Volt egyszer egy…, egy lesz egyszer?

Első közlés

Borsody Istvánnal, ki számomra legendává nőtt, Cape Cod-on találkoztam először, 1989 júliusában. E tájon az Atlanti-óceán Amerika keleti partjának azt a részét ostromolja, amelynek arculata – első pillantásra – olyannyira hasonlít Angliára, mintha a két kontinenst nem az óceáni hátság választaná el egymástól, hanem csak egy folyó.

Itt van a bostoniak legkedveltebb nya­ralóhelye.

Kora délután volt. Előtte való napon a bostoni magyaroknak Koncz Lajosék könyvtárszobájában tartottam előadást a felvidéki magyarság hely­zetéről, és közösen elmélkedtünk arról a jövőről, amely csak a kommuniz­mus bukása után válhat valóra.

Ezt a témát egyszer már végigjártam ugyanazon év áprilisában Chicagó­ban egy ’56-os szabadságharcos, Bocskai István vendéglőjében tartott asztal melletti beszélgetésen. Ezúttal mindazt, amit ott elmondtam csak tovább­gondolva kellett elmondanom. Amiről az akkori eszmecsere folyt, egy­szerre volt távolinak tűnő remény és a közeli időben várható esemény. Ott, akkor már a bőrünk alatt éreztük a kommunista hatalom bukásának közeledtét. A beszélgetés lényege – utólag összefoglalva – az összmagyar gondolkodás igénylése volt, különös tekintettel az amerikai és az elszakí­tott magyarok közötti kapcsolatokra.

Az előző esti, a színhely géniuszához illő, töményen intellektuális esz­mecsere élményétől áthatva indultam neki több órás autózásnak, hogy eljussak arra a nyaralóhelyre, ahol találkoznom kellett Borsody Istvánnal. Hasonló izgalom fogott el, mint néhány hónappal azelőtt Wass Albert Flori­dán lévő, Astor Park-i rezidenciájához közeledve – ott is egy élő legendával találkoztam.

Ha valaha elképzeltem magamnak valamilyen példaképet, hát az éppen olyan volt, mint Borsody István. Idolja nekem máig sem változott, mert most is úgy gondolom, hogy országos vagy nemzeti horderejű közéleti szere­pet vállalni csak annak szabad, akinek történelmünkről, a politikáról, az emberekről, a magyar nyelvről, társadalmunkról, a világról szóló tudása az övével mérhető.

Az óceán partján fekvő, a leírás szerint „parasztos” nyaralójának hosszas keresése közben is készültem találkozásunkra, közelgő beszélgetésünkre, gon­dolatban újralapoztam könyveit, amelyekből – úgy véltem – saját tapasztala­tommal hasonló tanulságot vonhattam le: az államhatárokkal elszakított magyar közösségek, ha nem tudnak megállni saját lábukon, elvesznek. Akkori élettapasztalatom ezt diktálta, mert Magyarországban a kommuniz­mus idején nem találtunk, nem találhattunk mi, szintén kommunista orszá­gokban élő elszakított magyarok, semmilyen támaszt. Magyarország kor­mányhivatalai és -hivatalnokai a kommunista időszakban nem a nemzetért dolgoztak, illetve csak annyira tettek érte, amennyire ennek szükségét lát­ták saját legitimálásukra.

Személyesen is volt néhány olyan élményem, amely arra kényszerített, hogy a nemzet egyetemességének híveként is tartsak tisztes távolságot a magyarországi hivatalosságoktól, hiszen titkosrendőrségük utasítására hatóságaik számtalanszor megaláztak, a magyar politikai hatalom pedig ellenségnek tartott. A kommunista hatalmi ideológia akadályozta az állam­határokkal szétdarabolt magyar nemzetrészek közötti kapcsolatok szoro­sabbra fűzését, és lehetetlenné tette a nemzetépítés eszméjét. Ezért, ha meg akartunk maradni, magunkra maradtunk, azaz saját erőnkön kívül nem szá­míthattunk másra, legfeljebb a Magyarországon háttérbe szorított erők szo­lidaritására.

Órákat beszélgettünk minderről az óceán hullámzásától sustorgó sós levegőn, ott, ahol talán több ezer négyzetkilométernyi területen csak mi voltunk magyarok, de nem tudtunk elszakadni az alapkérdéstől: számít­hat-e vagy sem az elszakított magyarság Magyarországra. Borsody azon erős­ködött, hogy Magyarország nélkül nem juthatunk egyről a kettőre, én pedig azt bizonygattam, hogy minket, az elszakítottakat – Trianon óta – folyama­tosan becsapott vagy cserbenhagyott ez az ország.

A Cape Cod-i beszélgetés sokszor villant fel emlékezetemben az elmúlt tizenöt év során, de a rá való emlékezés különösen időszerűvé vált most, hogy kiéleződött az ellentét a magyar kormány és az ország hozzá hű része, valamint a határon túli magyarok között a 2004. december ötödikei népsza­vazás miatt.

***

Milyenek is hát a magyar–magyar kapcsolatok, hogyan viszonyul a magyar­országi hivatalosság az elszakadt magyarsághoz ma és egyáltalán azóta, hogy van ilyen?

Képzeljék el, milyen indulatok önthették el Jankovics Marcell pozsonyi ügyvédet (** Aki igazán el szeretné képzelni, annak ajánlom, olvassa el Jankovics Marcell: Húsz esztendő Pozsonyban című könyvét. (Somorja, Méry Ratio, 2000)

1918 kora őszén, amikor egy svájci alpesi panzió teraszán beszél­getve egy „nyugati” újságírótól tudta meg, hogy ezeréves hazáját feldarabol­ják, otthonát idegenek fogják uralni. Az első pofon akkor csattant az elsza­kítandó országrészek magyarjainak arcán, amikor e mit sem sejtő nemzet egy része 1918 késő őszén idegen megszállás alá került – rövid időre még Bu­dapest is. A történészek ugyan magyarázgathatják, hogy miképpen történ­hetett meg, de hogy derült égből villámcsapásként, önvédelemre felkészü­letlenül ért bennünket ez a már-már évszázados helyzetet teremtő esemény, az a budapesti magyar politika bűne volt.

