Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
Megjelent a Millenniumi dísztér című könyvben. Kiadta a Lorántffy Zsuzsanna Polgári Társulás, 2005-ben, Királyhelmecen
Egyre kevesebben emlékeznek arra az időre, amikor a Felvidéken a második világháború után megjelent Petőfi Sándor válogatott verseinek vaskos kötete, és a cenzori diktátum szerint a proletár internacionalizmussal összeegyeztethetetlennek ítélt sorait kihagyták belőle. Így módosítva a válogatott verseket soronként összeválogatott, kiherélt versszerűségekre. Mégis emléket állítottak nekik a kommunisták, mert forradalmár volt, mert azt írta, hogy „akasszátok fel a királyokat”, és „internacionalista” is volt, hiszen szlovák anyától és szerb apától származott. Ezért 1955-ben Losoncon még emléktáblát is létesítettek neki – s ünnepélyes, hivatalos keretek között leleplezték – annak emlékére, hogy 1845-ben ott járt (akkor köpte ki a füleki bort és élt meg csodálatos lelki románcot egy varrólánnyal). Ez idő tájt – 1956-ban – állították újra a pozsonyi Petőfi szobrot is, kiszabadítva harmincöt évnyi deszkabörtönéből.
Ez abban az időben történt, amikor még véletlenül sem akadt köztereinken vagy házaink falán egy emlékmű, szobor vagy emléktábla, mely a magyar múltra emlékeztetett volna. Voltak azonban lekapart feliratok, amelyekről csak a helybéliek tudták, hogy magyarul szóltak, de lassan feledésbe merült a szövegük. És akadtak négyzet meg téglalap alakú világosabb foltok a házak falán, amelyekről szintén a helybéliek tudták csupán, hogy Jókai, Mikszáth, Petőfi emlékét őrző kőtáblák nyomai. És voltak első világháborús emlékművek, amelyekről a magyar hősi halottak nevét levésték, vagy letakarták egy másik táblával, amely arról zengett dicshimnuszt, hogy Csehszlovákia bekebelezte a Felvidéket. A fiatalabbja talán arra sem emlékszik, hogy a Don-kanyarban elesett nagyapjáért vagy a „málenkij rabotra” elhurcolt nagybátyjáért csak suttogva volt szabad elmondani egy-egy imát bárkinek is, nehogy emiatt az apját hurcolják el kényszermunkára a jáchymovi uránbányába.
Arra azonban még kevesebben emlékszenek, vagy talán már nincs is élő tanúja, hogyan verték szét 1921-ben a cseh katonák a pozsonyi koronázó dombon Mária Terézia csodálatos márványszobrát, hogyan döntötték le Felvidéken a Kossuth-szobrokat, Klapka szobrát, hogyan verték szét a honvédemlékműveket, hogyan vésték le a házak faláról a magyar feliratokat.
De lassan már azt az emléket is a feledés temeti be, mint álltunk lelkesedve Nagykaposon 1968 januárjában vagy ezren, amikor avattuk 1918 óta első, új, köztérivé magasztosított konyhai szék méretű szobrunkat, Erdélyi János emlékművét, melyet Nagy János vésett kőbe. Valószínűleg csak a komáromiak emlékeznek a Klapka-szobor helyreállítására, de nem eredeti helyére tették, hanem csak úgy oldalra esőn a fák közé, és csak a kommunizmus bukása után kerülhetett vissza a városháza elé, a Klapka-térre. És csak a losonciaknak visszatérő emlékük, hogy több évtized után ismét megemlékezhettek a magyar felvilágosodás egyik legtörékenyebb szellemi képviselőjéről, Kármán Józsefről. Akkor még nem remélték, hogy néhány év múlva egy becsületes harmanci ember, Csobó László földmarójával kiemeli a valamikori tüzérkaszárnya lóistállójának derítőgödréből Kossuth Lajos bronzszobrát. De annak is már tizenöt éve, hogy Leleszen szorult torokkal énekeltük nemzeti himnuszunkat, midőn avattuk a második világháborúban elesett és a háború végén elhurcolt magyaroknak első, földre helyezett parányi emléktábláját, készülve merészségünkért a hatalom visszaütésére.
