Maleczki József: UTÓSZÓ Duray Miklós Ne félj, csak higgy könyvéhez

Nem ígérem, kedves olvasóm, hogy itt a kezében levő kötet írásainak részle­tes gondolati összefoglalását vagy értékelését olvashatja. Arra vállalkoztam csupán, hogy megfogalmazzam, amit a munka folyamán az itt olvasható írá­sokkal való foglalatoskodás közben tudatosíthattam önmagamban.

Ehhez legegyszerűbb kiindulópontnak az látszik, hogy elmondjam, miért vállaltam el e könyv szerkesztői feladatát. Azt remélem, hogy nem lehet innen máshová kilyukadni, csakis a könyv írásainak közös lényege felé vezető ösvényre. Igyekszem ezen az első lépéseket megtenni, aztán jusson el rajta ki-ki a maga ereje és kedve szerint olyan messzire, amennyire csak lehetséges.

Nos, részemről azért lettem e könyv szerkesztője, mert minden írását két szenvedély hatja át: az igazságkeresésé és a hazaszereteté. Én pedig leginkább az ilyen írásokat szeretem – olvasni is, gondozni is –, mert e két tulajdonság hovatovább már csak azoknak jellemvonásuk, akiknek szenvedélyükké vált. Pedig hát valószínű, hogy úgy lenne helyes, és az lenne ennek a nemzetnek jó, sőt, egyáltalában is az lenne jó – mert hiszen ez általános, közösségi érdek –, ha mindenkiben ott lennének. Nem szenvedélyként, inkább csak vezérlőelv­ként. Alighanem azért is válhatott Duraynak e két tulajdonsága szenvedé­lyévé, mert mint vezérlőelv oly sok emberből hiányzik – magyarból is, nem magyarból is – hogy a hiányuk s a helyükre benyomult tulajdonságok alapo­san kikezdték mindenféle közösségi létnek, az együttélésnek az alapjait. E tulaj­donságok egyfelől: a nemzeti közömbösség és a nemzetellenesség, másfelől pedig a valóság önző, részrehajló szemlélete – vagyis a nemzetek közötti viszo­nyokra nézvést ilyen a nacionalizmus is. Azt mondtam, mindenféle közösségi lét alapja veszélybe került, tehát a nemzeti lété is, márpedig a magyar nemzet léte a Durayt foglalkoztató kérdések legfontosabbika.

Ám nyomatékosan leszögezem: meggyőződésem, hogy ő nem a „magyar igazságot” keresi, hanem „csupán” az igazságot, ez pedig nehezebb feladat, mint amannak keresgélése, hiszen az igazság nyomába szegődő ember le kell, hogy tudja küzdeni a részrehajlás vonzerejét. És ez Duraynak mindig sikerült. Ha valakinek mégis úgy tűnnék, hogy az ő igazsága csupán „magyar” igazság lenne, hát nézzen a lelkébe, és keressen a maga „igazságához” is valamilyen jelzőt. Hanem az már való igaz, hogy Durayt hazaszeretete és a nemzetéért való aggódása hajtja az igazság keresésére, és ez szerintem nagyon is rendjén van így. Ugyanis – nagy ellentmondása ez a létnek és a megismerésnek – ha érzelmi indíttatás nélkül keresgéljük az igazságot, ha hiányzik belőlünk a szeretet, nemigen hajlandó megmutatkozni nekünk. A rejtekében marad, látunk is valamit belőle meg nem is. Ezért az igazságot kereső írónak igazán embert próbára tevő feladata, hogy ne engedje átvettetni magát megismerő és valóságfeltáró igyekvésének érzelmi hajtóerejétől a tárgyilagosság meze­jéből az elfogultságéba. S bár Duray Miklóst már sokszor és sokfelől vádol­ták meg azzal, hogy túlságosan radikális, „szlovákellenes”, „magyar naciona­lista”, meggyőződésem, hogy ez nem igaz. Az viszont nagyon is igaz, hogy roppantul a terhükre van azoknak, akik ilyesmivel vádolják, mert követke­zetességével, szívósságával, rettenthetetlenségével, valamint történelmi és politikai tabukat nem tisztelő elemzési módszerével tükröt tart elébük.

