Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
Amikor a Velünk élő Trianon című filmemet forgattam, Erdélyben egy mélyen barázdált arcú öregasszony, kezében büszkén tartva nemrég kiváltott Magyar Igazolványát, a következőket mondta: „Kedveském! Én soha életemben nem voltam Budapesten, de még Debrecenben sem, s ahogy elnézem magam, már nem is leszek.
De kiváltottam ezt az igazolványt, mert ha ránézek, eszembe jut, hogy maguk, odaát nem felejtettek el engem.”
Ez az asszony a 2004. december 5-i népszavazás igazi tétjét fogalmazta meg közérthetően, egyszerűen, szavainak mégis jelképes jelentésük volt. A lelki együvé tartozás érzésének fontosságáról beszélt, ez az érzés minden hangzatosan kimondott szónál, anyagi támogatásnál többet, sokkal többet ér. Azok tudják csak ezt igazán, akik az elszakított nemzettesteken élnek, s akik a Magyarországon lakókhoz képest sokkal nehezebb helyzetben, naponta gyötrelmesen átélt lelki konfliktusok közepette őrzik magyarságukat. Ha Magyarország szilárd magyarságtudatú ország lenne, ehhez minden nehézségen felülemelkedni képes lelkierőt adhatna. Mi, magyarországbeliek most ebben szégyent vallottunk, becsaptuk a Trianonban elszakított területen élőket, de mondhatjuk úgy is, 84 év után mi, magyarok szentesítettük azt, amit a nagyhatalmak 1920-ban ránk mértek, s 1947-ben ismét megpecsételtek.
Pedig sejthettük volna, hogy így lesz, mert a mostani, teljes lelki szétesettségnek, amely voltaképpen a több mint nyolc évtizedes trianoni folyamat kiteljesedése, riasztó előzményei voltak. Mert előzménye volt a szocializmus negyvenöt esztendejének mellébeszélő – elhallgató, lélekromboló hazudozása, amikor meggyőztek bennünket, hogy a határainkon túl élők sorsával ne foglalkozzunk, mert csak ártunk nekik. S mindez „baráti” országok között történt, amelyeknek vezetői évente több alkalommal is egymás nyakába borulva tettek hitet a határokon átívelő internacionalista elvek mellett. De előzménynek tekinthető a kelet-közép-európai rendszerváltozások óta eltelt másfél évtized tétova, ellentmondásos zavaros politizálása, amely 2002. december 1-jén a budapesti Kempinski szállóban teljesedett ki. Ott Magyarország akkori miniszterelnöke együtt ünnepelt román kollégájával Erdély elszakadásának évfordulóján. De ide tartozik az is, hogy a rendszerváltozás ifjú magyar miniszterelnökének a Beneš-dekrétumok érvényességét vitató 2001-as gondolatai nagyobb és erőteljesebb támadást gerjesztettek országhatáron belül, mint azon kívül.
Ma nincs az a nemzeti sorskérdés, amely mögé a magyar nemzet túlnyomó többsége felsorakozna. Többek között ilyen nemzeti sorskérdés Trianon ügyének kezelése a XXI. században, az elmúlt nyolc évtized fizikai és szellemi értelemben vett békés népirtásának feltárása, az országhatáron belüli és kívüli népességfogyás okainak kimondása, az elszakított nemzettesteken élő magyar honfitársaink sorsával való törődés – egyáltalán a reális helyzetértékelés és az erre épülő jövőkép kimunkálása, amely a magyarság szétesése, lélekszámának csökkenése, szellemiségének hanyatlása helyett, gyarapodó és „emelkedő nemzetet” vizionál a század második felére. De vajon valóban létezik-e a nemzet többségének lelkében a sokoldalú nemzetépítés igénye, amely gyökeresen megváltoztatná a magyar társadalmat? Vajon nem arról van-e szó, amiről Nemeskürty István beszél, hogy mi már hosszú idő óta nem vagyunk nemzet, hanem adott földrajzi területen belül élő, létező, vegetáló országlakosok gyülekezetévé váltunk. Valóban eddig süllyedtünk?
