A helyzetünk Trianon óta változatlan

(Beszélgetés Duray Miklóssal 60. életévének betöltése alkalmából. Készítette Oriskó Norbert, megjelent a Szabad Újságban, 2005. július 19-én)

1945. július 18-án született Losoncon. Ifjú korától a közélet szereplője, ám a kommunista rendszer egy ideig igyekezett eltitkolni a nyilvánosság előtt „államfelforgató” tevékenységét. Még csak a húszas éveiben járt (1965 táján), amikor az államrendőrség már folyamatosan figyelte, 1968 után korlátozta mozgásterét, majd 1978-tól házkutatásokat tartottak nála. 1982-ben lázítás vádjával büntető-jogi eljárást indítottak ellene. Kétszer letartóztatták, és csaknem félezer napot töltött börtönben, bírósági ítélet nélkül. Ekkor már közismert volt a neve. Első, élet-rajzi ihletésű könyve, a Kutyaszorító 1983-ban jelen meg New Yorkban, ebben Duray Miklós megdöbbentő képet tárt az olvasó elé a csehszlovákiai magyarság elnyomatásáról és a szocialistának nevezett kommunistarendszer embertelenségeiről. Sorrendben a tizedik könyve, a Ne félj, csak higgy! az ez évi Unnepi Könyvhéten kerülhetett az olvasó kezébe.

– A Kutyaszorító megjelenése óta több mint két évtized telt el. Ha a mostani életéről írna könyvet, annak is adhatná ezt a címet?

– Először talán értelmezzük, mit jelent a kutyaszorító, mert a könyv címe különböző fordításokban nyakörvként jelent meg, noha, az mást jelent. A kutyaszorító egy kiúttalan helyzet. Ha sarokba szorítják a kutyát, akkor ott vagy megfogják, vagy visszatámad. Nemcsak a kutya tesz így, hanem több más állat is, és sok esetben az ember is. A felvidéki magyarság évtizedekkel ezelőtt szintén ilyen helyzetbe került, ezért adtam a könyvemnek ezt a címet. Eredetileg a kéziratot nem szántam könyvnek, hanem olyan tanúságtételnek, melyet fel lehet használni abban az esetben, ha bajba kerülök. Az azóta eltelt évek tapasztalatai azonban nem változtatták meg látásmódomat, de mindenképpen gazdagították. Tudatosítanunk kell, hogy Trianon óta a mai napig alapjában véve nem változott a Kárpát-medence magyarság helyzete. Ehhez elég csak azt néznünk, hogy most is milyen vívódásaink vannak, milyen küzdelmeket folytatunk egymás között és másokkal. Az életkörülményeink természetesen változtak, ám elvi szempontból tekintve a helyzetünk változatlan maradt. Továbbra is kiszolgáltatottak vagyunk. Továbbra is idegen érdekek állnak szemben velünk, melyek belülről osztják meg a magyarságot. A kilátásaink sem olyanok, melyekből olya] következtetéseket vonhatnánk le, hogy rövidesen kedvezőre fordul és meg oldódik a helyzetünk. Az elmúlt nyolcvanöt év alatt egyetlen lényeges változás történt, mégpedig 2004. május elsején, akkor vált a magyarság nagyobbik része az Európai Unió tagjává. Életünknek azóta új időszakát éljük, új lehetőségekkel kell számolnunk. Ám ez önmagában nem változtatja meg a kisebbségi helyzetbe jutott magyarok jogállását, és Magyarország mozgásterét is csak annyira tágítja, amennyire kihasználja a lehetőségeket.

– Trianon óta még most is vannak elhallgatott „fehér foltok” történelmünkben?

– Így van. A mai napig nem ismeri a széles nyilvánosság, hogy milyei nemzetközi okok vezettek Trianonhoz. A saját hibáinkról a valóságnál i többet tudunk, de a valódi okokról a történészek nem beszél(het)nek. Írtan erről nemrég egy történelmi esszét, amelyet még a Magyar Nemzet sem közölt. Miről van szó? Nem merjük felfedni a múltat? Miért félünk a múltunkkal kapcsolatos igazságok kimondásától? Ezek a lényegi kérdések. Vagy éppenséggel a jelenünktől félünk? Mert valamitől biztosan félünk, és így – ahogy azt már Bibó István is kimondta – saját magunk urai sem lehetünk. Mert aki fél, az nem lehet szabad ember, így nem lehet demokrata sem Érdekes, ha mégis megjelentek helyzetünk okait boncolgató írásaim a sajtóban – például többször a Szabad Újságban is -, a lakossági fórumok utár hozzám jövő emberek suttogva (!) mondták, hogy olvasták. Még ma is félelem uralkodik rajtunk, mintha belénk rögződött volna a belénk sulykok bűnösség tudata!

