Pontosítanék, az ún. kettős állampolgárságról, azaz a kedvezményes honosításról tartott népszavazás – mivel érvényességi feltételei nem voltak – eredményes volt, de nem vezetett sikerre. Eredménye szerint több lett az IGEN szavazat, mint a NEM, de mégsem vált ügydöntővé, mert a választó­polgároknak kevesebb, mint huszonöt százaléka szavazott azonosan. Ez az eredmény jogilag ugyan nem jelent semmit, de politikailag kötelezettséget ró mind a kormányra, mind a parlamentre. Egy működőképes demokráciá­ban az ilyen kimenetelű népszavazás már befolyásolhatja a közéletet. Nem lehet fölötte egy kézlegyintéssel napirendre térni – tenni kell valamit.

Az igenek számának többsége „a demokrácia nagykönyve” szerint kény­szerhelyzetet teremtett a magyarországi kormány és a magyarországi politi­kai közéletet számára. Az állampolgárság kérdését előbb-utóbb meg kell oldani, lehetőleg törvénnyel. De addig a jogi szakmának is választ kell adnia sok kérdésre. Például arra, hogyan lehet honosítani vagy visszahonosítani azt, aki nem távozott el arról a területről, amelyen a felmenői „jus soli” vol­tak magyar állampolgárok, nem mondott le magyar állampolgárságáról, és mégsem magyar állampolgár, nem vesztette el magyar állampolgárságát, hanem egy rajta kívül álló akarat törölte el azt, noha „jus sanguinem” is magyar állampolgárnak kellene lennie, hiszen szülei és szüleinek szülei és azok szülei annak születtek. Ez legalább olyan fogas kérdés, mint a mesebeli királyfi feladványa az okos pásztorlánynak. Ő – hogy megtarthassa a király­fit kedvesének – megtalálta a megoldást, mert ment is, meg nem is, vitt is ajándékot, meg nem is. A magyar állampolgárság jogfolytonosságának helyre­állítása ügyében a jogász tudoroknak kell vállalni a szegény, de bölcs leány sze­repét: hogyan lehet megtartani az államhatárokkal szétdarabolt nemzetet egy állampolgári kötelékben, de ne sérüljön se a győztes államok által megfogal­mazott nemzetközi jog, se az Európai Unió joga, se a magyarországi emberek adófizetői, biztosítási vagy lakóhelyhez kötött szociális joga? A feladat megol­dására azonban a logikán kívül aligha van más eszköz a segítségükre.

Az első lépést a törvényalkotás felé – híven december harmadiki nyilvá­nos ígéretéhez – Magyarország miniszterelnöke megtette. Megbízta igazsá­gügy-miniszterét, dolgozzon ki egy törvénytervezetet a határon túli magyarok kedvezményes magyarországi honosítására. A miniszter két héttel később a nagy nyilvánosság előtt bejelentette, nem terjeszt a kormány elé olyan javaslatot, amely azt tenné lehetővé, hogy a szülőföldön maradva – azaz Magyarországra költözés és ottani életvitel nélkül – lehessen megszerezni a magyar állampolgárságot, mert nem ért egyet olyan állampolgársági kötelék­kel, amely független az állam területén lakástól és az ottani életviteltől. Ezzel visszajutottunk a népszavazás előtti nulla ponthoz, a miniszterelnök pedig Pinocchio mosolyával széttárhatja a kezét, mondván: megtettem, amit ígér­tem, de lám, a szakember ezt mondja, én pedig tisztelem a szakmáját.

– A Magyarország államhatárain túl élő magyar szervezetek, a MÁÉRT tagjai december ötödike előtt határozottan kiálltak az ún. kettős állampolgárság­ért. Ők hogyan reagáltak erre az újabb, a korábbi „nem”-mel egyenértékű bejelen­tésre?

– A december ötödikei népszavazásról szólva meg kell említeni egy olyan érdekességet, amely éppen a népszavazási kezdeményezés, de részben a Gyurcsány-kormány elutasító magatartásának a következménye – ebben egyet lehet érteni a Magyarok Világszövetségének helyzetértékelésével is. Arra gondolok, hogy a határon túli, azaz a nem magyarországi magyar szer­vezetek 1996. szeptemberében tartott, csonka magyar–magyar csúcstalál­kozója óta, mely a román–magyar alapszerződéssel kapcsolatos hivatalos magyarországi magatartás bírálatára lett összehíva Pápán – egy kérdésben sem jutottak olyannyira váll-váll melletti egyetértésre, mint most az állam­polgárság ügyén. Ez nem csak „siker”, hanem elgondolkodtató eredmény is. Remélem, hogy azok a politikusok, akik nemet mondtak az állampolgárság ügyében rendezett népszavazás alkalmával, és nem menthetetlenül ciniku­sak, magukba szállnak ennek láttán. Várható, hogy az elszakított magyarok szervezetei ezt az állásfoglalásukat fogják megerősíteni 2005. január elején Szabadkán is.

