Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
Elhangzott 2005. március 15-én, Csicsón
A nemzet utolsó közös nagy műve a reformkor és az ezt követő forradalom volt. Ma már inkább szomorú ténymegállapításnak tűnik ez, mintsem örömhírnek, hiszen azóta eltelt több mint másfél évszázad, és ez a csaknem százhatvan év a nemzet létéért folytatott küzdelmeink váltakozó korszakaiból állt össze.
Kossuthnak társadalombölcseleti és politikaelméleti szempontból is minden bizonnyal igaza volt 1867 augusztusában, midőn a jászladányiaknak és a váciaknak levélben magyarázta el a kiegyezés téves voltát, mert – nem engedve a negyvennyolcból – Magyarország függetlenségével és önállóságával ellentétesnek tartotta, hogy a Habsburg-ház uralkodhasson az országon. Ez a vélekedés Kossuthhoz, a trónfosztóhoz méltó beszéd volt, noha 1849. április 14-én a Habsburgok trónfosztása a debreceni Nagytemplomban öncélúnak tűnt, ám 1867-ben minden erre való utalás már sokkal közelebb állt a realista politikához, mint a császári házzal való megegyezés. De a magyar politika – engedve a hatalmi rosszultápláltságból származó nyomásnak – az utóbbit választotta. Nem véletlen, hogy Bibó István, keresztyén nemzeti liberális polgár nyolcvan évvel később, a második világháborút követő újabb magyar tragédia közepette a magyar állami modernizmus zsákutcájaként értelmezte a kiegyezést, mely a reformkorral még csak köszönő viszonyban sem volt. A reformkor célkitűzése ugyanis a nemzet gazdasági felemelkedése, modernizálása és hatalmi pozíciójának újrateremtése volt, a kiegyezés középpontjában pedig a fiskális politika, azaz csupán a pénz és a hatalomgyakorlás, azaz a hatásköröknek Bécs és Pest között való újraelosztása.
Kossuth, a forradalmár, valamint a nyugodt társadalmi és gazdasági fejlődés elkötelezettjeként ismert gróf, Széchenyi István, de a kiegyezés atyja, kit a „haza bölcse”-ként emlegetnek, Deák Ferenc is a modernizálás híve volt. Mind a hárman a reformkor szülöttei voltak, és e korszaknak logikus kicsúcsosodása volt a forradalom. Hogy a nemzet eme három zsenijének eltért a véleménye a módszereket és a jövőt illetőleg, az nem akadályozta a lényeg megvalósulását, a nemzet felemelkedését. Mert vitathatatlan, és ez nekik is köszönhető: március tizenötödike azért a legnagyobb nemzeti ünnepünk, mert nem halottakra és vereségre, nem ármányra és cselvetésre emlékezünk, hanem a nemzet felemelkedéséért folytatott küzdelem sikerére.
A reformkorra visszatekintve minden egyszerűnek látszik, noha nem volt az. Nem csupán amiatt, hogy 1830-ban kolerajárvány söpört végig az országon, vagy mert a rendek egy évvel később az országgyűlésben a lengyelekre zúduló nemzeti tragédiától – az oroszok inváziójától – féltették Szent István országát. Hanem azért, mert a társadalom reformjának csúcsa akkor még csak a nemzeti kaszinó volt, és ez bizony messzire esett a társadalmi modernitás eszméjétől. Ezekben a polgári körökben akkor még az a reformerő összpontosult, amely 1848-ban megvalósította a forradalmat.
Miben rejlett a nemzetet forradalomra segítő erő? Elsősorban a hitben – hittek igazukban. Hittek a nemzetet felserkentő erőben. Hittek ugyanabban, amiben az államalapító – Istennek tetsző, ha emelt fővel járunk, mert csak az tud igent vagy nemet mondani, aki tudja, mikor mi jó az ő közösségének.
Ez, a politika nyelvére lefordítva, egyet jelentett és jelent ma is: a nemzet íratlan nemzetstratégiáját.
Csak a töretlenül fejlődő nemzetek büszkélkedhetnek azzal, hogy nem kell rágódniuk a nemzetstratégián, nem kell azon törniük fejüket, mivel állíthatják meg pusztulásukat, vagy a rájuk törők erejét – elég, ha számba veszik védelmi eszközeiket. Noha a magyarság történelme során sokszor jutott a romlás korszakába, sokszor volt eszköztelen, sokszor vélte úgy, hogy már-már elveszett, de soha sem kételkedett abban, hogy van történelmi jussa. Ez a meggyőződésbeli biztonság teremtette meg az 1848-as forradalom társadalmi alapját és győzelmének esélyét is. De ugyanez a biztonság segítette át a nemzetet annak előtte a sok vereségen. Ennek az erőnek a gyökereit kutatjuk ma.
Azon a március 15-én senki sem kételkedett abban, hogy a nép akaratából és a reformerők segítségével egy ország- és nemzetpolitika válik valóra. Ehhez már csak kormánypolitikát kellett alkotni, hogy létrejöhessen – a nemzet érdekében – az állampolitika.
Szent István koronájának alattvalói ekkorra értek politikai nemzetté. A mélyből fakadó társadalmi eseményeknek együtt ilyen varázspálcaszerű erejük lehet, amelynek hatására egy csapásra másként kezdenek viselkedni az emberek. Ez azonban nem csak hit kérdése, ezt el kell hitetni az „országlakókkal”.