Az első pofon sápadó foltját az égette a bőrünkbe, hogy ekkor került szétesőfélben levő közös országunk, Szent István országa élére a „hülye” gróf. Hogy ő kerüljön oda, azt nyilvánvalóan azok agyalták ki, akiknek fogalmuk sem volt arról, mi történik velünk, vagy nagyon is azt akarták, hogy ez történjen. A kiagyalóknak egy része nemzetünkről csak annyit tudott, hogy a magyarság az egyik oldalon szegénységet, a másik oldalon rendiséget jelent. Ez utóbbi a szociális igazságosság akadálya, tehát Rákóczi Ferenc szabadságharcával és imájával együtt meg Kölcsey Ferenc himnu­szostól a történelem szemétdombjára való. Akkor történt mindez, amikor végleg eldőlt, hogy a magyar nemzetet több részre szakítják.

A budapesti vagy más szalonokban, páholyokban, szellemi kuplerájokban cizellálódott értelmiségiek nem fogtak fel semmit a ránk zuhant helyzetből. Az ilyenforma emberek azóta sem értenek semmit abból, ami a nemzettel tör­ténik, akármivel cserélték is fel az elefántcsont szalonokat: marxista esti egyetemekkel, neoliberális szümpozionokkal vagy akár a nemzetfájdalomtól recsegő vitákkal. Minthogy azok sem értették igazán a történést, akik később az országvesztési statisztikákban egy sorban tüntették fel az elcsatolt területek vasbányáinak és erdeinek számsorát a magyar anyanyelvű és a nemzetért akár életüket is feláldozni képes elszakítottak millióinak nyilván­tartásával.

Az első pofonokból tehát még fel sem ocsúdott a nemzet egyharmada, s a forradalminak nevezett hatalom meggyilkoltatta Tisza Istvánt, egy alko­holista senkit tettek meg hadügyminiszternek 1918 novemberének utóján, feloszlatták a hadsereget, szélnek eresztették a Székely Hadosztályt. Holott akkor éppen a fordítottját kellett volna cselekedni, de Budapesten mégis a nemzetvesztés folyt, mindannyiunk, de leginkább az elcsatolandók kárára.

Pár hónappal később kínálkozott egy halovány javítási kísérlet, amikor a Tanácsköztársaság vöröskatonái visszafoglalták Felvidék magyarlakta terü­letének egy részét. A területfoglalás hivatalos oka nem ez volt és a leninista szellemiség miatt nem is lehetett, de a katonák jelentős része a szülőföldje felszabadításáért harcolt. A magyarországi tanácskormány e hadműveletek miatt jegyzéket kapott az antant-hatalmaktól a demarkációs vonal megsér­tésért. A Kun-kormány a kommunista (bolsevik) forradalom exportálható­sága érdekében, és azt vélve, hogy ezzel a szovjet rendszer kiterjesztését meg saját magát védi, visszavonultatta a katonákat a demarkációs vonaltól északra fekvő területekről, pedig ők nem épp csak meg tudták védeni a terü­letet, hanem még továbbiakat is vissza tudtak volna foglalni. Az immár vég­leg feladott területen pedig kikiáltatták a Szlovák Tanácsköztársaságot. Ettől a perctől kezdve már csak Horthy és a magyarországi kommunizmust felszámoló rendszer szentelt – sajnos főleg érzelmekre és kevéssé az érte­lemre ható – figyelmet az elszakított nemzetrészeknek.

Magyarország az „őszirózsás forradalomra”, a Tanácsköztársaságra és az antibolsevista uralom megszilárdítására elfecsérelt társadalmi, lelki, fizikai és gazdasági energiát saját nemzetvédelmi ütőképességétől vonta el. Arra már nem maradt ereje, hogy legalább a nemzetet megvédje, ha már az ország területi egységét nem lehetett. Ezt a pazarlást az elszakított magyarság egy része már akkor felismerte, ebből eredt kiszolgáltatottság-érzete. Belőle sza­kadt ki mintegy hat-hétszázezernyi menekült, ők lettek az éveken át vasúti kocsikban lakó földönfutók, de az első, idegen földre került asszimilánsok is. Az örökké reménykedők, tűrve és állva az arculcsapásokat, kitartottak.

Magyarország maradékának két világháború közötti pénzügyi, művelő­désügyi és külügyi politikája azonban egyértelművé tette – az utókor szá­mára mindenképpen –, hogy az állam vezetése kétfázisos nemzetpolitikát folytatott: az ország – illetve az állam – megerősítését tűzte ki célul, hogy az elszakított nemzetrészek érdekeit, tehát az egész nemzet érdekeit védhesse.

De hiába törte a fejét a nemzet építésén Bethlen, Kállai vagy Teleki, az események rajtuk és rajtunk kívül álltak, más forgatókönyv szerint zajlot­tak. A készülő vagy a már kitört háború legrosszabb időben jött ajándéka­ként ölünkbe hullott az elvesztett területek részbeni visszacsatolásának lehetősége, s ezt a magyarországi revíziós politika miatt sem lehetett elsza­lasztani – meg hát a trianoni megaláztatás miatt érzelmileg fel volt erre csi­gázva a nemzet. A visszacsatolt területekre bevonuló magyar honvédszáza­dok lábnyomán benyomuló „anyások”, azaz magyarországi hivatalnokok és egyéb megbízatásokkal érkező személyek zöme pedig vérig alázta a „vissza­tért” magyarokat, kétségbe vonva magyarságukat, hiszen húsz évig idegen és ellenséges hatalomnak szolgáltak. A visszacsatolásukat önfeledten ünneplő magyarok sokaságát ez az újabb pofon hirtelen lehűtötte.

Az csak negyedszázaddal később derült ki, hogy a Don-kanyarba vezé­nyelt, eleve halálra ítélt haderőt, a Második Magyar Hadsereget aránytala­nul nagy számban töltötték fel Felvidék visszacsatolt részének férfiaival. Nincs a Felvidéken magyar település, ahol ennek a hadkiegészítésnek ne lenne – akár több tucatnyi – áldozata. Mintha az a gondolat igazgatta volna a vezérkart: vesszen a férgese, a megfertőzött, az úgyis ismét elcsatolandó. A doni vereség idején a magyar vezetés már tudta, de legalábbis sejtette, hogy Németország elveszti a háborút, vele a németek oldalán álló államok is, és minden visszarendeződik.

