Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
(Megjelent Esztergomban, a Hídlap 2005. április 30-i számába)
Fiam 2005. márciusában töltötte be tizenhatodik életévét, és szülőhelye a világ legszabadabb országában, az Amerikai Egyesült Államok egyik legfelvidékibb, sőt leggömöribb jellegű részében, Pennsylvaniában található. Még mindig nem árultam el neki, hogy édesapja – azaz én – 1945 nyarán Csehszlovákiában háborús bűnösnek született. Még világra sem jöttem, már tömeggyilkos voltam.
Hatvan év távlatából mindezt nehéz megérteni és bonyolult elmagyarázni – sőt, a lelkemben én sem érzem, nem is értem, csak ésszel igyekszem valahogy felfogni.
Mi történt hatvan évvel ezelőtt?
Véget ért a második világháború, ötvenmillió halottja volt. Soha ennyi emberi élet nem oltatott ki az elvetemült emberi ráció kínpadján. Az áldozatokért azonban nem csak a háború a felelős. A háború ugyan egy sajátos logikájú és beteg erkölcsű műszaki rendszer, amelyben a könyörületességet halállal büntetik és a gondolkodás nélküli határozottságot érdemrenddel jutalmazzák, de a vegyi fegyverek tiltására született genfi egyezmény óta tudjuk, hogy a modern kori háborúkat is lehet „lovagias” keretek között tartani, sőt, manapság, a lézerrel irányított fegyverek korában lehet akár „humánus” háborút is folytatni. A háború legfőképp a politika szülöttje és nem a túlnépesedés levezető csapja, de nem is az imperializmus logikus következménye, még ha a marxisták ezt állították is. Az okát tehát a politikában, esetenként az ember elvetemültségében kell keresnünk.
Hogyan válhatott hát hatvan évvel ezelőtt egy csecsemő az akkori háborúban bűnössé?
Az ószövetségi hetedízigleni bűn nyomvonalán és az eredendő bűnön kívül az európai „keresztény” jogalkotásban ennek nincs sem erkölcsi, sem büntetőjogi hagyománya. Ilyen légtornászi teljesítményre csak a politika alkalmas. A politika azonban a történelem köldökzsinórja, amelyen fellelhetők az értelmezési csomók.
Miért válhatott egy losonci magyar család csecsemőstől, sok százezer magyar emberrel, felnőttel, gyermekkel és újszülöttel együtt bűnössé, noha nem követtek el semmiféle bűnt sem a „háborús jog”, sem a „békeidő joga” szerint?
A válasz egyszerű: mert magyarok voltak.
A bűnössé minősítés azonban csak úgy vált lehetségessé, hogy akik valóságosan is vagy csak a politikai érdekek szerint győzteseknek nyilvánítattak, meghatározták a legyőzöttek körét, minősítését és megtipratását. Jaj hát a legyőzötteknek! (Vae victis!).
Kik a vesztesek és kik a győztesek?
Nyilvánvaló, hogy az ezerkilencszázharmincnyolcas évtől – onnan csörlődik gondolatfonalunk – máig tartó időszakban egyértelműen az a győztes, aki az első világháborút lezáró békeszerződést vagy békediktátumot elutasító politikát le tudta győzni. A második világháború végén – nem véletlenül – ugyanazok lettek a vesztesek, akik az első világháború végén is vesztesek voltak: a németek és a magyarok. A második világháború végén, illetve után tehát ismét fölöttük kellett „törvényt ülni”.
A két vesztest a győztes nagyhatalmak nem ítélték azonosnak, hiszen a háborút nem a magyarok kezdték, sőt még csak nem is rokonszenveztek vele, csupán belekényszerültek, és a haláltáborokat sem a magyarok működtették, noha a háború utolsó hónapjaiban Szálasi Ferenc fasisztái úgy nekilendültek, mintha pótolni akarták volna a hivatalos és a polgári Magyarország sokéves mulasztását, és amit tettek, azzal be is lehetett volna. 1945. nyarán rendezték a győztesek a potsdami konferenciát, és augusztus 2-án, a zárónapon elfogadták azt a javaslatot, hogy a lengyelországi, csehszlovákiai, magyarországi, jugoszláviai, dániai németek űzessenek el szülőföldjükről. A magyarokra nézvést azonban ezt a megoldást elutasították, noha Csehszlovákia és a Szovjetunió szorgalmazta a magyarok kiűzetését. Le kell szögezni, hogy a csehszlovák politikában csak egy kérdésben alakult ki teljes egyetértés a baloldal és a jobboldal, a kommunista és a polgári, illetve keresztény politika között: a német és a magyarellenességben.