A beérett változtatási óhaj a Tizenkét Pont tanúsága szerint azonban már nem a reformkort jelenítette meg, hanem a forradalmat, mely az előtte való negyedszázad törekvéseit úgy csoportosította egy új rendezőelv szerint, ahogy az újonnan felhúzott, csonkának tűnő falaknak új arculatot ad az ácsmester keze alól kikerülvén a tetőzet – március tizenötödike volt ezen a virágokkal ékesített májusfa.
Érdemes a kormány-, az állam-, az ország- és a nemzetpolitika összefüggéseinek szemszögéből vetnünk egy huszonegyedik századi pillantást az 1848-as forradalomra, már csak azért is, mert napjainkban, de már hosszú évtizedek óta hiányzik az e politikák közötti összhang. A forradalom kitörésének napján úgy tűnt, hogy mindez egységbe rendeződött, ezt pedig a korábbi alattvalói állapotból a politikai nemzetté érés állapota tette lehetővé – természetesen a politikai nemzet nem azonos az etnikai nemzettel.
Az állampolitika szempontjából egyik legfontosabb követelés a felelős magyar minisztérium felállítása volt, ebben az első hangsúly a felelősségen, azaz az ellenőrizhetőségen volt. Kormánypolitikai szempontból ehhez kapcsolódott az úrbériség felszámolása és a közteherviselés bevezetése. Ez utóbbi volt a legsúlyosabb követelmény, hiszen a nemzet vagyonának megteremtéséhez szükséges volt a kiváltságok eltörlése, és ezt csak egy hamis hírrel lehetett kikényszeríteni az akkori rendi országgyűlésből: azzal, hogy Pozsony határában hadban áll negyvenezer paraszt. Az eddigieket keretbe foglalta az országgyűlés rendszeres megtartásának országpolitikai követelménye; országgyűlésé, melyet nem az uralkodó hív egybe kénye-kedve szerint, hanem összehívását törvény írja elő. A politikai nemzet számára a politikai foglyok szabadon bocsátása, a sajtószabadság, a törvény előtti egyenlőség jelentette az egységesítő eszmét. A magyar nemzet egységének szempontjából pedig az Erdéllyel létrehozandó unió volt a kulcskérdés, hiszen e nélkül az etnikai nemzet, de a történelmi ország is csonka maradt volna.
Mint tudjuk, a Tizenkét Pontot nem vájt fülű politológusok fogalmazták, hanem a nemzettel együtt lélegző fiatalemberek. A pontok sorrendbe szedése is erről tanúskodik. Íróemberek lévék, a sajtó szabadságának égető hiánya jutott eszükbe legelőbb, de magyarként azt írták a tizenkettedik helyre: uniót Erdéllyel – mintegy megkoronázva a követeléseket. Különleges, kollektív műve ez a magyar közgondolkodásnak, amelyet azóta sem lehetett fölülmúlni. Sőt, amint látjuk, a hivatásos magyarországi politika kormányzati része 2002-től szinte abban verseng – testhosszal minduntalan megelőzve önmagát –, hogyan tud ehhez képest egyre mélyebbre süllyedni, és ehhez az elszakított részek is néha-néha hozzájárulnak. A magyar közgondolkodás lezüllése a legmeghatározóbb mai közös művünk.
Nem véletlen, hogy március tizenötödikéről jut eszünkbe mindez, mert az akkori eseményeket számba véve látszik mai gyarlóságunk mérhetetlen volta. E gyarlóságnak sok oka van, de a legfőbb közülük az önbizalom elvesztése. Elhittük, hogy nincs forradalmi helyzet, pedig volt 1989 őszén-telén; elhittük, hogy amit tettünk, az forradalom, pedig csak egy részét kaparintottuk meg annak, amit a kommunisták és ügynökeik világhálózata hajlandó volt átadni nekünk; azt hittük, hogy legyőztük a rajtunk uralkodó hegemóniát, de nem vettük észre, hogy nélküle nem tudjuk elképzelni életünket. Úgy tettünk, mintha 1848-at 1867-té változtattuk volna. A politikai élet úgy viselkedett, mintha realista, azaz valóságot teremtő lett volna, holott csak földszinti vagy alagsori reálpolitika művelésére, azaz helyzetkövető politikára volt alkalmas.
Jobb később, mint soha – értve ezen önbírálatunk készségét. Hiszen 1848-cal eddig minden politikai berendezkedés visszaélt, mert mindegyik önmagát látta benne megtestesülve. A kiegyezés után a negyvennyolcasok megoszlottak, majd rövidesen hadastyánokká váltak, később a túlvilágról még csak vissza sem rúghattak a nevükkel visszaélőknek.
Mi lenne, ha egyszer, legalább egyszer megkísérelnénk hívek lenni március tizenötödikéhez, és mondjuk kettőezer ötben március tizenötödikén nem ezernyolcszáznegyvennyolcról lenne szó, hanem március tizenötödike szellemiségéről a kétezer ötödik évi helyzetnek megfelelően.
Emlékeztetnem kell önöket valamire: március 18-án van az évfordulója annak, hogy a felvonuló parasztok hírére vált törvénnyé Magyarországon a közteherviselés.
Pozsony, 2005. március 11.