Mégis rohantunk előre, mint a fékevesztett vonat, melyet csak a vakvá­gány vagy a szakadék állíthat meg. Sokan tudták közülünk, akiknek tudniuk illett, hogy mi fog történni. Tudták, vagy egy részét sejtették Budán a Sándor palotában, és hasonló értesüléseik vagy sejtéseik voltak a moszkvai emigráci­óban élő, de a háború után visszatérni készülő, Magyarországról elszármazott kommunista politikusoknak is. Tudták azt is, hogy mire számíthatunk mind­annyian. Egy ilyen moszkovita magyar, emigráns kommunista mondta el, hogy ha Lengyelország felől, a Kárpátokon át északról is betörhetett volna a Vörös Hadsereg a Kárpát-medencébe, nyomában vonulva a Csehszlovák Hadtest a front hátában felkoncolta volna az eltakarodni nem hajlandó felvi­déki magyarokat. Az sem volt már titok, hogy a legnagyobb megpróbáltatás éppen a felvidékiekre, a délvidékiekre és az erdélyiekre vár a háború után, mert őket még külön bosszú is fogja sújtani amiatt, hogy az első adódó alka­lommal hátat fordítottak az 1920-ban rájuk erőszakolt államoknak.

Azt viszont nem lehet kétségbe vonni, hogy az 1947-es párizsi békeszer­ződést előkészítő tárgyalások során a magyarországi diplomácia a körülmé­nyekhez képest mindent megtett az ismét elszakított magyar nemzetrészek védelmére. Ennek is köszönhető, hogy a Csehszlovákiához visszacsatolt magyarokat nem szórták szét teljesen.

Ám nyilvánvaló volt akkor is, hogy szomszédaink a legsúlyosabb követ­kezményekkel járó magyarellenes terveiket éppen a Szovjetunió segítségé­vel vagy fedezékében akarták megvalósítani. A moszkvai emigrációból hazatért magyarországi kommunisták és az addig otthon „dekkolt” kripto­kommunista segédeik 1947-ben a puccsszerű, csalásokkal teli választások „bunkócskájának” segítségével mégis átvették a hatalmat Magyarországon, mintha nem tudták volna, hogy ezzel – minthogy térségünkben növekedett általa a szovjet befolyás – csak megkönnyítik a szomszédos országok magyar­ellenes terveinek megvalósítását. Vagy talán ez volt a megbízatásuk: a magyarellenes, nemzetellenes országlás?

Persze semmi sem történik úgy, ahogy azt előre kitervelik. Romániában éppen a Szovjetuniónak a románokat zsaroló politikája miatt jöhetett létre a magyar autonóm tartomány, a délvidéki magyarok helyzete azért nem romlott tovább, mert Tito elszakadt Moszkvától, a felvidéki magyarság nyílt üldözésének befejezé­sére pedig azért kényszerült a csehszlovák vezetés, mert érvényesült az a háborús stratégiai elv, hogy az előrenyomuláshoz nyugalmat kell teremteni a hátországban. Ez utóbbinak azonban egy újabb nagy pofon lett a következménye.

Délvidéken lemészároltak mintegy negyvenezer magyart, a román had­sereg, miután 1944. augusztus 23-án átállt a Szovjetunió oldalára, végrehaj­totta magyarellenes erdélyi atrocitásait; az oroszok „málenkaja rabotával” sújtották főleg az Ung-vidék, a Tiszahát és a Bodrog-köz, de az egész Kelet-Felvidék magyar lakosságát, azaz ahhoz hasonlóan hurcoltak el kon­centrációs táborokba mintegy hatvanezer magyar férfit, ahogy korábban a németek a zsidó lakosságot – ám a leszakított országrészek magyar lakossá­gából a nyugat-felvidéki magyarság kálváriája tartott legtovább.

A Felvidéknek az 1945-ben Csehszlovákiához csatolt részéről három hullámban űztek ki több mint százezer magyart. Kitoloncolták azokat a magyarokat, akik nem ott születtek, illetve 1938 novembere után mentek vissza vagy települtek oda. Kiűzték szülőföldjükről azokat a magyarokat, akik főleg a városi értelmiséget alkották. A „lakosságcsere” keretében pedig kitelepítették a városok és a falvak magyar társadalmának gerincét.

Ez utóbbi két csoport vagyonának államosítására kötött szerződést a kommunisták – Magyarország és Csehszlovákia – kormánya. Magyarország 1949-ben a „csorbatói” szerződésben egyoldalúan lemondott az elűzött, erő­szakkal áttelepített magyarok vagyonáról, pedig erre az érintettektől sem­miféle felhatalmazást nem kapott. Vállalta ugyan, hogy a kártérítést ad nekik, de ők ezt soha nem kapták meg, hacsaknem néhány kivételes sze­mély. A vagyonátadási ügyek hosszasan elhúzódtak, az utolsó tárgyalásra Csehszlovákia és Magyarország között 1988-ban került sor, akkor éppen Medgyessy Péter és Kovács László – egyikük a magyar pénzügyminisztérium képviseletében, másikuk a külügyminisztériuméban – mondott le a cseh­szlovák fél javára a Magyarországra kitelepített felvidéki magyarok utolsó vagyonáról. Ugyanígy államosították az államhatáron átnyúló eredeti kataszter-részeket, illetve az ott található magántulajdonokat – ezek is mind magyar magántulajdonok voltak.

E vagyonelorzásnak azonban volt egy még perverzebb változata, amely sajátságos magyarországi kommunista találmány volt. Azoknak a szeren­csétlen magyar embereknek, akiket kiűztek szülőföldjükről Magyarországra, de nyugdíjas korukban vissza akartak települni – akkor már lehetséges volt – le kellett mondaniuk Magyarország (az állam) javára az odatelepítésük óta megszerzett összes ingatlan vagyonukról. Ezt a visszatelepülésük kérvénye­zésekor kellett megtenni. Hanyadik pofon volt már ez?

Lehet, hogy nincs sok értelme sorolni Magyarországnak a kommunista időszakában elkövetett nemzetárulásait, hiszen Rákositól Kádáron keresz­tül Grósz Károlyig mind eladták az elszakított nemzetrészeket, mint a koc­kán eljátszott kurvákat. Ha véletlenül másként rezdültek, az csak a saját érdekük miatt volt.

A szomszédos államokkal a kettős állampolgárság kiküszöböléséről 1958 és 1980 között megkötött állampolgársági szerződések annak legjellemzőbb példái közé tartoznak, hogyan lehetett Magyarország és az elszakított nem­zetrészek között egyre mélyebbre ásni az árkot. E szerződések következtében még csak véletlenül sem történhetett meg, hogy egy elszakított magyar Magyarországon is lehessen állampolgár. Ezekre az egyezményekre legfő­ként politikai okokból volt szükségük az őket megkötő feleknek, de azért is, mert az 1947-es párizsi békeszerződés – ebben eltér a trianonitól – nem mondta ki, hogy az elcsatolt magyarok veszítsék el magyar állampolgárságu­kat, de az 1948-ban elfogadott új magyar állampolgársági törvény már csak a Magyarországon lakókat tekintette magyar állampolgároknak. Időközben az elűzött magyarok közül néhányan Magyarországról visszatelepültek szü­lőföldjükre, akik – ha nem köttetnek meg a kettős állampolgárságot kölcsö­nösen tiltó egyezmények – esetleg magyar állampolgárok maradhattak volna. Hát ne maradjanak! – szólt a kommunista szentencia.