Ez azonban – még ha voltak is történelmi gyökerei – az egyetértésnek nem önmagától adódó lehetősége volt. Csehszlovákiát 1935-től szerződéses viszony fűzte a Szovjetunióhoz (a szerződést 1943-ban újrafogalmazták), s a népeknek ez a szlávok vezette börtöne a „fasizmus elleni küzdelmet” ideológiailag minden szláv népre kiterjedő összefogásra igyekezett alapozni. Azaz az egyik fasizmus hódító törekvéseivel szembeállította egy másik fasizmusét, a magáét. Éppen ezért nem tekinthető véletlennek, hogy a magyarokkal és a németekkel szemben akkor a csehszlovák politika fasiszta szellemiségű egységbe tudott zárkózni. Hatvan évvel a háború után ez csupán annyiban változott, hogy megszűnt a „csehszlovák” politika, a belőle kivált szlovák politikában pedig – ha másként nem megy – szintén csak a magyarellenességgel lehet egyetértést teremteni a politikai ellenfelek között.
* * *
A csehek illetve „csehszlovákok” németellenessége más gyökerű, mint a „csehszlovákok” illetve szlovákok magyarellenessége. A kettő 1918 táján fonódott egybe, majd 1993-ban ismét szétvált.
A „csehek németek elleni háborúja” a Német-római Birodalom, illetve Németország ellen irányult, mert a Cseh királyság ennek a hatalomnak volt évszázadokig a hűbérese. A cseh politika a XIX. század elejétől Ausztriára, azaz a Habsburg Birodalomra úgy tekintett, mint a német hatalommal szembeni oltalmazójára. Bécsbe helyezte bizodalmát, nem Frankfurtba. Minden politikai vagy diplomáciai lépést, mely segítette vagy segíthette a német birodalmi befolyást és hatalmi terjeszkedést kelet felé, a maga szempontjából ellenségesnek tekintett. A magyarokat, azaz a magyar hatalmi politikát annyira tekintette a cseh politika csehellenesnek, amennyire gyengítette Ausztria vélt védőhatalmi funkcióját, illetve amennyire segítette abban a német politikát, hogy terjeszkedjen Kelet-Közép-Európa felé. Emiatt volt a cseh politika magyarellenes 1848-ban és 1849-ben, mert a magyar forradalmat követő szabadságharc – a Habsburgok debreceni trónfosztásáról nem is beszélve – gyengítette a császári hatalmat. A korabeli cseh politikusok fellélegezhettek, amikor az orosz cár serege 1849 augusztusának végén vérbe fojtotta a magyar szabadságharcot.
A cseh politika azonban 1871 novembere után osztrákellenessé is vált. Ennek két oka is volt. Az egyik az, hogy a monarchia 1867-ben dualistává (osztrák-magyarrá) vált, de nem sikerült nekik trialista – osztrák-magyar-cseh – monarchiává átalakíttatni. Ez nem csupán azt jelentette, hogy a magyarok helyzete a csehekkel szemben megerősödött, de azt is, hogy növekedett a magyar befolyás a birodalomban – nyolc éven át egy magyar gróf, Andrássy Gyula határozta meg a külpolitikáját. A másik oka pedig az volt, hogy 1879 októberében az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország kettős szövetséget kötött. E szerződés teljesen ellentétes volt a cseh politika koncepciójával. A csehek ugyanis a németektől féltek, ez a szerződés pedig az orosz veszély ellen köttetett, és a magyar politikai érdekeket szolgálta. A cseh politikai elit egy része ettől kezdve a monarchia szétverését tekintette fő céljának.