A felvidéki magyaroknak a magyar állampolgárság megszerezhetősége semmilyen gyakorlati probléma megoldását sem jelenti, lévén Magyarország és Szlovákia az Európai Unió tagja, de ők ugyanúgy igényelték és igénylik a magyar állampolgárság jogfolytonosságának a visszaállítását, mint a kárpát­aljaiak vagy a délvidékiek, emezek viszont e nélkül úgy rekednek kívül a schengeni határon, mint ahogy mindannyian Nyugaton kívülre szorultunk a második világháború után a térségünkben lezajlott kommunista puccsok következtében. Akkor ez a helyzet az egész magyarságot sújtotta, tehát egy ladikban eveztünk, még ha a padhoz láncolva is és elválasztva egymástól. Most azonban a schengeni határvonal a magyar nemzettesten fog áthúzódni egy jó ideig, és emelt fővel, megaláztatás nélkül átlépni csak magyar útlevél­lel lehet, azt pedig csak az állampolgársággal lehet megszerezni.

– Lát esélyt arra, hogy a népszavazás eredménye szerint és az igazságügy­miniszter álláspontja ellenére törvény szülessen?

– Elméletileg van esély, hiszen minden indítványt megvitat a parla­ment, ennek során lehet módosítani a javaslatokat. De ha az előterjesztő miniszter elképzelését megváltoztatná a parlament – bár erre nem látok esélyt – ő minden bizonnyal visszavonná javaslatát. Az állampolgársági tör­vényt kétharmados arányú jóváhagyással lehet megváltoztatni, erre pedig nem számíthat egyetlen javaslat sem ebben az ügyben, legalábbis a mostani képviselők mandátumának lejártáig, azaz 2006 tavaszáig.

– Tehet valamit ebben a helyzetben az MKP vagy a MÁÉRT többi határon túli tagja?

– A Magyar Koalíció Pártja és a többi szervezet is egyetlen dolgot tehet: kérheti a magyar kormányt, hogy mielőtt elfogadná vagy elutasítaná az igaz­ságügy-miniszter javaslatát, tárgyaljon a határon túli magyarok képviselői­vel, hívja össze a Magyar Állandó Értekezletet. És persze az sem ártana, ha előbb a MÁÉRT egy-két szakmai bizottságában is megtárgyalnák a javaslatot.

– Tekintsük át azt a politikai vitát, amely megelőzte a december 5-i népszavazást.

– Számomra egy dolog érthetetlen: miért döntött úgy az MSZP, hogy a NEM-mel való szavazásra szólítja fel a választókat. Ez a népszavazási kérdés ugyanis semmi másról nem szólt, mint hogy megnyíljon-e a lehetősége (sőt, megteremtődjön-e a kényszere) a magyar állampolgárság – immáron nyolc­vanöt éve rendezetlen – ügyének a törvényes rendezésére. De nem foglalko­zott a törvény tartalmával, és azzal sem, mikor kell azt elfogadni.