A kommunista időszak magyar–magyar kapcsolataiból említhetnénk továbbiakat is, főleg a román–magyar kormányfői találkozókat, amelyek közül a Kádár–Ceausescu találkozó híresült el leginkább. De a történészi vegyes bizottságok tárgyalásai sem voltak ettől különbek, ezeken a magyar­országi történészek és a szomszéd országok hivatalos történészei keres­kedtek a múlttal. Az ezerkilencszáznyolcvanas években az egyik „szlo­vák–magyar” történészi vegyes felvágott után a magyar küldöttség vezetője zárt körben azt nyilatkozta az éppen lezajlott szakmai kótyavetyélésről: elmentünk egészen a nemzetárulásig, de nekik (azaz a csehszlovákoknak) ez sem volt elég – magyarországi részről ez volt a szocialista hazafiság neto­vábbja.

A kommunisták, akik most, 2005-ben már szocialistának, sőt szociálde­mokratának mondják magukat, minden vonatkozásban így cselekedtek – elmentek a nemzetárulás határáig. De ki állapította meg, hol a határ? Akkor is így cselekedtek, ha volt, akkor is, ha nem volt vevő a portékájukra. Az is igaz, hogy a magyarság hagyományos ellentábora, vagyis a szomszédai nehéz alkuhelyzeteket teremtettek, de hát miért is ne licitáltak volna lefelé, ha a kínálatot mindig áron alul kapták. Ezért nem lehetett (nem lehet) más a magatartásuk – mert ezt tanulták – azoknak sem, akik átmentették irháju­kat a rendszerváltozás utáni időkre, akár ifjú KISZ-esként is, beleértve azt a „huszonnyolc éves korában bukott kommunista politikust” is, aki most – ti­zenöt évvel később – Gyurcsány Ferenc néven, miniszterelnöki álruhában, mint a „fejnélküli lovas” száguldozik a „Nemzet Házában”.

De mégis meg kell említenem két esetet, amelynek személy szerint én is érintettje vagyok.

Az egyik Csoóri Sándor egyéves publikálási tilalma volt, mert megírta Kutyaszorító című könyvem előszavát. Nyilvánvaló, hogy az ügyet a magyar­országi hivatalos hatalom két szempont szerint ítélte meg. Veszélyeztetik-e a könyvben és az előszóban leírt nézetek a kommunizmust és a hatalmi rend­szert, valamint lehet-e következménye annak, hogy egymást támogatva és kiegészítve, egy könyvben jelenik meg két különböző állampolgárságú magyar embernek a politikai rendszert és a nemzet állapotát bíráló nézete, fittyet hányva az „államok belügyére”, az államoknak az állampolgárok fölötti „bir­tokjogára” és a proletár nemzetköziségre. Ez utóbbi nemtörődömséget tar­tották sokkal veszélyesebbnek, mert példaértékű volt. „Akadhatnak követői”, fordulhatott meg a pártnómenklatúra tagjainak fejében.

Csoóri írói tette az államhatáron átívelő nemzeti együttgondolkodás példája volt. Ez pedig nyugtalanságot válthatott ki az egész szovjet-tömb­ben, mert minden kommunista államnak valamilyen oknál fogva érdeke volt az ilyen együttgondolkodás megakadályozása. Eredendően a szétszakí­tott magyarok, a különböző kommunista országokban élő „népi” németek és a Szovjetunióhoz csatolt lengyelek miatt találták ki ezt a tilalmat, de jól jött ez Románia és Besszarábia, vagy Jugoszlávia és a macedónok ügyének altatására is. Az elvtársakat Moszkvában, Prágában és másutt megnyugta­tandó, írattak egy pártállami újságíróval s diplomatával, Hajdú Jánossal egy politikai pamfletet, amellyel a magyar pártállam megpróbálta tisztára mosni magát, bizonyítva, hogy semmi köze ehhez, és ezt a „nacionalista, sőt irre­denta” tettet mélységesen elítéli. Azzal nem számoltak, hogy a dzsinn már kisurrant a palackból, és másodszori börtönöztetésem idején Magyarorszá­gon spontán mozgalom indult a kiszabadításomra az akkori egyetemisták – Orbán Viktor korosztályának – körében is. Ezt megfékezendő, arra kénysze­rült Magyarország kádári vezetése, hogy – meggyőződése ellenére – politikai lépéseket tegyen szabadon bocsátásom érdekében.

A másik eset 1985-ben történt a csehszlovák–magyar kulturális csere­egyezmény megújításáról sokadik éve húzódó tárgyalások egyikén. Május végén, három héttel az után, hogy másodszor szabadultam a csehszlovákiai kommunisták börtönéből, ahová is a magyar iskolák védelmében kifejtett tevékenységem miatt kerültem, Köpeczi Béla, Magyarország akkori műve­lődési minisztere Csehszlovákiába látogatott, és arról kötött megegyezést, hogy munkabizottságokat hoznak létre a magyar iskolákban bevezetendő kétnyelvű oktatás lehetőségének tanulmányozására. A „csorbatói” egyez­mény ismeretében biztosra lehetett venni, hogy előbb-utóbb megegyezés születik Magyarország és Csehszlovákia között a szlovákiai (felvidéki) magyar iskolák illetve magyar nyelvű oktatás részleges felszámolására. Hát érdemes volt ennek a kivédésére csaknem két évet börtönben töltenem, ha a magyarországi kommunisták segédletével mégis megteszik?

Ekkor írtam le kétségbeesve: ha Magyarország nem tud segíteni az elszakított magyaroknak, legalább ne ártson nekik.

Még szerencse, hogy közbejött a rendszerváltozás! De ez nem jelentette azt, hogy egyszerre minden más lett volna, még ha a változás előtt, Németh Miklós miniszterelnöksége idején létrehozták is a kormányhivatalban a határon túli magyarokkal foglalkozó titkárságot – majd az új kormány hiva­talba lépése után ebből lett a Határon Túli Magyarok Hivatala; még ha a rendszerváltozás után Magyarország első, szabadon választott miniszterel­nöke, Antall József korszakváltó kijelentést tett is: lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni.