Az Ausztriából kiábrándult „ifjú cseh” politikusok taktikailag a monarchia leggyengébb láncszemének Magyarországot tartották, és elemi érdekeik szempontjából pedig ellenségnek is tekintették. Ennek az 1871 után keletkezett „ifjú cseh” politikai irányzatnak a képviselői tudatosan kezdték gyűlölni a magyar politikát és Magyarországot. Ebben az érzelemben testesült meg először a cseh politika részéről a kollektív megítélés elve.
E politikai indíttatású magyargyűlölet oka túlságosan profán volt – egyének, családok, vállalkozók, bűnözők csoportjai között gyakori az ilyen eredetű gyűlölködés, melyről a szlovák és cseh nyelvben közmondás is szól: ha megdöglött a kecském, vesszen a szomszédé is. Mivel a monarchián belüli magyar befolyás növekedése miatt a Palacký-féle, Ausztria párti, „ó cseh” politika csődöt mondott, ezért az „ifjú csehek” a „vesszen az egész” indulatával a rombolást választották. Kérdés, hogy lett volna-e esély arra, amit addig soha meg sem kíséreltek: a magyar és cseh érdek összehangolására?
A XIX. század végén és a XX. század legelején a cseh politika tehát már nem a monarchia átalakítására törekedett, hanem a szétverésére illetve megdöntésére. Az irányadó cseh politikusok főleg emiatt kerültek a szabadkőművesség vonzáskörébe, és maga Beneš ezért válhatott a prágai páholy nagymesterévé. A monarchia-ellenesség csatornáján úszott be a politika vizeire XX. és XXI. századi következményeivel együtt a szlovák kérdés is.
A szlovákok ugyan nem folytattak semmiféle háborút a magyarokkal és fordítva sem, de erőt gyűjtöttek, részben az osztrák birodalmi érdekek szolgálatában, és – főleg – a cseh érdekek mellékvizein. A Habsburg Birodalomnak a szlovákokra 1848-ban és 1849-ben a magyar törekvések gyengítése végett volt szüksége, de a szabadságharc leverése után a bécsi kancellária mellőzte őket. A csehek pedig – súlyuk növelése érdekében – a cseh nemzeti megújhodás kezdetétől folyamatosan talonban tartották ezeket az „észak-magyarországi szlávokat”. A XIX. század első felében a cseh politikában a szlovákok csupán a cseh nemzet magyarországi ágaként jelentek meg, és zavarta őket a szlovákok bárminemű – még kulturális és nyelvi – önmeghatározási törekvése is. A szlovák nemzeti autonóm gondolkodás és az önálló nemzeti terület meghatározásának az igénye ugyan később cseh hatásra erősödött, de csak a XIX. század utolsó harmadától, amikor a cseh politikának a szlovákokra már nem csupán az addigi okok miatt volt szüksége, hanem a monarchia szétverése végett is.
Ebből alakult ki az a csehszlovák politika, amelyet először a francia és a brit politikai műhelyekben megfogalmazott, az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések juttattak sikerhez: ezek egyike volt a trianoni békediktátum. A versailles-i a csehek ősellenségét, a németeket alázta meg, a trianoni pedig a leginkább gyűlölt ellenséget, a magyarokat döngölte a földbe, megszüntette a történelmi Magyarországot, és darabokra szaggatta a magyar nemzetet. Ekkor volt Edvard Beneš életének első nagy farsangja.
Ha volt az akkori „békecsináló” hatalmak politikusai között józan ítélőképességű személy, nehéz elhinni, hogy ne tudatosította volna, hogy ezt a szatócsrőffel készített békeszerződést inkább csak fegyvernyugvási egyezménynek lehet tekinteni, ha nem kerül sor a kiigazítására, beleértve a nagyléptékű térképen biliárdkrétával meghúzott új államhatárokat is. Erre azonban csak a brit politika jött rá, de későn és nem kapott hozzá nemzetközi támogatást.