Duray voltaképpen stratégiai célokat megfogalmazó gondolkodó – a magyar nemzet megmaradásának stratégiai tervén, e terv kimunkálásán fáradozik. Ha sérti mások érdekeit, akkor hát azok stratégiai érdekek, még­pedig olyanok, melyek – így vagy úgy – a magyar nemzet létét veszélyeztetik. Mert ha például egy szomszédos állam egy magyar nyelvű oktatási intéz­ménynek a létében veszélyt lát, akkor ez azt jelenti, hogy önmagára nézvést már pusztán a magyar nyelv és a magyar műveltség fennmaradását is veszé­lyesnek tartja, és ha akadályozza ennek az iskolának a létrehozását vagy a működtetését, akkor egy általános emberi jogot sért meg, hiszen minden népnek joga van a saját nyelve és műveltsége fenntartására, megőrzésére, és fejlesztésre. Az ilyen állam stratégiai célja tehát a magyar nyelvnek és műveltségnek az adott térségből való eltüntetése, és aki ebben őt akadá­lyozni akarja, az neki stratégiai szempontból meghatározható ellensége. Már csak a maga szándékát kell a védekező félre átvetítenie ahhoz, hogy ezt a „veszélyt” valóban létező veszélyként láttassa országa közvéleményével. Ez mindenképp alantas dolog, és ameddig Duray nem viszonozza támadással a maga nemzeti kultúrája elleni támadást, csupán védekezik, addig nem is csupán nemzeti jogot véd, hanem általános emberi jogot. Idézzük fel Illyés Gyula meghatározását: „A nacionalista jogot sért (más népekét, önző elő­nyért); a patrióta jogot véd (voltaképp nem is a maga népéét, hanem az Emberét, az Emberiségét).”

Milyen nemzetstratégiai célkitűzéseket fogalmaz meg e könyvében Duray Miklós?

Kívánja, hogy – bárki tette vagy teszi is – a második világháború után elkövetett népirtást, deportálást, üldözést és jogfosztást is tekintsük annak, ami: fasizmusnak, az emberiség ellen elkövetett bűntettnek, és ne csak a háború idején elkövetetteket. Hogy ezt éppen a csehszlovákiai németek millióinak és az ottani magyarok százezreinek meghurcoltatásáról írta, az, általános emberi nézőpontból nézve, csak egy sajátságos részletkörülmény, mely bár nekünk nagyon is fontos, ám Duray megállapításának és kívánsá­gának általános emberi szempontból mérhető igazságát, jogosságát és jelen­tőségét nem érinti. A kötet ama írásának végén, melyben a csehszlovák politika Edvard Beneš „elnöki” dekrétumaihoz vezető útjának történelmi és politikai hátterét elemzi, erre a megállapításra jut: „A XX. században a nép­irtás, a civil lakosság módszeres megsemmisítése, a másság gyűlölete, a más nemzet elleni bűntettek elkövetése a fasiszták és nácik sajátossága volt. De nincs okunk arra, hogy ne ezzel a jelzővel illessünk minden ilyen bűntettet. Ha ezt nem így tennénk, akkor az egyik népirtást igazságosnak tartanánk, a másikat pedig bűntettnek. Ez olyan értékválságot és erkölcsi zűrzavart teremtene (s már teremtett is), mely az emberellenes bűntettek megismét­lődéséhez vezetne (s már vezetett is). Ezért aki erkölcsi és jogi szempontból megkülönbözteti az egyik nép ellen elkövetett bűnt a másik ellen elkövetet­től, az nem csupán bűnpártoló, hanem a fasizmus prókátora is.”