A kommunizmus több mint negyven évében uralkodó szellemiséghez és gyakorlathoz képest ez merőben más volt. De a korábbi beidegződések és gondolkodásmód tovább működött.

Az egész Kárpát-medencét, sőt a világ magyarságát behullámzó bot­ránnyá fajult az 1992–1993-ban megkötött és ratifikált ukrán–magyar alap­szerződés, amelyet a rendszerváltozás előtti időből hivatalukban maradt szakemberek szövegeztek a kommunista rendszerben elsajátított szempontok szerint. Az új, a rendszerváltozás utáni magyar politika budapesti felelősei azonban mintha el sem olvasták volna a szerződéstervezetet – így írták alá. Ez az alapszerződés mind tartalmát, mind megalkuvásának mértékét tekintve a többi, csapnivaló alapszerződés alapjául szolgált. Pedig ezt egy nemzeti elkötelezettségű, MDF-kisgazda-kereszténydemokrata kormány hozta össze. A szocialistává vedlett kommunisták kormánya, a Horn Gyuláé által 1995 és 1997 között megkötött alapszerződések tartalmát ez után hiába kifogásol­tuk, mindig azt vágták a szemünkbe: miért nem Antallal szemben voltatok keményebbek? Végül is igazuk volt. Ha az újak a régiekhez hasonló dolgo­kat cselekszenek, akkor a régiektől miért követeljük meg, hogy egyszeriben megújuljanak.

A rossz alapszerződésekkel a magyar politika „elbaltázta” azt a lehetősé­get, hogy Magyarország az elszakított magyarok védőhatalmává váljon, mint Ausztria a dél-tiroli osztrákoké. Ez vissza nem térő alkalom volt. A párizsi Európai Stabilitási Szerződés 1994-ben magyar szempontból ugyancsak e miatt, az alapszerződésekben megnyilvánuló felfogás miatt sikerült félre.

Hasonló helyzet kezdett kialakulni 1991–1992-ben a különböző kétol­dali egyezmények megújításakor is. Az Antall-kormány idején a régi hiva­talnokok szolgamódon lemásolták a korábbi egyezmények szövegét, a rend­szert változtató politikusok pedig nem ellenőrizték, hogy mit írnak alá. Vagy talán ők is a kommunista tanterv szerint nevelkedtek? Vagy talán azért, mert Budapestről nem nyílik rálátás a nemzetre, a nemzet csak tévedésből magasztalja minden magyar fővárosaként és nemzeti központjaként ezt a várost, az ott székelő kormányt és az ott ülésező parlamentet? Még szeren­cse, hogy ezeknek a szerződéseknek a megkötését esetenként sikerült meg­akadályozni.

Az összmagyarság a mindenkori magyar állam központjára ma is hason­lóan tekint, mint például 1896-ban, csakhogy ez az állami központ már akkor sem teljesítette felelősségteljesen hivatását, egyébként húsz évvel később a nemzetet nem szakíthatták volna sok részre, a magyarok milliói­nak nem kellett volna emigrációba menekülniük, nem kényszerültek volna hátat fordítani szülőföldjüknek, nem kellett volna nézni tehetetlenül, hogyan hordják el vagy űzik el a magyarok százezreit szülőföldjükről.

Ma már nyilvánvaló, hogy a magyar közgondolkodás két sarkosan ellen­tétes szemléletet képvisel. Az egyik köré a magyar nemzet egységét vallók, a másik pólus körül pedig az ezt tagadók tömörülnek. De a közöttük levő népes tábornak is két fő jellemvonása van. Részint az jellemzi, hogy a nem­zetet csak az adófizetés és a szociális juttatások helyszíneként értelmezi, a másik része pedig bizonytalanokból áll, akik meggyőzhetők az egymással szemben álló két fő tábor valamelyikétől. A két ellentétes szemléletű politi­kai csoport között a leglátványosabb, egyben a társadalmat leginkább rom­boló ütközés 2004 őszén következett be, a magyar állampolgárságról kezde­ményezett népszavazás idején.

A 2004 októberében hivatalba lépett kormány és feje, Gyurcsány, illetve a kormánypártok által képviselt viszonylag kis csoport, amely a nem­zet egységét zsigerileg, esetleg idegen érdek parancsára, taktikailag utasítja el, a nemzetet csakis materiálisan értelmezők szószólójává vált, és a maga szempontjából eredményesen hatott a bizonytalankodókra.

De már a 2002. évi magyarországi parlamenti választások eredménye­ként megalakult kormány, a Medgyessyé is hivatalba lépésétől – sőt koráb­ban a két kormánypárt még ellenzékben – gyűjtötte az energiát a nemzet szétszakítottságának az állandósítására. Első célpontja a státustörvény volt, Hasonló helyzet kezdett kialakulni 1991–1992-ben a különböző kétol­dali egyezmények megújításakor is. Az Antall-kormány idején a régi hiva­talnokok szolgamódon lemásolták a korábbi egyezmények szövegét, a rend­szert változtató politikusok pedig nem ellenőrizték, hogy mit írnak alá. Vagy talán ők is a kommunista tanterv szerint nevelkedtek? Vagy talán azért, mert Budapestről nem nyílik rálátás a nemzetre, a nemzet csak tévedésből magasztalja minden magyar fővárosaként és nemzeti központjaként ezt a várost, az ott székelő kormányt és az ott ülésező parlamentet? Még szeren­cse, hogy ezeknek a szerződéseknek a megkötését esetenként sikerült meg­akadályozni.

Az összmagyarság a mindenkori magyar állam központjára ma is hason­lóan tekint, mint például 1896-ban, csakhogy ez az állami központ már akkor sem teljesítette felelősségteljesen hivatását, egyébként húsz évvel később a nemzetet nem szakíthatták volna sok részre, a magyarok milliói­nak nem kellett volna emigrációba menekülniük, nem kényszerültek volna hátat fordítani szülőföldjüknek, nem kellett volna nézni tehetetlenül, hogyan hordják el vagy űzik el a magyarok százezreit szülőföldjükről.