A békeszerződés idején tanúsított buta mohóság és a későn jött felismerés okozta a cseh (csehszlovák) politika teljes vereségét 1938-ban, mert azt is elvesztette, amit egyébként megtarthatott lett volna. A müncheni egyezményt, amelynek következményeként Németország bekebelezte a németlakta csehszlovákiai területeket, francia és brit segédlettel kötötték meg szeptember utolsó napján. Három héttel ez után következett – összhangban az akkor érvényes csehszlovák törvényhozási renddel – Szlovákia autonómiájának törvénybe iktatása. Jó egy hónappal az után, hogy a müncheni egyezményt Csehszlovákia elfogadta, az első bécsi döntéssel visszacsatolták Magyarországhoz a magyarlakta területeket, létrehozva ezzel Európa legújabb kori történelmének etnikailag legigazságosabb államhatárát. Majd 1939. március 14-én egyoldalúan kikiáltották Szlovákia önállóságát, és ez Csehszlovákia megszűnését jelentette. Ezután került sor az ún. kárpátaljai maradék terület elfoglalására (visszafoglalására) a magyar királyi honvédség által.
Ebben, a második világháborút közvetlenül megelőző helyzetben, a cseh politika akkori vereségében kell keresnünk a háború utáni csehszlovák politika és az úgynevezett benesi dekrétumok németellenes és magyarellenes rendelkezéseinek közvetlen okát, mozgatórugóját, amelynek történelmi gyökere még a monarchiaellenes indulatokból eredt. Beneš azokon állt bosszút, akik közvetlen kiváltói voltak a monarchiaellenes cseh politika 1938-as kudarcának.
* * *
A politikában is nyilván működik az „exempla trahunt” elve. De nemcsak a példák lehetnek vonzók, hanem a körülmények is teremthetnek alkalmat jó vagy gonosz tettek kitervelésére.
A cseh politika magyarellenessége – még ha elhibázott volt is – évtizedekig nem lépte túl a tűréshatárt. Trianonra nézvést is inkább az elvakultságból eredő előrelátás hiányát lehet felróni bűnéül. Ha nem akadtak volna kínálatára vevők, nem tudott volna célt érni, noha némelyek egy magyarellenes nemzetközi összeesküvés részességével vádolják.
A fasizmusnak a kizárólagosságon alapuló eszméje, az állami erő és a nemzeti elv összekapcsolása teljes győzelemre vágyó hatalommá és a hatalom diktálta végrehajtás eredményének visszafordíthatatlanságába vetett hit, a kész és végső helyzet teremtése, valamint ehhez párosítva a Szovjetunió sugallta és támogatta szláv egység és szláv államiság eszméje fokozatosan oda vezette és arra bátorította Benešt mint bosszúra vágyó, rövid távon gondolkodó politikust, hogy a fasiszta államoktól kipróbált módszereket alkalmazzon a háború után Csehszlovákiában a német és a magyar lakosság megsemmisítésére. Arra a meggyőződésre jutott, hogy csak így kerülhető el politikájának újabb kudarca. Illetve az 1938-ban bekövetkezett vereségben látta igazolva azt az új cseh állameszmét, amely szerint a felségterület védelmének egyik legbiztosabb eszköze az államon belüli etnikai határok kitolása az államhatárokra.
A fasiszta módszerek alkalmazására nem csupán maga a létező fasizmus, hanem a zajló háború és az utána következő természetes zűrzavar is kedvező körülményként kínálkozott. Hiszen 1915-ben a törökök is az első világháború zajában gyilkolták halomra az örmények tömegeit, úgy, hogy azt senki sem tudta megakadályozni. A náci haláltáborok is a háború leple alatt sokáig üzemeltek úgy, hogy a világ nem tudott róluk.
A felvidéki magyarok megsemmisítésének első tervezetét a benesi politika a Szovjetunióval szoros együttműködésben dolgozta ki. A keleti front előrehaladásának alapján úgy tűnt, hogy 1944 kora őszén a Vörös Hadsereg északról is benyomulhat a Kárpát-medencébe, és harapófogóba zárhatja a németeket. Lengyelország felől, a Duklai-hágón át kellett volna betörniük és a nyomukban haladó Csehszlovák Hadtest űzte volna el szülőföldjéről vagy koncolta volna fel a magyarokat, megtisztítva ezzel a „magyar elemtől” Csehszlovákiát mint újjáalakítandó szláv államot. A duklai hadművelet sikertelensége azonban megakadályozta ezt a „megoldást”.
