A szabadság

A szabadságról nem a vakáció és a nyaralás, nem a kötetlenség és nem a parttalanság jut eszembe, noha ezeket is e néven nevezzük. Mivel gondolkodásmódom menthetetlenül körül van határolva, e szóról a vélemény, a mozgás, a gondolkodás, a költözködés, a szeretet, az igazmondás, a szellem, a nyelvhasználat, a meggyőződés, a döntés, a belátás, az önkorlátozás, az önkormányzás, a nemzeti azonosság szabadsága jut eszembe, meg az önvédelem szabadsága, az idegen uralomtól mentes élet és a szolgaságtól mentes lét.

Mindaz, mi tartozéka annak az állapotnak, amelyben egy ember szabadnak érezheti magát, létezhet és érvényesülhet a szabad akarata, amelyben a saját szabadságát csak a mások szabadsága és saját erkölcse, hite korlátozza, és az ember együtt másokkal a szabad emberek közösségét alkothatja.

 

A szabadságnak vannak emléknapjai is. A felszabadítások vagy a szabadságharcok évfordulói a szabadságért folytatott küzdelemnek, a szabadság visszanyerésének emlékeztetői, sokszor azért, mert a szabadság ismét elveszett.

Magyarországnak Trianonban meghagyott maradékán éppen a mostani

(a második) ezredfordulótól kezdve ünnepeljük a Magyar Szabadság Napját, arra szolgáló emlékeztetőül, hogy 1944. március 19-étől számítva negyvenhét éven át idegen katonák megszállóként állomásoztak az országban. Előbb a náci hatalom érdekéből, majd a kommunista hatalom önkényéből. A szabadság napjává természetszerűleg az a nap vált, amelyiken az utolsó idegen katona is elhagyta – legalább a maradék országot.

Az egyén és a közösség szabadságának egyik alapfeltétele volt, hogy szűnjön meg a megszállás, de nem ez volt az egyetlen feltétele. Ehhez kellett, hogy a kommunista hatalom is megszűnjön. A kommunizmusban eleve nem lehetett szabadság, mert lényege a korlátozás volt. Mindannak korlátozása, ami a szabadság feltétele. A korlátozás leghatékonyabb és önmagától is működőképes eszköze a félelemkeltés és maga a félelem. Akik a szabadságot korlátozták, vagy hozzájárultak a korlátozásához, keltették a félelmet, vagy engedték terjedni, a legsúlyosabb bűnt követték el. Ezt csak az nem érezte, aki eltompult a szabadság iránt, és összekeverte a szabadságot a nyaralással, az értéket a pénzzel, a szeretetet a szerelemmel, a féltést a félelemmel, a látást a nézéssel.

De akik tudták és tudják, hogy mindez nem cserélhető fel, tudják azt is, hogy a szabadság alapfeltétele szükséges, de nem elégséges feltétele a szabadságnak, mert ha a hiányának idején eluralkodott szemlélettől, cselekvési és gondolkodási rögöktől nem tudunk megszabadulni, akkor még most nem vagyunk szabadok. A zsidóknak negyven évig kellett vándorolniuk a pusztaságban, hogy megtisztuljanak az egyiptomi szolgaságban beléjük ivódott, a saját szabadságukat gúzsba kötő félelmektől és a beléjük rögzült szemlélettől, hogy az ígéret földjére ne léphessen olyan, aki idegenül gondolkodik. Idegen eszmékkel ugyanis saját hazát nem lehet építeni, csak új szolgaságot.

A szabadság alapfeltételének megteremtődése a szabadság kibontakozásának kezdete – lehet. Ez azt is jelenti, hogy a politikai rendszerváltozással, az idegen katonai egységek kivonulásával még nem a szabadság szakadt a nyakunkba, csupán a szabadságunk megteremtésének az esélye – csak megszabadultunk az elnyomástól, és csak részben szabadultunk meg elnyomóktól, mert a nyakunkban maradt az együttműködők serege. Ez pedig azt jelenti, hogy még most sincs magyar szabadság, de már tudjuk,

hogy mikor lehet.

Régóta nem létezik magyar szabadság, arról azonban vitatkozhatunk, hogy mikor milyen mértékig volt. Az viszont nyilvánvaló, hogy 1918 októberének végétől megszűnt az is, ami korábban volt. Mert az önrendelkezés szabadsága veszett el, az pedig a nemzet szabadságának egyik alapvető ismérve. Mert elveszett az a szabadság, amely az egyén életét a nemzet közösségéhez kapcsolhatta. Mindkettőt egy csapásra elorozták tőlünk.

Azt azonban ne gondoljuk, hogy a szabadság teljes és végtelen. Csak korlátozott szabadság létezik, de nem mindegy, hogy a korlátokat mi alkotja. A szabadságnak természetes korlátai vannak. Ahogy minden egyén szabadságát embertársának a szabadsága korlátozza, minden közösség szabadságát is a szomszéd közösség szabadsága korlátozza. Ha a korlátok nem eszerint alakulnak, hanem hatalmi szóval, erőszakkal, kívülálló érdekek nyomására, akkor a szabadságnak mérhető a hiánya. Ettől a nyomástól kell megszabadulni, hogy felszabadulhassunk és szabadok lehessünk.

Az egyén szabadsága csak akkor teljesedhet ki, ha megvalósul a közösség polgári és nemzeti szabadsága. Ez viszont csak akkor következhet be, ha a közösségi érdeket a természetes korlátokon túl nem korlátozza más, idegen érdek. Mert az természetes, hogy a magyar érdek végtelenségét a szlovák érdek, a román érdek, a horvát érdek korlátolja, és mindezt például az Európai Unió közösségi érdeke hangolja össze. De ha a magyar közösségi érdek nem állít akadályt a természetes horvát vagy szlovák érdek elé, akkor az sem korlátozhatja a természetes magyar nemzeti érdeket: a nemzet összetartozását és a nemzet jövőjének közös tervezését, még ha a nemzet részeit államhatárok választják is el egymástól.

Mert azt tudatosítanunk kell, hogy a magyar nemzet szabadsága is csak akkor fog helyreállni, ha a nemzet egymástól szétválasztott részei együtt, közösen fogják tervezni és megvalósítani jövőjüket.

2005. július 16., Hídlap