– Mint a Magyar Koalíció Pártjának alelnökét kérdezem: nem várható el az MKP-tól, hogy politizálásával oldja ezeket a félelmeket?

– A politikai pártok helyzete bonyolult, mert eredményes működésükhöz különböző politikai szövetségeket kell kötniük. Jó, ha tudjuk, egy politikai párt programja és taktikája nem elsősorban az igazmondásra épül. A stratégiája már igen, persze csak akkor, ha egyáltalán van ilyen. Nézzük meg, hogy van-e olyan, párthoz köthető magyar nemzetstratégia, amely kimondja a nemzet célját? Itt most nemcsak az MKP-ra gondolok, hanem a Kár-pát-medence valamennyi magyar pártjára, a magyarországi politikai pár-tokra is. Egyik programja sem meri kimondani, noha az elmúlt évek alatt egymás között sokat beszéltünk róla, hogy az első számú stratégiai cél – a létező államhatárok kétségbevonása nélkül – a magyar nemzet újraegyesítése. Vagyis egy olyan helyzet teremtése, melyben az egész nemzet együtt, közösen tervezheti a jövőjét. És itt rögtön közbevetem, hogy ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy például a felvidéki vagy az erdélyi magyarság ne tervezhetné a jövőjét a szlovákokkal, illetve a románokkal is, hiszen az államhatárok közötti jövőt is együtt kell építeni, ám a magyarság egészének, a nemzetnek a sorsát valamennyi magyar nemzetrésznek közösen kell alakítania.

– Ennek a célnak a kinyilvánítására az elmúlt tizenöt évben mégis adódott néhány alkalom.

– Valóban nyílt erre néhány lehetőség, de nem pártprogramként, nem megtervezve, hanem alkalomszerűen. Az első magyar-magyar csúcsértekezlet idején, 1996-ban célként fogalmaztuk meg a határokon átívelő nemzet-egyesítést, és ez 1998-tól a Magyar Állandó Értekezlet keretében közösen megvalósítandó programnak tekinthető. De ez is csak egy mondat, egy kijelentés, melynek folytatása tétova. Az igaz, hogy a nemzetegyesítés irányába tett első gyakorlati lépés a státustörvény volt. De alig lépett életbe, a magyarországi kormányváltás után hivatalba lépett posztkommunista politikai erők elkezdték a törvény legnemesebb ágait fűrészelni. Ezzel az egész nemzetet visszakozásra kényszerítették. A visszakozás azonban nemzetünk sorsában sarokkőként jelenik meg. Főleg azért, mert ha a nemzeten belül ütközünk akadályokba a nemzeti célok megvalósításában, akkor a célok megvalósítása helyett ezeket az akadályokat kell először elhárítani, mint az úton a tengelytörő kátyúkat.

– Mi a sikeres nemzeti jövőépítés pártpolitikai feltétele?

– Egy dolgot tisztáznunk kell: a szellem uralkodik-e az anyag fölött vagy fordítva? A kommunista időszakból és a vele kapcsolatos materalista szemléletből sajnos azt örököltük, hogy mindennek a gazdaság a mozgatója. Tény, hogy pénz nélkül nem él meg az ember, de azt is fontos leszögeznünk hogy mit tartunk szükségesnek a pénzszerzéshez. Koldulást, lopást, robotolást vagy az anyagi javak fölött való szellemi uralkodást? Ott, ahol a szellemet alárendelték az anyagi érdekeknek, a pártprogramok is aszerint fogalmazódnak meg, hogy egy-egy gazdasági kapcsolatból milyen anyagi haszon hoz tudunk jutni. Nem pedig fordítva, hogy úgy határoznánk meg programot, hogy az gazdasági kapcsolatokat hozzon létre. Rendkívül fontos e kettő közötti különbség, mert ha például egy párt az egész tevékenységé arra állítja be, hogy banktanácsi tagokat tudjon kinevezni, vagy különböző gazdasági intézmények igazgatósági és ellenőrző tanácsaiba tudjon embere által bekerülni, akkor a stratégiai célkitűzéseket elhanyagolja, illetve feláldozza a gazdasági pozíciószerzés érdekében. Ezzel pedig nem a jövőt tervezi, hanem csak a jelenre gondol.

– Milyen a helyzete a felvidéki magyar pártpolitikának, amely jelenleg c Magyar Koalíció Pártja tevékenységében nyilvánul meg?