E füstbe ment tervet követték a háború utáni megoldások. A csehszlovákiai németek sorsát egyetlen szándék határozta meg: a kiűzetésüké. Ehhez megkapta a csehszlovák politika a győztes hatalmak támogatását. Eredménye mintegy kétszázhatvanezer hulla, több mint hárommillió menekült valamint mindnyájuk teljes vagyonvesztése.
A bosszúszomjas cseh politika a magyarokkal szemben bonyolultabban kellett, hogy eljárjon, mert nem lehetett éppen ugyanúgy kiűzni őket, mint a németeket. De be lehetett tiltani a magyar iskolákat és meg lehetett tiltani, hogy közterületen használják a magyar nyelvet, be lehetett tiltani a magyar intézményeket, közművelődési társaságokat, internálni lehetett a magyarok tömegeit. És 1945. augusztus 2-áig csaknem ötvenezer felvidéki magyart már a kiűzetés sorsa sújtott. Ezen a napon fosztották meg állampolgári jogától az összes csehszlovákiai németet és magyart. Ettől kezdve nem számítottak teljes értékű embernek.
Ámbár Benešék Potsdamban nem kaptak engedélyt a magyar „endlősungra”, továbbra is ragaszkodtak ahhoz, hogy a magyarokat legalább részlegesen kitelepítsék. Ehhez a szándékhoz kapcsolódtak azok az intézkedések, amelyeknek következtében elkobozták a magyarok ingatlan vagyonát, megvonták nyugdíjukat, foglalkoztatási tilalmat vezettek be ellenük, a magyar vállalkozókat felügyelet alá helyezték, majd meghirdették az ún. reszlovakizácót, azaz hivatalosan szervezték a magyarsághoz való tartozás megtagadását, ártatlan magyarok ezreit nyilvánították csoportos „népbírósági” tárgyalásokon háborús bűnössé. A meghurcolások következtében a felvidéki magyarok ezrével menekültek Magyarországra, eközben sokan a Dunában lelték halálukat. De mivel a csehszlovák diplomáciának nem sikerült elérnie, hogy mintegy kétszázezer magyart elűzhessen a szülőföldjéről Magyarországra, úgy döntött, hogy széttelepíti őket az országban – 1946. novembere és 1947. februárja között negyvenezer embert deportáltak kényszertartózkodási helyre, sok száz kilométernyi távolságra szülőföldjétől. Soha senki nem vette számba, hányan pusztultak el csak úgy kutyaként agyonverve az utcán, menekülés közben végleg elbukva, vagy megfagyva a marhavagonokban.
Ennek a deportálásnak szomorú és abszurd magyarországi utójátékaként tekinthető egy 2004-ben megtörtént eset. Komárom magyarországi felén, a Monostori erőd falán el akarták helyezni a szlovákiai magyar deportáltak emlékére Nagy János szobrászművész nagyméretű domborművét. A magyarországi szakmai zsűri azonban csak ideiglenes engedélyt adott erre, mert túl drámainak találta az alkotást, ezért a művészi kifejezés szempontjából nem látta megfelelőnek.
A deportálás közben Magyarország és Csehszlovákia a szövetséges hatalmak utasítására tárgyalni kezdett és így született meg Csehszlovákia és Magyarország lakosságcsere-egyezménye, amelynek keretében mintegy hetvenötezer magyart telepítettek át Magyarországra.
Az üldözés korszaka 1948. októberében lezárult, de a kitelepítendőket szállító vasúti szerelvények sora csak fél év múlva állt le. A magyarüldözés következménye több mint félmillió jogfosztott, a Szovjetunóba elhurcoltakkal együtt több mint kétszázezer elüldözött, akiknek több mint a fele soha sem térhetett vissza szülőföldjére vagy családjához – és a halottak és eltűntek ezrei.