Hadd tegyek egy történelmi kitérőt. Az állampolgárság ügyének megol­datlansága egészen Trianonig vezethető vissza. A békeszerződés ugyanis csak az újonnan létrejött államoknak jelentett kötelezettséget az állampol­gárság megadására, de Magyarország és Ausztria számára az állampolgárság ügyében nem írt elő semmilyen kötelezvényt. Ez a kérdés 1948-ig rendezet­len maradt, addig ugyanis nem született olyan törvény, amely kimondta volna, hogy az elcsatolt országrészek lakosainak megszűnt a magyar állam­polgárságuk – ők örökölték az állampolgári jogukat elődeiktől az 1879-ben kodifikált és egyben első magyar állampolgársági törvény értelmében. Akik átszöktek a szomszéd államokból Magyarországra, azokra 1947-ig úgy tekin­tettek, mintha magyar állampolgárok lettek volna. Az 1947-es magyaror­szági kommunista hatalomátvételtől ez annyiban változott, hogy ettől kezdve rendőrségi nyilvántartásba vették a Magyarországon illegálisan tar­tózkodó határon túli magyarokat. A jogi helyzet 1948-ban változott meg alapvetően, az első kommunista állampolgársági törvény elfogadása után, amely megszüntette az 1879-ben elfogadott törvény hatályát. A felvidéki „bokorugró” magyarok egy részét 1948-ban toloncolták ki és adták át bilincsbe verve a csehszlovák hatóságoknak, mindig valamilyen összeeskü­vésről szóló koncepció alapján. De ebben nemcsak a jogfelfogás változása ját­szott szerepet, hanem az ún. proletár internacionalizmus is, ez az ideológia meghatározta a kommunista államok egymás iránti kötelezettségeit is, termé­szetesen a Szovjetunió követelményei szerint. Az első kitoloncolások annak az időszaknak az elején történtek, amikor a háborús bűnösök elítélése után elkezdődtek az új politikai perek, pl. a Mindszenty-per, amelynek keretében több felvidéki magyar is „nagy időt fogott”. A tolerancia időszaka 1951 nyarán telt le végleg. Ettől kezdve minden magyart kiutasítottak Magyarországról, akinek ott tartózkodását nem lehetett értelmezni az 1948-ban elfogadott új, „kommunista” állampolgársági törvény alapján.

A népszavazás, ha sikeres lett volna, arra kötelezte volna a Magyar Országgyűlést, hogy hozzon törvényt a magyarok szülőföldjük elhagyása nélküli kedvezményes honosításáról. Ha sikeres lett volna, az helyreállít­hatta volna az állampolgári jogfolytonosságot, de ez a magyarországiak egyéb jogait nem érintette volna.

– Vizsgáljuk meg, hogyan viselkedtek a népszavazás főszereplői. Ön szerint a magyar kormány mennyiben felelős a történtekért?

– A kormánynak sem az IGEN-ért, sem pedig a NEM-ért nem lett volna szabad kardoskodnia, hanem minél nagyobb részvételre kellett volna buzdí­tania a választókat. Ezenkívül tárgyilagosan kellett volna tájékoztatnia a lakosságot a népszavazás következményeiről. Ez utóbbi ügyben a magyaror­szági kormány, pontosabban a kormányfő – megítélésem szerint – alkot­mánysértést követett el, mert a kormányprogramtól független pártpolitikai kérdésben foglalt állást, és saját álláspontjának megtámogatására megté­vesztően és tudatosan torzítva tett közzé közérdekű adatokat. Arról nem is beszélve, hogy ezeket az adatokat oly módon jelenítette meg és magyarázta, hogy az nem felelt meg a magyarországi belső jognak sem.

– Miért nem volt sikeres az ellenzék stratégiája? Gyengének, elhibázottnak bizonyult a Fidesz népszavazási kampánya?

– Hallottam olyan véleményt, hogy a Fidesz kampánystratégiája szen­vedett vereséget. Szerintem ez nem így volt, de erre érdemes vesztegetni néhány szót. A kormányoldal azt állítja, hogy akkor vált pártpolitikai kér­déssé az állampolgárságról kiírandó népszavazás, amikor Orbán Viktor is aláírta a gyűjtőívet. A Magyarok Világszövetségének aláírást gyűjtő aktivis­tái pedig azt hozták fel Orbán Viktorral szemben főbenjáró kifogásként, hogy több mint egy óráig kellett őt győzködni arról, hogy írja alá az ívet. Ha elfogadjuk mindkét oldal igazát, akkor a helyzet egyértelmű: a tiszta erkölcs szerint igazodó ember csak egyetérthetett a népszavazási kezdeményezés indítékával, de nem az eszközzel. Az egyik oldal tartalmilag azonosult az üggyel, a másik oldal tartalmilag is és módszerében is elutasította a kezde­ményezést. Engem is megrohamoztak Pécsett a világszövetség aláírásgyűjtői 2004. március 21-én, de én vállalhattam az elutasításukat, hiszen ekkor