– Még most sem tudatosítjuk, hogy mekkora az önkormányzatiság jelentősége a felvidéki magyarság által lakott területen. A fontosságát ugyan már régen emlegetjük, de az önkormányzatiság valódi célját mintha nem látnánk. Ennek következtében olyan a helyzet, amilyen: az önkormányzatainknak nincs pénzük, jogköreik pedig szembefordíthatók az alapvető érdekeinkkel. Ma már attól félünk, hogy saját önkormányzataink fogják bezárni a magyar iskolákat, holott az iskoláink felvirágoztatása lett volna az egyik küldetésük. E helyzet láttán valójában el kéne gondolkodnunk, hogy volt-e stratégiánk, vagy csupán taktikai elemek sorozatával éltünk. A válasz egy-értelmű: nem volt stratégia, mert ha lett volna, akkor a Szlovákiában lezajlott önkormányzati reform folyamata már a felénél derékba tört volna, mert meg kellett volna buktatnunk. Ezt nem tettük meg, és most ennek látjuk a kárát.

– Ez már megváltoztathatatlan helyzet, vagy még jóvátehető a mulasztás?

– Már most látszik, hogy a most megvalósult önkormányzati reform, illetve az eredménye nem csak a magyaroknak nem tetszik. Kérdéses, hogy fel tudunk-e lépni a jövőben olyan erővel, hogy befolyásolhassuk a közigazgatás újbóli átalakítását. Korábban – 2001-ben-még lett volna erre lehetőségünk, csak nem tettük meg. Emlékezzünk arra a 2001-es időszakra, ami-kor a Magyar Koalíció Pártja a közigazgatási reform miatt azt fontolgatta, hogy kilép a kormányból. Nem lépett ki, és ez egyben azt is jelentette, hogy elfogadta a rossz irányt. A parlamentben ugyan az MKP képviselői mind ellene szavaztak a közigazgatási-területi felosztásról szóló törvénynek, de a szavazás végeredményét nem tudták már befolyásolni. Mulasztásunk a reform előkészítő folyamatában történt, amikor még sok minden megakadályozható lett volna. Voltak ugyan közülünk, akik reménykedtek, hogy még-sem kerülnek rossz helyzetbe az önkormányzatok, és ez akkor elképzelhető is volt, ám történelmi tapasztalatok figyelmeztettek: reményeink az elmúlt nyolcvan évben mindig zsákutcában kötöttek ki. Mondhatnám úgy is, hogy újabb kutyaszorítóba kerültünk.

– Hogy ebből az újabb kutyaszorítóból kikerülhessünk, arra – lélekszámunkat tekintve – csak jóval kisebb az esélyünk, hiszen ma már mintegy ötvenezerrel kevesebben vagyunk, mint tizenöt évvel ezelőtt…

– Ez, ha így folytatódik, gyakorlatilag azt jelenti, hogy két emberöltő leforgása alatt megszűnik a felvidéki magyarság – a maradék ugyanis már nem lesz életképes. Ha végignézünk történelmünkön, megállapíthatjuk, hogy a korábbi népességfogyásoknak számos objektív okuk volt. Trianon után több mint százezres tömeg tűnt el a felvidéki magyarságból, egyszerűen azért, mert elmenekült. A második világháború után az erőszakos (háború miatti) elhalálozás, majd a szülőföldről való elűzetésünk, a magyarok kollektív bűnösként való megbélyegzése miatt csökkent a létszámunk. És most? Hová tűntek a magyarok? A demográfusok mind a mai napig sem adtak erre elfogadható választ. Elvándoroltak, asszimilálódtak? 1991 és 2001 között több mint 8%-kal csökkent a lélekszámunk, ez csupán e tényezőkkel nem magyarázható. A magyar öntudat sem csökkent. A magyar iskolákba való beiratkozások száma ezt tanúsítja. Sőt, ma már a társadalmi érvényesülés sem függ attól, hogy valaki magyarnak vallja-e magát, vagy ser Viszont tudnunk kell, hogy a népességfogyás mindig valaminek a következménye, az önmagában sohasem ok. Legfeljebb arra lehet ok, hogy az ember felkapja a fejét, hogy ideje felébrednünk! Mindenhonnan azt a jelzést kapjuk, hogy a felvidéki magyarok célt vesztettek, tengnek-lengnek. Ki ezért felelős? Furcsa lenne elhárítani a felelősséget azokról, akik megnyilvánulásaikkal és tevékenységükkel leginkább befolyásolják a közösségi létet vagyis a politikusokról.

– Ön politikusként, pontosabban az Együttélés egykori politikai mozgalom elnökeként még 1994-ben kidolgozott egy programértékű dokumentumot , elnyomott kisebbségből legyen társnemzet! címmel. Megítélése szerint a mai szlovákiai magyarság hol tart most ezen az úton, vagy egyáltalán halad-e rajta?