Ez a bosszú éppoly gonosz és átgondolt intézkedések sorozata volt, mint amilyenek a fasizmuséi voltak, módszeressége pedig már-már megütötte a nácik színvonalát. Az után történt mindez, hogy a szövetséges hatalmak legyőzték a náci Németországot és szövetségeseit, ráadásul ekkorra Európa nyugati része már-már kezdte feledni a háború borzalmait.
* * *
Edvard Beneš jogfosztó elnöki rendeleteit ugyanúgy kellene megítélni, mint a hitleri Németország nürnbergi törvényeit. E két normaalkotás ugyanis voltaképpen csak keletkezésének idejére és helyére nézvést különbözik: szándékuk nagyon is egy tőről fakad. A törvényalkotók szerint a bűn elkövetője – alanya – nem egyén, hanem népcsoport volt, és bűnének tárgyát nem valamilyen tettel, hanem egyvalamely népcsoporthoz való tartozással kellett meghatározni. Ennek következtében a bűn faji vagy etnikai származásból eredő bűnként jelent meg. A „bűnnek” vagy a „bűn okának” az elhárítására megvalósuló államhatósági tevékenységet (önkényt) pedig úgy emelte törvényerőre ez a szándék, hogy az erőszakot, azaz a római jog szerint meghatározva: a bűntényt legitimálta, avatta közerkölccsé.
A kollektív bűn tartalma e felfogás szerint az volt, hogy valaki egyvalamely nemzethez, egyvalamely nép közösségéhez tartozik. A „zsidótörvények” esetében ez a fajgyűlöletre, valamint az egyfajta érdekközösséghez való tartozás büntetésének szándékára, bosszúra vezethető vissza. A magyarok esetében ugyanez az etnikai eredetből és ennek esetleges nemzet-hatalmi vonatkozásaiból következik. Politikai oka pedig az 1920-ban, Trianonban megkötött békeszerződés igazságosságának a megkérdőjelezésével függ össze. A trianoni békeszerződés, az elfogadásának idején érvényes nemzetközi jog értelmében, a Magyar Királyságtól Csehszlovákiához csatolt közel hatvanezer négyetkilométernyi területből mintegy tízezer négyzetkilométernyi lakóterületen élő egymilliónyi magyart szakított el a nemzet tömbjétől, akik 1938-ban, az éppen akkor érvényes nemzetközi jog értelmében, úgy érezték, hogy nem kell már Csehszlovákiához tartozniuk. Ezt az akkori meggyőződést ma, társadalmi közérzetnek nevezik, nem háborús bűnnek.
A csehszlovák jogrendbe 1945-ben belopott kollektív bűn és kollektív bűnösség elve azt jelentette, hogy a magyar és a német pusztán már a nemzeti hovatartozása miatt kollaboráns volt, a cseh és szlovák nemzet árulója, náci bűnös, az állam ellensége stb.
Az kétségbevonhatatlan, hogy a nürnbergi törvényeket egy legitim parlament fogadta el, tehát jogilag nézve valódi törvények voltak, még ha gonoszak is. A benesi rendeletek esetében azonban még a formális jogi feltételek megléte is vitatható, ezért inkább egy nemzetközileg hallgatólagosan elfogadott politikai önkény dokumentumainak tekinthetők.
Miért fogalmazható meg kétség ezeknek a rendeleteknek jogszerűségével kapcsolatban?
Elsősorban amiatt, hogy a csehszlovák alkotmány szerint 1938. október 5-étől számítva Edvard Beneš már nem volt köztársasági elnök, mert jogszerűen lemondott tisztségéről, majd két hét múlva elhagyta az országot. Az alkotmány nem tette lehetővé, hogy később – ha meggondolja magát – „tü, tü, tü, nem ér a nevem, káposzta a fejem”-alapon ismét köztársasági elnökké váljon. Ha tehát a londoni emigrációja idején úgy tekintettek is rá, mint a csehszlovák állam első számú képviselőjére, köztársasági elnöki tisztségét nem állíthatták vissza, hiszen önmaga mondott le róla. Erre még az sem adott jogalapot, hogy a Hitler-ellenes szövetség államai 1941. júliusában 1938. szeptemberéig – tehát a müncheni egyezmény előtti állapotig – visszamenőleg elismerték, s ezzel, mondhatni, helyreállították Csehszlovákia jogfolytonosságát. Ez ugyanis csak a nemzetközi jog szempontjából lehetett érvényes, az állam belső jogát ez nem módosíthatta.