Ma már nyilvánvaló, hogy a magyar közgondolkodás két sarkosan ellen­tétes szemléletet képvisel. Az egyik köré a magyar nemzet egységét vallók, a másik pólus körül pedig az ezt tagadók tömörülnek. De a közöttük levő népes tábornak is két fő jellemvonása van. Részint az jellemzi, hogy a nem­zetet csak az adófizetés és a szociális juttatások helyszíneként értelmezi, a másik része pedig bizonytalanokból áll, akik meggyőzhetők az egymással szemben álló két fő tábor valamelyikétől. A két ellentétes szemléletű politi­kai csoport között a leglátványosabb, egyben a társadalmat leginkább rom­boló ütközés 2004 őszén következett be, a magyar állampolgárságról kezde­ményezett népszavazás idején.

A 2004 októberében hivatalba lépett kormány és feje, Gyurcsány, illetve a kormánypártok által képviselt viszonylag kis csoport, amely a nem­zet egységét zsigerileg, esetleg idegen érdek parancsára, taktikailag utasítja el, a nemzetet csakis materiálisan értelmezők szószólójává vált, és a maga szempontjából eredményesen hatott a bizonytalankodókra.

De már a 2002. évi magyarországi parlamenti választások eredménye­ként megalakult kormány, a Medgyessyé is hivatalba lépésétől – sőt koráb­ban a két kormánypárt még ellenzékben – gyűjtötte az energiát a nemzet szétszakítottságának az állandósítására. Első célpontja a státustörvény volt, mint a kommunista időszakban, a nemzetpolitika helyett a szociálpolitika, lakáspolitika, bérpolitika, árpolitika, ifjúságpolitika, nyugdíjas-politika, csa­ládpolitika, ötéves terv stb. örve alatt hintették a port. A „kommunista nemzetpolitika” ezekben a mozaikkockákban az „internacionalista” hagyo­mányok szerint nyilvánult meg. Ez értelemszerűen azt jelentette, hogy a csehszlovákiai, romániai, jugoszláviai, Szovjetunióbeli magyar az állampol­gári hovatartozása és „szocialista hazájának” építése érdekében ezeken a területeken fogalmazhatja meg érdekeit, együtt az ott élő „szocialista nem­zet” tagjaival. Hogy az etnikai és kulturális értelemben tekintett nemzet együtt megfogalmazhasson valamit, arról szó sem lehetett, és ez most sem fér a fejükbe. Erről az érzéketlenségről tett tanúbizonyságot Gyurcsány Ferenc 2005. január 6-án, amikor a határon túli magyarokat „többes identi­tásuk” megőrzésére szólította fel és arra, hogy boldoguljon ki-ki a lakóhelye országában élő „politikai nemzet” (sic!) keretében.

A legújabb balhorgot a jelenlegi magyarországi kormánytól – ezúttal közvetlenül rá irányozva – a felvidéki magyarság kapta, 2005. február 7-e és 11-e között. Ebben az időben tartotta évi rendszeres ülését Genfben az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának Kisebbségi Albizottsága alá rendelt „Országok Munkacsoport”. Az ülés fő témája a benesi dekrétumokkal volt kapcsolatos, melyek a felvidéki magyarokat 1945-től sújtják, rájuk a kollektív bűnösség elvét alkalmazzák, s máig érvényesek (csak éppen nem hatályosak). A dek­rétumok ügyét a Magyarok Világszövetségének az egész világra kiterjedő levélakciója eredményeként vették a munkacsoport napirendjébe. A mun­kacsoport tevékenységének eredményeként válik el, hogy az ügyet tovább­utalják-e az albizottságnak, vagy leállítják, azaz nem veszik folyamatba. Ha továbbutalják az albizottságba, ott vitát kell róla nyitni és minősíteni kell, innen akár feljebb kerülhet a főbizottságba is, és ha ez megtörténik, azt már önmagában nagy diplomáciai sikerként lehet elkönyvelni. De már az albi­zottságba juttatása is azt jelenti, hogy nem lehet fölötte minősítés és követ­kezmények nélkül napirendre térni.

Mi történt hát? Az „Országok Munkacsoportnak” öt tagja van. A napi­renden szereplő ügyet akkor lehet továbbutalni az albizottságba, ha az öt ország képviselői közül három megszavazza az erre tett javaslatot. Ezúttal Kuba, Zimbabwe, Szaúd-Arábia, Hollandia és Magyarország volt a munka­csoport tagja. A helyzet különlegessége az volt, hogy Kuba egyértelműen javasolta, Zimbabwe és Szaúd-Arábia pedig hajlott arra, hogy utalják tovább az ügyet, ámde Magyarország és Hollandia ellenezte. Így hát a holland diplo­mácia a három „igenre” hajlandó országból kettőt visszakozásra kény­szerített, Magyarország azonban nem tett semmit azért, hogy ez a felvidéki magyarságnak – sőt, egyáltalában magyar szempontból, de általános emberi szempontból is – oly fontos ügy továbbutaltassék a kisebbségi albizottságba. Sőt határozottan visszautasított minden ezért megteendő lépést. Eközben arra hivatkozott, hogy neki a legfontosabb a Szlovákiával tartandó jószom­szédi kapcsolat. (Számolja még valaki a pofonokat?)

Így működik 2005-ben Magyarországon a kommunista időszakból örö­költ internacionalizmus, csak ma nem így nevezik, hanem szomszédsági kapcsolatnak, meg az Európai Unión belüli szolidaritásnak, esetleg globa­lizmusnak.

Mi változott hát 1919 tavaszához – ahhoz az időhöz – képest, amikor a kommunista eszme és a szovjet rendszer elterjesztése érdekében Kun Béla feladta a magyar érdeket? Semmi, azaz épp csak kettő. Ma Kun Bélát éppen­séggel Gyurcsány Ferencnek nevezik, és a nemzetet nem a kommunista eszme terjesztése és a szovjet rendszer kiterjeszthetősége miatt adják el. De Kun Béla legalább hitt valamiben.

*

Ha Borsody Istvánnal ma ugyanarról beszélgetnék, amiről Cape Cod-on 1989-ben, mindezt ugyanígy, sőt részletesebben mondanám el akkori és mai kétségeim alátámasztására: hogyan is bízhatna így Magyarországban az államhatárokkal leválasztott magyarság? Ha nem tud megállni a saját lábán, elvész.