– Ez nagyon érdekes kérdés, mert a megválaszolásakor nem mehetünk el a három magyar elődpárt egyesülése, a Magyar Koalíció Pártja kormányzati szereplése mellett. úgy vélem, hogy az MKP kormányzati szerepe pozitív volt abból a szempontból, hogyan ítéli meg a szlovákiai társadalom magyarokat. Erezhető, hogy kedvezően változott a szlovákoknak a magyarokról kialakult közfelfogásuk, megszűnt a felülről lefelé ható magyarellenesség. Más kérdés, hogy vajon megszűnt-e a magyarellenesség igénye? Ezt eddig még senki sem mérte fel, ám abból, hogy a Szlovák Nemzeti Pái támogatottsága megnőtt, arra lehet következtetni, hogy létezik közigény magyargyűlöletre. Nem kell visszamennünk messzire az időben, az elmúlt hetekben Rozsnyón és Komáromban lezajlott magyarellenes tüntetések i ezt sejtetik. Es ez – bár bújtatva – ismét megjelenik a parlamenti pártok körében is. Megjelent a magyarellenesség a legnagyobb kormánypártnál, a SDKÚ 1-nál és a legerősebb ellenzéki pártnál, a Smer-nél is. Érdekes, most szlovák pártok közül legkevésbé éppen a HZDS3-nél mutatkoznak magyarellenesség jelei. Az elmúlt hét évben elértünk bizonyos sikert a türelmesség megteremtésében, kedvezőbb körülményeket teremtettünk ahhoz, hogy társnemzetként viszonyuljanak hozzánk, de a hivatalos magyarellenesség közigényét még nem tudtuk felszámolni. Résen kell lennünk, hogy ezt a hétéves alapozást esetleg a jövő kormánypártjai nehogy lesöpörjék az asztalról. A társnemzeti kapcsolat kialakításának azonban nemcsak toleránsabb közeg a feltétele, ezt középtávú vagy távlati célként is meg kell fogalmaznunk. Ez pedig nagy mértékig az itt élő magyar közösség állapotán múlik, valamint az érdekeit megjelenítő politikai párt programjától. Ez utóbbit nézve viszont 1994-ben sokkal közelebb álltunk a megvalósításához, mint most, 2005-ben.

– Mások voltak viszont a körülmények. 1994-ben ellenzéki párt volt mind-három magyar politikai erő, ezért eszközei korlátozottabbak, de megnyilvánulási lehetőségei sokkal tágabbak voltak, mint ma. Az MKP politizálását ma nemcsak a saját programja, hanem a kormányprogram is meghatározza…

– Ezek minden bizonnyal a politikai magatartást befolyásoló körülmények, ám tudatosítanunk kell, hogy 1998-ban a kormányba az MKP program nélkül lépett be. Választási programja ugyan volt, amely alkalmas lehetett egy kormányprogram megfogalmazásához, de nem lehetett elegendő ahhoz, hogy kormányba lépésünkkel elkerüljük alapvető érdekeink sérülését. Bár a magyarok kormányzati szerepvállalására vonatkozó nemzetközi kívánalmak erősek voltak, mégis azt bizonyítottuk be, hogy gyengék vagyunk. Annyira féltünk tőle, hogy nem kerülünk a kormányba, hogy sok lényeges kérdésről megfeledkeztünk.

– És a 2002-es kormányba lépés?

– Az gyakorlatilag az előző kormányzati ciklus folytatása volt, ennek viszont van egy óriási pozitívuma, mégpedig az, hogy létrejött a magyar egyetem.

– Ön fél életét üldöztetések, zaklatások között élte le. Majd jött az 1989-es rendszerváltozás, ma az egyik kormánypárt alelnöke. Napjainkban is felváltva részesül elismerésekben, illetve elmarasztaló bírálatokban, olykor otromba támadásokkal kell szembesülnie. Nem fordult meg a fejében a gondolat, hogy ennyi volt, elég már, és hátat fordít a közéletnek?

– Nekem könnyű a dolgom. Évtizedekkel ezelőtt megfogalmaztam a magam programját. Ettől sem a dicséretek, sem az ütlegelések nem tudnak eltéríteni. En nem vagyok mások nyomába szegődő politikus, sőt, lehet, hogy politikus sem vagyok, mert ez a jelző ma már egyre kevésbé fonódik össze a közszolgálatisággal. Szeretném, hogy még legyen erőm legalább tíz évig haladni az általam kitűzött úton, valósuljon meg valami az elképzeléseimből.

– Születésnapja alkalmából ehhez kívánunk önnek erőt és egészséget.