Csakhogy Edvard Beneš a törvényes lemondása után valóban úgy viselkedett mint a hunyó. Megjárta Párizst, Chicagot, Londont, majd úgy döntött, hogy mégis jobb – mégha emigrációban is – köztársasági elnöknek lenni. Ha e magatartás mögött nem állna hatalmi játék, akár „Lipót-mezői“ eset is lehetne. Csehszlovákiának 1938. október 5-én lemondott köztársasági elnöke ugyanis 1940. október közepén úgy döntött, hogy mégis elnök marad, és elkezdte kiadni elnöki rendeleteit. Önmagát elnökké nyilvánító döntése után a második rendelete arról szólt, hogy az után törvényerejű és alkotmányerejű rendeleteket fog kiadni.
Azt természetesen nem lehet kétségbe vonni, hogy ha egy államnak nincs legfelső törvényhozó testülete és hivatalos kormánya sem – és ez így volt a második világháború után Csehszlovákiában –, akkor politikai megegyezéssel létre kell hozni egy ideiglenes kormányt, és az biztosítja a közrendet és az államszervezet működését, amíg nem jön létre a legitim hatalom. De egy ideiglenes kormány – amelynek hatásköre teljesen bizonytalan vagy önkényes – nem lehet oly mértékben az élet és halál ura, hogy milliókat, akik a terület őslakosai voltak, hontalanná és jogfosztottá tegye! Közérdekből ideiglenesen lefoglalhat magántulajdont, de nemzeti vagy faji hovatartozásáért nem kobozhatja el senkinek a tulajdonát. És ha ezt mégis megtette, a legitim kormánynak kárpótolnia kell érte a kárvallottat.
Ez az európai jogrend. De a győztes hatalmak szemet hunytak a magyarok üldöztetése fölött. Ezért érthető, hogy hatvan év múltán is takargatják a – jogfosztó – benesi dekrétumok nyomán történtek ügyében őket terhelő felelősséget – erről tanúskodik az Európai Unió jogszolgálata által 2001-ben készített Frowein-Bernitz-Kingsland féle jogi szakvélemény, amely szerint sem Csehországon, sem Szlovákián nem kérhető számon a németek és a magyarok háború utáni üldözése és jogfosztása .
Beneš intézkedéseinek törvényességével kapcsolatos további kétség, hogy a jogfosztó „elnöki rendeletek” visszamenő hatállyal emelkedtek „törvényerőre”. Azaz, ezeknek a már eleve törvénytelen rendeleteknek a törvénybe iktatása során újabb törvénytelenséget követtek el. Csehszlovákiában 1946. május végén tartottak parlamenti választásokat, utána júniusban megalakult a törvényhozó testület. Előtte csak egy ideiglenes nemzetgyűlés működött. A dekrétumokat azonban még nem a jogszerűen megválasztott parlament szentesítette, hanem az Ideiglenes Nemzetgyűlés még 1946 márciusának végén, így „vált törvényessé” az összes, 1945. májusától kiadott, jogfosztó dekrétum. A visszamenőleges joghatály általában kárpótlási, kártérítési esetekben alkalmazható. Ha tehát érvényesnek tekintjük ezt a jogi elvet, a jogfosztó rendeleteket csak a „törvényerőre emelésük” utáni időszakra lehetett volna érvényesíteni, és attól kezdve lehetett volna végrehajtani. De, hogy teljesebb képet alkothassunk az akkori jogalkotásról, jogtudatról és közgondolkodásról, nem szabad elfeledkeznünk arról az amnesztia-rendeletről sem, amely szerint büntetlenséget élveznek mindazok, akik erőszakot – akár halált okozót – követtek el magyarok és németek ellen.