Ezeket a kérdéseket is igyekeztem érinteni Trianonról szóló filmemmel, és magától értetődően fordultam többek között Duray Miklóshoz, azon kevés hiteles magyar személyiségek egyikéhez, akik a földindulásszerű társadalmi változások közepette is megőrizték arcuk tisztaságát, egykoron kimondott szavaik, gondolataik hitelességét, amelyek máig sem veszítettek értékükből. Jellegzetes kelet-közép-európai értelmiségi sors az övé, több mint negyven éve élő nemzeti lelkiismeretként igyekszik érvelni, magyarázni, kérni, ha kell veszekedni, de leginkább szívós következetességgel feltárni a múltat, értelmezni a jelent, s megtisztítani a jövőbe vezető utat. Ezt tette tavaly december 5-e előtt is, lelke mélyén félve a szellemi katasztrófától, mégis reménykedve abban, hogy a foszlányaiban talán még létező magyar nemzettudat mégiscsak cselekvő erővé válik. A magyar televíziózás egyik legdrámaibb pillanata volt, amikor december 5. előtt két nappal három jeles személyiség a határon túlról: Duray Miklós, Tőkés László és Ágoston András érvelt, vitatkozott a magyar miniszterelnökkel, ám ő kérlelhetetlenül végrehajtotta mindazt, amit 1920 óta láthatatlan, mégis érzékelhetően jelenlevő erők folyamatosan előírnak nekünk. A magyarság számára megalázó, kisebbrendűségi érzéseit fokozó televíziós beszélgetés volt ez.
Duray Miklós írásainak, beszédeinek, interjúinak, tanulmányainak gyűjteménye, amelynek fókuszában a december 5-i népszavazás tartalmával, azaz Trianon máig tartó hatásaival összefüggő kérdések állnak, megrendítően tanulságos, de egyben fájdalmas olvasmány. Ajánlom mindenkinek, akit még érdekel, hogy a magyarság határon innen és túl milyen lelkiállapotban éli meg a felszámolásáre tett kísérletek évtizedeit, és hogyan küzd mégis megmaradásáért a XX. század utolsó rendszerváltozásának egykoron reménykeltő, mára már elfecséreltnek tűnő lehetőségeit látván. Mert a kérdés egyre élesebben és drámaibban fogalmazódik meg. Folyamatosan fogyó, a század közepére hétmilliós lélekszám alá apadó szolgáltató néppé válunk, vagy lelkileg, kulturálisan és gazdaságilag is megerősödve, magunkra találva, szellemileg egyenrangú félként akarunk részt venni az európai politikai folyamatokban. Ehhez a magyarság lelkiismeretének fel kell lázadnia. Duray Miklós ennek a felismerésnek a tudatosításában segít minket.
Amikor azt olvasom, hogy 2001. szeptember 11-e megváltoztatta a világ történelmét, akkor önkéntelenül is arra gondolok, hogy 2004. december 5-e viszont megváltoztatta a magyar történelem menetét. Ekkor végleg leszámoltunk egy illúzióval. Tudjuk, hogy egy hajdan jobb napokat látott, de mára teljesen szétesett, nemzetnek haló poraiból fel kell támadnia. Ahogy filmemben az erdélyi öregasszony büszkén tartja Magyar Igazolványát, úgy a könyvborítón látható kemény, határozott, bátor és öntudatos tekintetű, tehát lelkileg kiegyensúlyozott, rendíthetetlen hitű trianoni család eggyé vált azzal az akarattal teli gondolattal, amelynek 1920-ban – a ma embere számára talán fel sem fogható – fontos jelentése volt: „Ne félj, csak higyj!”
Úgy legyen!
Koltay Gábor