engem éppen a fővárosi bíróságon perelt a Magyarok Világszövetsége. Két nappal később – pécsi véleményem miatt – a Világszövetség Erdélyi Társa­sága a világhálón össztűz alá vett, mint egy nemzetárulót. Pedig csak annyit mondtam az aláírásokat gyűjtő jámbor asszonyoknak a pécsi székesegyház kapujában, hogy az állampolgárság ügyét nem népszavazással kell rendezni. Ha tehát az állampolgárság ügyében kiéleződött a politikai szembenállás, akkor ez nem a Fidesz bűne, hanem azoké, akik kezdeményezték, és azoké, akik tudták, hogy vele szemben fognak felsorakozni. Ez a népszavazás nem a kampány során kapott politikai töltetet, hanem korábban egy olyan straté­gia részeként, melyet a magyar nemzet szétszórására fogalmaztak meg. Mert népszavazást hirdetni egy olyan kérdésről, amely a néptől (a nemzettől) füg­getlenül alakult ki, helytelen és logikátlan. De ezzel szembeszegülni úgy, hogy a kezdeményezés tartalma is sérüljön, politikailag (sandán) megfontolt lépés. A helytelen módszer alkalmazása és a politikailag megfontolt szembe­szegülés között azonban felfedezhető az oksági összefüggés – így lehet meg­tépázni a tartalmat, megalázni a nemzetet, vagy köznyelven: „hülyét csi­nálni” a nemzetből. Így lehet elterelni a figyelmet a probléma keletkezéséről, létéről és megoldatlanságáról, nehogy mások által fontosnak tartott ügyek közé soroltassék.

Ha összehasonlítjuk a 2002-es magyarországi parlamenti választás két fordulója közötti Fidesz-kampányt a mostanival, sok hasonlóságot találunk benne. Az akkori kampány a Fidesz győzelmét hozta a második fordulóban. Azt senki sem állíthatja, hogy sikertelen lett volna Orbán Viktorék népsza­vazási kampánya – noha politikai haszon nélkül lettek belekényszerítve. Lehet, hogy e kampány nélkül a nemek kerültek volna túlsúlyba az igenek­kel szemben. Ez persze utólag már nem állapítható meg.

– Felelősek-e a határon túli magyar szervezetek a népszavazás sikertelenségéért?

– A határon túli magyar szervezeteknek egyértelmű volt az állásfoglalá­suk. Kérték a magyarországi választókat, szavazzanak igennel – noha a magyar állampolgárság nem javította volna egyértelműen minden határon túli magyar helyzetét. A kárpátaljaiak például csak nagyon nehezen – sőt törvényt szegve – tudták volna igénybe venni a magyar állampolgárságot. Ukrajna alkotmánya ugyanis nem engedélyezi a kettős állampolgárság létre­jöttét, noha a kelet-ukrajnai oroszok tömegeinek van orosz állampolgársá­ guk is. De talán emiatt a törvény ukrán őrei szemet hunytak volna efölött. A vajdaságiak törvényesen lehetnek kettős vagy többes állampolgárok. Szerbia nemzetközileg el van szigetelve, állampolgárai csak vízummal lép­hetnek be az európai államközösség területére, az ottani magyarok pedig az állampolgársággal legálisan kaptak volna magyar útlevelet, ez tehát gyakor­lati problémájukat oldotta volna meg, nemkülönben a kárpátaljaiaknak, azaz az Ung vidékieknek és a tiszahátiaknak. A felvidéki, azaz a Szlovákiába szakadt magyaroknak pedig elsősorban érzelmi kérdést jelentett a magyar állampolgárság megszerezhetőségének a lehetősége – ezért a róla kibontako­zott alantas vita is érzelmileg hatott rájuk. Különböző volt tehát az indíttatás, de a megfogalmazott akarat egységes volt. Ezért nem lehet írni semmilyen elmarasztaló bírálatot a népszavazás eredménye miatt a határon túli magyar szervezetek számlájára. Inkább azt kellene megfogalmazni, mit tudunk tenni az egységes magyar nemzettudat megerősítése érdekében.

Ön szerint mire vezethető vissza a magyar választók érdektelensége?