Most csupán a magyarság szempontjából nézve, de nem feledve, hogy általános emberi szempontból is érvényes kérdés ez: miért életbevágóan fontos kívánalom a benesi dekrétumok, a háború utáni csehszlovák politika és az ezt ugyan csak részint lehetővé tevő, de az egészébe belenyugvó s mindmáig el nem ítélő nagyhatalmi magatartás bűnös mivoltának elismerte­tése? Azért, mert a rákosi és kádári politika oly mélyre besulykolta a „szocia­lizmus” évtizedeiben felnövekedett nemzedékek tudatába a „a magyar nép itt a bűnös, Hitler utolsó csatlósa, fasiszta nép” stb. képzetét, hogy a magyar­ság Magyarországon lakó részének nagyobbik fele nem tud felszabadulni ebből. Ez a bűntudat úgyszólván a magyar történelmi tudat meghatározó részévé vált. Holott olyan tömeges segítséget Szálasi és nyilasai aligha kap­hattak a magyar hivatalnokrétegtől és a polgári lakosságtól, és főleg nem három-négy éven keresztül, mint amilyent a csehszlovák vezetés kapott az övéitől a német és a magyar polgári lakosság kiűzéséhez, deportálásához és jogfosztásához – békeidőben. És ez az eltúlzott, különféle csalásokkal felerő­sített bűntudat (bár akadnak, akik szerint még ez sem elég), alkalmas arra, hogy tovább rongálja a magyarság nemzeti öntudatának még megmaradt foszlányait. Bűntudatosan, lelkiismeret-furdalással ugyebár nemigen lehe­tünk magunkra büszkék. Márpedig nemzeti öntudat híján aligha fogja ez a nép magát nemzetnek érezni, s ha nem, hát annak sem érzi szükségét, hogy nemzetét darabokra szakított állapotában legalább olyan módon egyesítse, amilyenre saját belső jogán lehetősége van. Ennek lehetőségét szalasztotta el a magyar nép magyarországi része december 5-én.

Tehát még az előbbinél is fontosabb kívánalma Duraynak, hogy a magyar nemzet egyesüljön úgy is, hogy államhatárok választják el részeit egymástól: ez lenne a nemzet határok felett átívelő egyesítése. Nem csupán azért van erre égető szüksége nemzetünknek, mert egységesen erősebb lehetne – bárcsak itt tartanánk még! – hanem ez most már, úgy tűnik, fenn­maradásának elengedhetetlen feltétele. Ez a 2004. december 5-ei népszava­zás egyik igen fontos tanulsága. A nemzet újraegyesítése pedig nem képzel­hető el úgy, hogy ne kaphatná vissza minden elszakított terület magyarja magyar állampolgárságát, hiszen – mutat rá Duray a magyar állampolgári jog történetét is áttekintő értekezésében – a határon túlra került magyarokat voltaképpen a kommunista jogalkotás fosztotta meg állampolgári jogfolyto­nosságuktól. Akik tehát tavaly decemberben nemmel szavaztak vagy nem mentek el szavazni, azok nem csupán a trianoni döntést fogadták el érvé­nyesnek, hanem „a fordulat évének”, a választási csalással hatalomra jutott kommunista diktatúrának állampolgári törvényét is szentesítették. A magyar állampolgári jogfolytonosság helyreállításáról azonban nem népszavazáson kell dönteni – eleve nem is lett volna szabad Duray véleménye szerint nép­szavazási kérdést fabrikálni az ügyből. Hát hogyan is dönthetne a nemzet egyik része arról, hogy a másik része is jogilag elismert része lehet-e a magyar nemzetnek? Legfeljebb úgy dönthetett volna, ha átérezte volna, ha megér­tette volna, hogy miről van szó, hogy igennel szavaz erre a nem éppen sze­rencsésen megfogalmazott és nagyon rosszkor feltett kérdésre.

Milyen nemzetpolitikai célokat fogalmaz meg még Duray az e kötetben olvasható tanulmányokban? Az elszakított nemzetrészek önrendelkezési jogának: az oktatási, kulturális és önkormányzati autonómiának a kiharco­lását, a nemzet őshonos területén működő gazdasági és társadalmi szerveze­tek határokon is átnyúló összekapcsolódását, az egész világra kiterjedő nem­zeti érdekvédelmi szervezeti hálózat létrehozását.

Az elején azt mondtam: valószínűleg azért vált a hazaszeretet és az igaz­ságkeresés Duray Miklós szenvedélyévé, mert oly sok mindenkiből hiányoz­nak ezek a tulajdonságok. Nos, ezzel is fejezem be, csak épp a másik végéről nézve: ha csak feleannyi hazaszeretet, nemzetféltés és igazságkereső buzga­lom lenne minden magyarban, mint amennyi őbenne, akkor talán neki most a pipázás vagy a horgászás lenne a „szenvedélye”. Kár hogy nem lehet így, de ha már így alakult, hát azt mondom, lehetne még néhány száz vagy – adja Isten – néhány tucat ezer ilyen „szenvedélybetege” ennek a nemzet­nek. Akkor talán már csakugyan félelem nélkül hihetnénk.