Minek nevezzem 1945. május 8-át?

Május nyolcadikát a „szociban” május kilencedikén ünnepeltük. Azért volt ez így, mert a németek először az amerikaiak színe előtt írták alá a kapitulációt. A szovjeteknek egy nappal később tették le a fegyvert. Így hát a nyugat-európaiak egy nappal hamarább ünnepelték a második világháború végét, mint mi. Amint megbukott a kommunista hatalmi rendszer, és eltűnt földünk térképéről a Szovjetuniónak nevezett nagy vörös folt, azóta mifelénk is május nyolcadikára esik ez a nevezetes nap – most, 2005-ben ez éppen a pünkösd vasárnapja előtti vasárnapra esett.

Hivatalosan – és sokan magánemberként is – évtizedekig a felszabadulás ünnepének nevezték ezt a napot. Csehszlovákiában erre a napra hagyományosan amnesztiát hirdettek – kezdetben minden évben, később már csak a kerek évfordulóira. Így vált nekem is emlékezetes nappá május 9-e, mert éppen a negyvenedik évfordulót követő napon szabadulhattam ki Pozsonyban a kommunisták börtönéből másodszor. Az államrend felforgatásának vádjával ültem, és ezúttal a köztársasági elnök által meghirdetett közkegyelemmel szabadultam. Nekem tehát 1985. május 9., azaz 10. a szabadulás napját jelenti.

De mit jelent történelmileg és politikailag vagy az egyes embernek ez a nap?

Mi otthon, családi körben sohasem ejtettük ki a szánkon erről a napról szólva a felszabadulás szót, mert a világháború végét nem így értelmeztük, még ha szüleim a nyilas uralmat, a háború utolsó heteit a front átvonulásáig a szlovákiai hegyek között a partizánoknál rejtőzve vészelték is át.

Amikor az amerikaiak vagy a szovjetek elfoglaltak egy náci haláltábort, a bennlévőknek ez felszabadítást jelentett. Felszabadult Csehország is a német megszállás alól. Ezt azonban másként értelmezték a Pilsen környékiek, mert őket az amerikai hadsereg szabadította fel, és másként viszonyultak ehhez a brünniek, mert oda a szovjetek vonultak be. Szlovákiában ugyanez az esemény az önálló szlovák államiság megszűnését jelentette, noha a szlovákok – a front közeledtével – taktikai okokból felkeltek a németek ellen. Az angolokat nem kellett felszabadítani, számukra csak véget ért a háború, noha Coventry emlékét nehéz elfelejteni, de nemcsak a német bombázás, hanem az angol kormány taktikázása miatt is. A dánok vagy a norvégek akkor sem törték és most sem törik a fejüket azon, hogy felszabadultak-e vagy sem. A franciákat egyszerre töltötte el félelemmel és örömmel az esemény, aszerint, hogy ki melyik oldalon állt, de egyiküket sem hagyta hidegen a szövetségesek bevonulása, mert a tétje az volt, hogy ki mit veszthet vagy nyerhet az új helyzetből. Csak a halottaik maradtak hűvösek, jéghidegek, őket maguk a franciák végezték ki a nemzeten belüli leszámolás keretében. Azokat a franciákat, akikkel a németek üzleteltek, azok végezték ki, akikkel nem kereskedtek-előtte fordítva történtek a dolgok. A németeket sehol sem szabadították fel, csak megszabadították a náci uralomtól. A

lengyelek felszabadultak a német megszállás alól, megszabadultak a náciktól, de ugyanabban a pillanatban szovjet megszállás alá kerültek, és az ellen is, mint a hitleri megszállás ellen, éveken keresztül küzdött Honi Hadseregük (az Armija Krajówa). Az osztrákok, azaz Ausztria nem tudta, mit, hogyan értelmezzen, hiszen annak idején (1938-ban) hálaadó harangzúgással köszöntötte az Anschlusst. Gondoljuk csak meg! Térségünkben az osztrákok és a csehek voltak a második világháború legnagyobb haszonélvezői, és a háború utáni rendezésnek is nyertesei voltak – Csehország megszabadult a németjeitől, az osztrákok pedig védőhatalmi jogot terjeszthettek a dél-tiroli osztrákok fölé. A Balkánon egészen sajátos helyzet alakult ki. Bár Románia csak 1944. augusztus 23-ig működött együtt a nácikkal, de nagy igyekezettel átrohant rajta a Vörös Hadsereg. A románok tehát felszabadultak, de nem a németek alól – a német megszállásnak ugyanis ők a nyertesei voltak – hanem a második bécsi döntés következményétől. Elvesztették ugyan Besszarábiát és Transznisztriát, de visszaszerezték Észak-Erdélyt – az 1920-ban ölükbe hullott területnek azt a részét is, melyet a háború alatt Magyarország rövid időre visszakapott, és amely ezt a furcsa balkáni népet Nyugathoz kapcsolhatta. Jugoszláviát senki sem szabadította fel kívülről. Ezért senkinek sem volt hálás, járhatta sajátos útját egészen az 1990-es évekig, majd végleg felbomlott ez a furcsa államalakulat. A Baltikumtól le egészen a Vaskapuig alakult ki a legsajátosabb helyzet. A Finnországtól egészen a Kárpátok észak-keleti kanyarulatáig tartó terület országai, beleértve Észtországot, Lettországot, Litvániát és Nyugat-Ukrajnát, mind vesztesei voltak a győzelemnek, őket nem szabadította fel senki semmi alól, hacsak nem tekintjük felszabadításnak azt, hogy átmeneti szabadságérzetüktől fosztották meg őket.

De mi történt velünk, magyarokkal?

Ki szabadított fel bennünket?

Senki!

Megszabadultunk a háború átvonuló frontvonalától, Budapest ostromától, a nyilas terrortól.

Mit kaptunk helyébe? A nemzet újbóli szétdarabolását, tagjainak szülőföldjükről való kiűzetését, legyilkolásukat, elhurcolásukat, börtönbéli sínylődésüket, a kommunisták terrorját, a kádári agymosást, az elszakított területeken élők megtizedelését és a kommunista hatalom bukása utáni kiúttalanságot. 1914-től 1990-ig több lelket veszítettünk, mint ahány ember a nácik által szervezett holokausztban odaveszett.

Nem kételkedem abban, hogy 1945. májusának nyolcadik, kilencedik vagy tizenkettedik napján úgy érezte valaki, hogy felszabadult. Ez biztosan

igaz volt és ma is igaz. De történelmileg nézve ekkor Európában csak éppen befejeződött a második világháború.

Politikailag csak két hatalomnak fontos, hogy még ma is felszabadulásnak nevezze ezt a napot: az Egyesült Államoknak és a Szovjetunió egyetlen örökösének, Oroszországnak. Az egyiknek politikai szempontból, mert ezzel tudja igazolni jelenét és jövőjét, a másiknak a múltja miatt.

De mi miért nevezzük felszabadulásnak? – Hiszen rabságból rabságba estünk!

2005. május 14., Hídlap

Skip to content