– Az érdektelenség az emberben soha sem önmagától alakul ki, hanem kifejlődik. Lehet az undor következménye is, amelyet egy politizálási stílus, vagy ránk erőszakolt szemlélet kelt bennünk. De lehet annak is a következ­ménye, hogy nem értjük, amiről döntenünk kellene. Az állampolgárság ügye iránti érdektelenség – megérzésem szerint – ez utóbbival függ össze. Ezért lehetett elhitetni sok emberrel, hogy ha sikeres lesz a népszavazás, a határon túli magyarok automatikusan magyar állampolgárrá válnak, beözönlenek Magyarországra, és igényelni fogják az összes „állampolgári jogon” kijáró lehetőséget, kezdve a gyermeknevelési segélytől, az egészségügyi ellátáson, lakásépítési támogatáson, a munkanélküli segélyen, a nyugdíjon át a temet­kezési segélyig. Valóban elhitték, mert a Magyarországon lakó emberek zömének halvány sejtelme sincs arról, hogy mi az állampolgári jog, ezen belül mi az alapjog, mi a megszerezhető jog. A mostani, megcsonkolt ország lakóinak, a rákosi és kádári rendszert megélt embereknek (azoknak, akik nem polgárok) nagyrészt már csak halvány sejtelmük van (vagy már az sincs) arról, hogy nagyszüleik vagy dédszüleik és az idegen állampolgárságú magyarok nagyszülei vagy dédszülei az 1879-es állampolgársági törvény sze­rint polgártársak, korábban pedig honfitársak voltak, és együtt harcoltak Kossuth zászlaja alatt. Arról sincs emlékük, mert kiölték belőlük, hogy a

jámbor „hegyi tótok” nyáron az Alföldre jártak dolgozni (mint most a jám­bor magyarországiak Dél-Tirolba almát szedni), de a fát viszont ezektől a „tótoktól” vásárolták. A hevesiek és a borsodiak a gömöri vasbányákban meg vasgyárakban, és a rima-murányi részvénytársaságnál találtak munkát, ha otthon nem volt. A „dél-komáromiak” – eredendően újszőnyiek – sem tudják már, hogy ők azért komáromiak, mert van „Észak-Komárom” is, ennek a lakói most éppen idegen állampolgárok, de cseppet sem kevésbé magyarok, mint ők. És a hegyaljaiaknak sem jut már eszükbe – tisztelet a kivételnek –, hogy a tokaji borok egyik legnagyobb átrakodó helye éppen Szepsiben volt, abban a városkában, amelynek magyarjait most, a népszava­zással elutasították maguktól. A magyarországi emberek sokasága nem érzé­keli, hogy mi a különbség egy ország lakója, valamint egy állam felelős pol­gára és a nemzet között. Az állam felelős polgára és a nemzet között szoros a kapcsolat, az ország lakója és a nemzet között alig fedezhető fel még laza kötelék is. A magyarországi választópolgár tudatában a legnagyobb űr abban a sávban tátong, amelyben a felelős állampolgár és a nemzeti tudat gyökere­zik. Ezért még azon sem lehetne csodálkozni, ha – Magyarországon – az országlakó a felelős állampolgárt és a nemzetének hevesebben elkötelezett magyart ugyanúgy idegennek tekintené, mint a határon túli magyart. De hogy ez egy lehetséges helyzet, és ezzel a helyzettel visszaélt Magyarország hivatalban levő kormánya, kormányfője és a kormánypártok, azt jelenti, hogy az ő érdekük ma ugyanaz, ami a rákosi vagy a kádári korszak stratégái­nak az érdeke volt – azokra kell összpontosítani, akik „velük” vannak, a többi úgyis ellenükben van.

De attól félek, hogy ha a most elszakítva élő magyarok jelentős része ismét magyarországivá válna, lehet, hogy ugyancsak nemmel szavazna hasonló hely­zetben. Mert a Magyarországra települt erdélyiek és felvidékiek egy része december ötödikén szintén nemmel szavazott!

– Mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel?

– Tulajdonképpen tanácstalan vagyok. Most 2004–2005-ben Magyar­országon egy nemzetellenes, de talán inkább egy üres fejjel, tehát ki tudja kinek a fejével vezetett kormány van hivatalban. De ha ennek a fordítottja lenne, éppen úgy, mint ahogy 1998–2002-ben volt, akkor sem lennék okosabb. Ezer vagy több mint ezer éves történelmi terhünk, hogy küzde­

nünk kell az ellenünk kiagyalt kezdeményezésekkel. Mi is olyan idegenek vagyunk világunkban, mint a zsidók, de abban különbözünk, hogy bennün­ket a nyelvünk, a kultúránk és az önvédelmünkre kitenyésztett kevélysé­günk tart össze – mert attól lettünk erősebbek, hogy mindig sikerült elkerül­nünk a véget. Őket a származás és az izraelita egyház által létrehozott évez­redes szervezettség őrizte meg. Mi pazarlók vagyunk, ők pedig mindent megszámolnak. Mi idealisták vagyunk, ők pedig materialisták. Egyébként egyformák vagyunk.