De szavaim után az ő véleményének igazolására keresném az érveket – mégis, mindezek után is együtt kell cselekedni, mert külön-külön nem megyünk semmire. Még Magyarország sem juthat egynémely ügyekben egy­ről kettőre az elszakított nemzetrészek segítsége nélkül – ám akkor még nem juthattunk ennek a felismerésére az óceán sós levegőjének szellemet élén­kítő hatására sem. Ez későbbi, a rendszerváltozás utáni felismerés, mely az elszakított nemzetrészek tapasztalatból szerzett stratégiai érzékére utal. Mert teremthettek volna olyan helyzetet, hogy Magyarország ne legyen alkalmas sem a NATO tagságra, sem az Európai Unióba való belépésre – de nem teremtettek, mert az elszakított magyarok (nem úgy, mint a trianoni Magyarország egy része) a magyar nemzet egységességéért kiálló közösségek, s még ráadásul Európa legbékésebb és leginkább jogtisztelő kisebbségei is. Csakhogy ebből hasznuk még sohasem származott, csak káruk.

Az elszakított nemzetrészek és a trianoni Magyarország kapcsolatában, Borsody István meggyőződésével összhangban, az 1920-as évek kezdetétől az – az egyébként helyes – elv uralkodott, hogy az elszakítottaknak jó viszonyban kell lenniük minden magyarországi kormánnyal. Az 1990-ben bekövetkezett rendszerváltozás után ez a doktrína azzal egészült ki, hogy ez a viszony ne múljon a kormány politikai összetételén. A kommunista idő­szakban ez a jó viszony azonban sajátosan nyilvánult meg. A Magyarország­gal szomszédos országokban azok a magyarok lettek a magyarországi külkép­viseletek kilincskoptatói, akiket az ottani kommunista hatalom is elfogadott – más magyar azonban be sem tehette oda a lábát, mert az az adott állam vezetésének szóló „nyílt hadüzenet lett volna” (szó szerinti idézet!). A belé­pésre kiválasztottak közül sokan csupán azért éltek a lehetőséggel, hogy ott töméntelen mennyiségű alkohol elfogyasztása közepette ápolják a jó viszonyt a „szocialista Magyarország” és a „szocialista” magyar nemzetiségek között. Néha bizalmaskodtak is egymással, cinkosan összekacsintva, azt játszották, hogy túljárnak a hatalom eszén. A nyugati magyarság egy része ugyanezt a kapcsolatrendszert a Magyarok akkori Világszövetségén keresztül működ­tette, feltételezhetőleg sokkal kevesebb itallal megöntözve.

A rendszerváltozás után azonban megváltozott a helyzet, s ez elsősor­ban az Antall-kormánynak köszönhető. Ő tette szokássá – búcsút mondva az addigi kliensi rendszernek –, hogy a határon túli magyarok törvényes képviselőit hivatalosan, miniszterelnökként fogadta. Csupán Felvidékkel volt némi gondja, mert sokáig nem tudta eldönteni, hogy a három szlovákiai magyar párt közül melyiket tartsa hitelesebbnek. Felvidéki pártpolitikuso­kat hivatalosan 1992 őszén fogadott először Antall József.

De csakhamar kiderült, hogy nem lesz sokáig tartható az az elv, mely szerint bármilyen is a politikai irányultsága, minden magyarországi kor­mánnyal tartani kell a jó kapcsolatot a határon túliaknak.

Az első bonyodalmak a Horn-kormány alatt kezdődtek, 1994 és 1998 között, az alapszerződések megkötésének idején. Amikor arra törekedtek a határon túliak, hogy a saját érdekeik is beépüljenek a szerződésekbe, gyak­ran vádolta őket azzal a legfelső magyarországi vezetés, hogy – összejátszva a magyarországi ellenzékkel – meg akarják akadályozni Magyarország NATO-ba való felvételét. Az MSZP kormánypártként elvtársias kapcsola­tot tartott fenn a szomszédos országok ama baloldali pártjaival, amelyek híresek voltak magyarellenességükről. A határon túli magyar politikai szer­vezetek pedig ekkor már egytől egyig egy konzervatív nemzetközi szövetség­hez, az Európai Demokraták Uniójához kapcsolódtak, a magyarországi kor­mánypártok viszont az ellentáborhoz.

Ez a helyzet 2002 után még egyértelműbb lett. Magyarországon ismét az MSZP és SZDSZ alakított kormányt, szocialista és liberális irányultságú elkötelezettségük erősödött, a határon túli magyar politikai szervezetek pedig a jobboldali néppártoknak kötelezték magukat el egyre jobban. E két politikai nagycsalád között nemzetközi szinten gyakorlatilag nincs együtt­működés. De a magyarországi belpolitikában sem lehetséges kapcsolatokat létesíteni a két oldal között, lévén az ellenzék jobboldali és nemzetileg elkö­telezett, a kormánypártok pedig nem csupán ideológiailag tartoznak a másik oldalhoz, hanem merőben más nemzetfelfogást is képviselnek. 2001-ben, még ellenzékiként, a különböző országokban működő „testvérpártjaiknál” kerestek szövetségeseket a státustörvény ellen, majd mikor 2002-ben ismét kormányra kerültek, immár kormánypártokként kerültek szembe a határon túli magyarokkal, először a státustörvény módosításakor, majd az állam­polgárságról tartott népszavazás során. A nemzetpolitika szempontjából ugyancsak barátságtalan lépésként kell nyilvántartani, hogy noha a Magyar Állandó Értekezlet igen fontos intézmény volt a határon túliaknak, a szoci­alista-liberális kormánykoalíció 2004 novemberében mégis csődbe juttatta, de addig sem működtette küldetésének megfelelően. Mindemiatt megre­kedt a határon átívelő nemzetegyesítés folyamata is.

A jó kapcsolatokra vonatkozó elv akkor lenne tartható, ha a két magyarországi politikai pólus között megegyezés születne a nemzetpolitiká­ról és a nemzetről. Elképzelhetetlen azonban, hogy ez rövid időn belül bekö­vetkezzék – hacsak nem jön létre Magyarországon a marxista és kommu­nista gyökerektől elszakadó, a múlttal szakító, nemzetileg elkötelezett és kormányképes baloldali párt.

S most feltolul bennem egy hiányérzet: szellemi fiókjaimban nem tárol­hattam egy olyan eszmecsere emlékeit, melyet Borsody Istvánnal a nemzet határon átívelő újraegyesítéséről folytathattunk volna, pedig talán ez az eszme az ő meglátásaival további tartalommal gazdagodhatna. E beszélgetés hiányát azért is fájlalom, mert az ő nyaralójában elmondottaknak a tudatom mélyrétegeiben lerakódott zárványszerű maradványából fogalmaztam meg 1996-ban a „nemzet reintegrációjának” gondolatát, amely közvetlenül az európai integráció eszméjéből fakadt.