* * *
Beneš dekrétumai jogfosztók voltak, sokak halálát és számtalan szenvedést okoztak. Ám az ilyenek, illetve az ezek szellemével azonos más – vitatható – jogi normák, vagy még a törvényesség látszatát sem keltő tettek sajnos nem egyedülállók a XX. században.
Most van annak a másfél millónyi áldozatot követelte tömegmészárlásnak, az örmény genocídiumnak a 90. évfordulója, melyet az „ifjú török” politika készített elő és hajtatott végre. Ez volt Európa újkori történelmének első népirtása. Évente megemlékezünk a holokausztról, amely az emberiség eddigi történelmének legnagyobb halálgyára volt, hatmillió áldozattal. Még nincs egy évtizede, hogy csak az amerikai hadsereg beavatkozásával lehetett megfékezni a milosevicsi szerb hatalom katonáit és egyéb pribékjeit, és ezzel megállítani a koszovói (rigómezői) albánok tömeges leölését – az áldozatok végső számát még nem ismerjük, de az eddig feltárt tömegsírok szerint már most is sok ezerre tehető. De a krími tatárok kigyilkolásáról és szétszóratásáról, illetve a szovjet hatalom mintegy húszmilliónyi civil áldozatáról csak az érintett családok emlékeznek. A második világháború végén a Szovjetunióba elhurcolt mintegy negyedmilliónyi magyarra és az ott elpusztultakra is csak helyenként és szórványosan emlékezünk.
Minden módszeres pusztításnak szinte mindig ugyanaz a mozgatórugója. A másság teremti meg az ideológiát, a bosszú a végrehajtást. Az utókor pedig az ideológia miatt a nemzeti érdeket igazoló történelme részének tekinti a szörnyű tetteket, ezért igazságosnak hiszi. A bosszú ténye miatt pedig – lehet, hogy a tudat alatti szégyen okán – tabuként kezeli. Ez csupán a holokausztra nézvést nem érvényes. De Törökországban 2005-ben bűnténynek nyilvánították, ha egy török állampolgár az örmény genocídiumról beszél külföldön. Szerbiában hivatalosan nem ismerik el azt a tényt, hogy 1944-ben mintegy negyvenezer magyart mészároltak le, és merénylet áldozatává vált egy fiatal szerb miniszterelnök, Zoran Djindjics, mert elég bátor volt ahhoz, hogy szembenézzen a koszovói mészárlásokkal. Szlovákiában még mindig az állam és a szlovák nemzet ellenségének tekintik azokat, akik felvetik azt, hogy a háború alatt és után a csehszlovák állampolitika tudatosan magyarellenes volt, mert az akkor született rendelkezéseket a mostani állampolitika is a jogrend kitörülhetetlen részeként kezeli, tehát a mai napig érvényesnek tartja – ezért hát a kárvallottaknak nem jár sem erkölcsi, sem anyagi kárpótlás, elkobzott vagyonukat pedig nem kaphatják vissza. És az európai közvélemény is hasonlóan viselkedik: csak a balkáni háború bűnöseit és a holokausztban tevőlegesen részt vett embereket ítéli el.
A XX. században a népirtás, a civil lakosság módszeres megsemmisítése, a másság gyűlölete, a más nemzet elleni bűntettek elkövetése a fasiszták és nácik sajátossága volt. De nincs okunk arra, hogy ne ezzel a jelzővel illessünk minden ilyen bűntettet. Ha ezt nem így tennénk, akkor az egyik népirtást igazságosnak tartanánk, a másikat pedig bűntettnek. Ez olyan értékválságot és erkölcsi zűrzavart teremtene (s már teremtett is), mely az emberellenes bűntettek megismétlődéséhez vezetne (s már vezetett is). Ezért aki erkölcsi és jogi szempontból megkülönbözteti az egyik nép ellen elkövetett bűnt a másik ellen elkövetettől, az nem csupán bűnpártoló, hanem a fasizmus prókátora is.
2005. április 24.