Azért vagyok tanácstalan, mert nem tudok jobb megoldást keresni a hely­zet megváltoztatására, csak magyarországi eszközöket, noha sokan mondták elkeseredve, hogy a magyar tudat sértetlenül már csak a trianoni határokon túl él. Lehet, hogy ez részben igaz, hiszen az elszakított magyarokat nap mint nap szembesítik magyarságukkal, emiatt egy részük fáradtan beolvad a más­fajta többségbe, de túlnyomó részük edzettebbé válik. Mégis tehetetlenek, ezért kiszolgáltatottak vagyunk. Olyanok vagyunk, mint a gazba elhajított fegyver, néha visszaveri a nap sugarát, vagy nem fog rajta a rozsda, de nincs, ki használja. Ha azonban akad megfelelő dalia, aki kézbe kapja, értelmet kap edzettsége. Tudatosítanunk kell, az államhatárokkal elszakított magyarok önmagukban csak az önvédelemre alkalmasak, még ha politikusaik beszá­molnak is egyéb – inkább vágyott – sikerekről is. A nemzetnek az a része, amelyiknek nincs nemzetközi jogi alanyisága, márpedig ez csak Magyaror­szágnak van, vagy legalább nem jelenik meg az adott államon belüli jog­alanyként, és ez az állapot egyetlen elszakított magyar közösség esetében sem létezik, vajmi keveset tehet az állapotok megváltoztatására, bár vala­melyest hozzájárulhat a maga módján. Az elszakított magyarok önmaguktól soha sem kerülhetnek olyan helyzetbe, mint a svájci németek, a belgiumi vallonok és a flamandok, de félő, hogy még a spanyolországi baszkok státu­sát sem fogják tudni kiharcolni, ha a szétszakított részek nem forrnak eggyé politikai céljaikban. Ez pedig Magyarország nélkül elképzelhetetlen. Ahhoz viszont, hogy ez az elképzelt állapot megvalósulhasson, együtt kell működ­nünk abban, hogy Magyarország megszabadulhasson a kommunista múltat folyamatosan életre keltő politikai erőktől és az elmúlt rendszer ügynökei­től. Remélem, hogy ez egyszer, nemsokára sikerül.

– A helyzet tehát a mostani magyarországi kormány felelőssége, megváltozta­tása pedig összefügg ennek a kormánynak a leváltásával?

– A kérdés első felére a válaszom: igen, de hozzáteszem – a mindenkori kormányé. Felelősségük van ebben azoknak a rendszerváltóknak is, akik nem tudták huzamosabban sikerre vinni társadalommegújító programjukat, de azoknak még nagyobb a felelősségük, akik a rendszerváltozás előtti múlt­ból húznak hasznot, visszaélnek máig érő következményeivel – ez pedig a kérdés másik felére vonatkozik.

De sajátosan megfogalmazva, ez olyképpen is kormányzati felelősség, hogy a mindenkori magyar kormány határozza meg az oktatási alapprogra­mot. Ebben egyértelművé kellene tenni, hogy a nemzet több, mint az állam­polgár, mint ahogy a haza is több, mint az állam. Ha ezeket a különbségeket egy oktatási alapprogram világosan tartalmazná, akkor most nem kellene erről a problémáról beszélgetnünk.

– Az eddig elmondottak stratégiai kérdések voltak, de térjünk vissza a takti­kákkal teleszőtt politikai hétköznapjainkhoz. Lát-e arra esélyt, hogy megváltozzék a magyarországi belpolitika akár az állampolgárság ügyével, akár más nemzetpo­litikai ügyekkel kapcsolatban?

– Meggyőződésem, hogy addig nem lesz igazi változás, amíg Magyaror­szágon meghatározó politikai vagy alkotmányos tisztségben olyan ember lesz, aki az életpályájának felívelését a rendszerváltozás előtti politika függő­ségében kezdte építeni – ez 2005-ben már a 33 évesekre is vonatkozhat – illetve, ha a rendszerváltozás után nem tudta függetleníteni magát ettől. De ez is kevés. Amíg nem lesz úrrá rajtunk az a meggyőződés, mely szerint nem azzal kell törődnünk, hogy miképp vélekedik rólunk a szomszédunk, hanem azzal, hogy vajon tiszta lelkiismerettel fekhetem-e le este, hogy vajon meg­tettem-e mindent sorstáraimért, addig nem lehetünk biztonságban. Hozzá­teszem: sorstársam lehet magyar is, de más nyelven beszélő ember is, ha közös jövőt tudunk építeni.