Az államhatárok módosítása nélküli nemzetegyesítést, ezt a kegyetlen valóságon tenyésző álmot szinte nap mint nap újraálmodjuk. De nem álmodjuk – és még ennél is rosszabb, hogy – nem gondoljuk végig a megva­lósítására szükséges elemeket és eszközöket. Van ugyan 1996 óta egy több lépésben elérhető célunk, mely szerint ennek alapfeltétele az elszakított magyarok szülőföldön maradása. A szülőföldön maradás feltétele az ottani boldogulás és az autonómia, azaz a saját önkormányzati rendszer. A nemzet­egyesítés megvalósulása érdekében azonban – a státustörvény kivételével – vajmi kevés történt, de ez nem csupán a budapesti kormányon múlott, hanem a határon túli magyar közösségek pártpolitikáján is. Hiszen azt is áthatja a kommunista múlt meg a jelenkori „titkos” – de nem közösségi – érdek. Magyarország miniszterelnökének, Gyurcsány Ferencnek az autonó­miáról 2005 évelején tett ki- és bejelentései csak rontották az autonómia esélyeit.

Ha most Leninnel beszélgetnék egy forradalom sikerének lehetőségéről és feltételeiről, akkor feltenném neki az ő kérdését „no vot, sto gyelaty?” Lehet, hogy akkor is tudna nekünk javasolni valami használhatót azzal kap­csolatban, miként lehet legyőzni a múlt rendszert, ha a beszélgetésünk nem a bolsevik forradalomról szólna, hanem a magyar rendszerváltoztatás sikeres befejezhetőségéről. De van-e saját javaslatunk? Ha Borsody István vélemé­nyét vesszük alapul, mely szerint Magyarország nélkül az elszakított magya­rok sem tudnak boldogulni, akkor – Lenin észjárása mentén haladva – a magyar rendszerváltoztatási folyamat sikerének az a feltétele, hogy Magyar­országon legyen elsöpörve „végképp” az a múlt, amely a jelent is bitorolja hatalmilag. A jelenlegi magyarországi kormány ugyanis ebben az értelme­zésben mensevik kormány, és ezzel nem lehet befejezni a rendszerváltozta­tást. Ezzel csak a múltat, a kommunista kapcsolódásokat lehet új életre kel­teni. Ebben a múltban pedig nincs helye a nemzetnek.

A továbbiakban azonban ne haladjunk Lenin gondolkozása mentén, mert tanácsára a nemzet bizonytalankodó részét fel kellene számolni, mert ők veszélyeztetik a forradalom, azaz a rendszerváltozás sikerét. A bizonyta­lanok tömegét például éppen a kommunista hatalom idején panellakáshoz juttatott, de ezzel zsákutcába kergetett, kb. két és félmillió lelket számláló lakótelepi népesség jelenti, az MSZP – mint a lakásosztó boldog múlt politi­kai örököse – az ő körükből szokta megszerezni a választások alkalmával a szavazatok többségét. Inkább tehát arra összpontosítsunk, hogyan ne foly­tassuk a kommunista múltat, mert ez jelenthet megoldást a lakótelepieknek is, meg az egész nemzetnek.

A rendszerváltoztatás időszakának – még ha a folyamatot nem sikerült is betetőzni – van néhány szilárd pontja, amelyről tovább lehet lépni.

Elsősorban maga a változás egy ilyen pont. Lehet választani. A határon túli magyarok sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint a magyarországiak. Ha erejük több párt között oszlik meg, vesztenek. Ha Magyarországon nem a múltat, nem a múlt nemzetvesztő politikájának mai folytatását választják, hanem a nemzetet, a nemzeti jövőt, azzal nyerünk – az egész nemzet nyer.

A szilárd pontok másodika: véget vetni a szalámipolitikának, vissza­térni a nemzetpolitikához. Ez nem jelent mást, mint egységes „tervezést”. Nem öt évre vagy kétezerhéttől kétezer-tizenvalahányig, hanem a nemzet­építés keretei között. A nemzetet az összes magyar alkotja, nem csupán a szabolcsi vagy a Balaton-parti, hanem a csiki, az ungi, a bácskai, a Mura-vi­déki és a barsi magyar is. Lám, mi mindent felejtettünk el az elmúlt kilenc­ven évben?

További szilárd pontunk lehet a nemzet szervezése. Nem elég, hogy tartsa mindenki tiszteltben a polgári kezdeményezéseket, törvény is kell, hogy biztosítsa annak a lehetőségét, hogy ha bárhol a világon magyarnak vallja magát valaki – még ha nem tud is magyarul – egy olyan szervezet tagja lehessen, amely a nemzet Magyarországon kívül lakó részének az érdekeit az egész nemzet érdeke szerint képviseli, és igényeit, a nemzet fennmaradásá­nak szempontja szerint mérlegelve, teljesíti.

Ugyanez vonatkozik az állampolgárságra. Lehessen bárki Magyarország állampolgára (felújítva elődeinek állampolgári kötelékét), aki ezt nyelvi vagy nemzeti hovatartozása, vagy meggyőződése szerint kívánja.

A legkevésbé vitatható pontja ennek a menetnek a társadalmi és a gaz­dasági szerkezetek összekapcsolása a nemzet őshonos lakóterületén minde­nütt, ahol ez lehetséges.

Ha nem tévedek, ez a nemzet határok fölötti újraegyesítésének alapja. A felsorolásból csupán egy szempont maradt ki: mit akarnak a határon túliak?

Vélhető, hogy az előbb elmondottakkal egyetértenek. De hogyan tud­nak hozzájárulni a terv megvalósításához?

Nehezen képzelhető el – ezzel Borsody István is egyetértene –, hogy ezt másként lehessen megvalósítani, mint úgy, hogy az elszakított magyarok „vigyázó szemüket” arra fordítsák, hogyan tudnak megállni saját lábukon. A saját lábon állás az autonómia. Ez pedig nem jelent mást, mint közjogi hatáskörrel felruházott intézményrendszert vagy közigazgatási területi egy­ségeket, amelyeknek a működésébe csak törvénnyel lehet beavatkozni. Ennek érdekében azonban a határon túli magyarok nem sokat tettek.

Erről kellene eszmecseréket folytatni most, 2005 februárjában, márciu­sában, áprilisában…, 2006-ban… Ezt kellene tennünk annak érdekében, hogy olyan nemzetépítő szellemiség legyen úrrá rajtunk, magyarországiakon és elszakítottakon, amely segített újjáépíteni a nemzetet akkor, amikor a mostanihoz hasonló állapotban volt – száznyolcvan évvel ezelőtt.

Pozsony, 2005. február 22.