De szerencsére ugyancsak emlékké zsugorodik a honfoglalás ezerszázadik évfordulója idején dúlt szoborháború. Akkor a visszaállított vagy újonnan felállított turulos díszoszlopokat, kopjafákat éjjel-nappal őrséggel kellett védenünk, nehogy az akkori hatalom leromboltassa őket, hiszen két-három évvel előtte csellel eltávolíttatta a magyar nyelvű falutáblákat. Szinte hihetetlen, hogy ez utóbb említett történések a kommunista hatalmi rend bukását követő tizenöt évben uralkodó szlovákiai közállapotokat jellemzik. Mégis erősödni kezdett elszántságunk és szaporodni kezdtek köztéri szobraink, emlékoszlopaink, emléktábláink. Sokszor engedély nélkül létesítettük őket, mert nem kaptunk engedélyt, néha engedéllyel, mert sikerült kijátszani az államigazgatás éberségét, esetenként hosszas bírósági huzavona után, amint azt a Krasznahorkaváraljai millecentenáriumi fafaragvány példázza. Megalkottuk az első új nagyszabású emlékművét az 1848–1849-es szabadságharcnak Dunaszerdahelyen. Felállítottuk egyetlen köztéri lovas szobrunkat Búcson. Felavattuk Szent István királyunk emlékét magasztosító szobrainkat több helyen is. Mátyás királynak állítottunk emléket, helyreállítottuk Petőfi pozsonyi szobrát, és újakat emeltünk Rimaszombatban és Királyhelmecen. Visszahelyeztetett Rimaszombatban Tompa Mihály szobra, melyet 1945-ben döntöttek le, és végre sok viszontagság és küzdelem után ismét áll a rozsnyai Kossuth-szobor. Nem beszélve most a szebbnél-szebb kopjafák, a második világháborúban elesettek emlékét őrző jelkövek, faragások, emléktáblák százairól meg a második világháború utáni, több éves üldöztetésünk, hányattatásunk beszédes emlékműveiről, és ezeknek egyik legszebbikéről, az udvardiról.
A magyar múlt emlékeinek újraállítása, helyreállítása és új emlékművek, szobrok emelése mára a Felvidéken is becsületbeli kérdéssé vált, a szülőföld és a helyi közösségek kapcsolatának, e kapcsolat rituális megújításának jelévé, mint amilyen az aranylakodalom vagy a gyémántlakodalom és az ebből az alkalomból megismételt hűségeskü. Ezt az eszmét álmodták egy nagyszabású királyi szoborpanteonba a komáromi Európa-udvarban a Palatínus-társaság építészei. A magyar királyok és történelmi személyiségek bronzalakjainak ily sokasága talán sehol sem található másutt a Kárpát-medencében.
A történelmi nagyhazát elvesztése óta nem pótolta semmi, de mindenkinek joga, hogy a szülőföldje a hazája legyen. Ennek az óhajnak egyik legszebben izzadott gyöngye a királyhelmeci Dísztér, mert ott kézen fog bennünket a történelmünk, és arra késztet, hogy álmodjuk a jövőt, a felvidéki magyar jövőt. Szükségünk van erre a segítségre, mert éppen ott, a Dísztér közeli és távoli szomszédságában a jelen bizony kilátástalannak tűnik.
Talán maga alá teper bennünket a múlt, vagy rosszul értelmezzük jelenünket? Mert belerokkan a szobrász, elbuknak az emlékműveket építtető polgármesterek, leváltják a múltat a jelennel és a jövővel összekötni akaró önkormányzati képviselőket. A királyi szoborpanteon körül hullik szét a komáromiak társadalma, a Díszteret építtető polgármestert pedig a sajátjai gáncsolják el, legnagyobb bűnéül róva fel a tér megépíttetését és azt, hogy a többiekkel egyenrangúnak tartja a legelesettebbeket, a cigányokat.
Mintha túl nagy terhet vettünk volna a nyakunkba. Röpke tizenöt év alatt akartuk helyreállítani mindazt, amit nyolcvan éven keresztül elnyomtak bennünk és leromboltak körülöttünk. Sok álmodozót a valóság legsivárabb parlagjára rántottak a csak hátrálni és nem előre haladni tudók. Ez persze nem az álmodozók bűne, mert nekik akkor is előre kell tekinteni, ha ezt nekik megtiltják, a többiek pedig azért hátrálnak, mert földre szegezett tekintetükkel nem láthatják emezek álmát. Mintha megfáradt volna a rárakott nagy tehertől, az erőátadás felelősségétől bronzba öntve, kőbe faragva, táblába vésve történelmünk, pedig a jelenünk és a jövőnk erőforrása lehetne. Fejedelmeink, királyaink, szentjeink csak pöffeszkednek új talapzatukon, és a megalkotójuktól beléjük lehelt emberi szellemet nem és nem akarják javunkra működtetni. Lehet, hogy hozzá kell szokniuk újbóli megszoborodásukhoz? Addig is, míg nem teljesítik küldetésüket, rajtunk a sor: emeljük fel tekintetünket és fedezzük fel újra Bocskait, Rákóczi Ferencet, Szent Istvánt, Petőfit, Kossuthot, Széchenyit. Ha ez megtörténik, megélednek emlékműveink is, és akkor a királyhelmeci Dísztéren valóban kézen fogva sétálhatunk majd múltunk nagyjaival. Ekkor ki fog derülni, hogy azért látjuk kilátástalannak a jövőt, mert a jelenen nem merünk változtatni.
Pozsony, 2005. március 23.