Szlovák neofasizmus, vagy szellemi folytonosság?

A minap ünnepeltük az Európai Unió keleti bővítésének egyéves évfordulóját, és azt, hogy egyszerre három Kárpát-medencei államalakulat: Szlovákia, Magyarország és Szlovénia az unió tagjává vált.

Annak az államszövetségnek gyarapodott így a tagsága, amelynek erkölcsi, szellemi és politikai alapjait a II. világháborút követő öt évben tették le az európai keresztény és konzervatív politikusok, okulva a fasizmus, a nácizmus és a háború borzalmaiból. Alapeszméjének legfontosabb eleme a szolidaritás, a kölcsönös bizalom és tisztelet, a humán és anyagi erőforrások békés célokra való felhasználása, a hagyományos ellenszenvek felszámolása, valamint a kizárólagosság, a totalitarizmus és a diktatúra elutasítása volt. Ezt a szellemi alapvetést abban a hitben – vagy reményben – tették, hogy gátat vethetnek egy új veszélynek: a kommunizmusnak és világhatalmának, de nem térnek vissza azok az alantas.eszmék sem, amelyek az újkori európai történelem legsötétebb korszakának, a harminc-negyven évvel korábbi időszaknak a mozgatórugói voltak.

 

Ebben hittek, de némileg tévedtek, mert nem vették figyelembe, hogy a szellemi és az erkölcsi gaz ugyanolyan nehezen irtható ki, mint a parlagfű. Mert a gyűlölet nem csupán az ember magánügye, és nemcsak a magánkapcsolatokban nyilvánul meg a másik emberrel szemben, hanem társadalmi méreteket öltve, szervezetten is, sőt hatalmi érdekeket is motiválva. Hogy is lehetne ez másképp? Ha a gyűlöletkeltés legitim politikai eszközként már egyszer-kétszer kipróbáltatott, és sikeres is volt, miért is ne lehetne a politikai akarat és a törvények védelme alatt bevetni máskor is? Hiszen az I. világháborút lezáró, versailles-i békerendszernek is a gyűlölet volt az alapja, valamint ez volt a fűtőeleme a két világháború közötti kommunista, fasiszta és náci politikának is. Visszafordíthatatlan eredményeket hozott a fajgyűlölet, az idegengyűlölet, a más nemzet gyűlölete mindazoknak, akik nemzeti vagy ideológiai alapon akartak teret és hatalmat szerezni, területi vagy etnikai előnyökhöz jutni – amit ugyanis elértek, nem lehetett visszacsinálni. A II. világháború befejezésének rendezési elvei között pedig a bosszú is polgárjogot nyert. A kommunista rendszerben a félelemkeltéssel alapozták meg a hatalmi szándékokat. A félelem azonban – a társadalmi torzulás melegágya -, mindenképpen alkalmas társadalmi csoportok vagy egész népcsoportok megcsonkítására, megsemmisítésére, jogtalan hatalmi törekvések sikerre vitelére. Ezek olyan bogáncsszerűen ragadós példák, amelyektől nehéz megszabadulni.

Ezért nem kell csodálkozni azon, ha néhány évtizeddel az utolsó nagy háború után, a Krisztus utáni második ezredforduló idején Európa nyugati és keleti felében ismét felütik a fejüket a gyűlöletre, a kizárólagosságra, a nemzethatalomra alapozó szervezetek, tüntetéseket szerveznek, katonai jellegű osztagokat hoznak létre, rombolnak, politikai nyomást fejtenek ki, sőt politikai párttá alakulva akár kormányzati erővé is válnak.

Az európai egység alapító atyáinak, Adenauernak, De Gasperinek és Schumannak a hitét és reményét nem igazolta az utókor, mert ma sem mentes ettől Európa nyugati fele, hiszen a francia szélsőjobb, amelynek semmi köze a keresztény-konzervatív jobboldalhoz, ugyanolyan idegenellenes vagy külföldiek elleni félelemkeltéssel igyekszik befolyásolni a társadalmat, amilyennel a kommunisták félemlítették meg – és félemlítik meg még ma is utódaik – a választópolgárokat. A német szélsőségesek szétverik az odaköltözött törökök lakását, pedig a törökök hajlandók voltak elvégezni olyan alantas munkákat, amilyeneket a németek már nem végeztek el. Sőt Németország egykori szovjet övezetében felütötte a fejét a neonáci szervezkedés is. De mindez elszigetelten, a nyilvános állampolitikán kívül jelenik meg. Persze, ugyan viszonylag könnyű idegengyúlöletet kelteni az emberekben, főleg ha az idegenek teljesen más kultúrkörből és hagyományvilágból származnak, mégis felmerül egy gyanú ezzel kapcsolatban. Az idegengyűlölet veleszületett hajlama-e az embernek, vagy a keltése valakinek az érdeke? Alig néhány hónappal a kommunista rendszer bukása után sokan úgy sejtették, hogy a Szlovákiában és Romániában fellángoló magyarellenesség mögött a volt kommunista titkosszolgálat embereit vannak, hogy zavart keltve el lehessen terelni a közfigyelmet a hatalomátmentési kísérletekről. Magyarországon is volt egy ilyen kísérlet, a taxisblokád. Minthogy nincsenek kellő információink, nem bizonyítható, hogy ezen eseteknek volt titkosszolgálati

hátterük. Azonban néhány éve derült fény arra, hogy a németországi neonáci szervezkedésekben beszervezett ügynökök tevékenykedtek. Ez a felszín fölötti és alatti rétegek között levő felderített összefonódás azonban áttételesen igazolja a többi gyanút is. A kérdés ezután egyszerű, de megválaszolatlan: kinek mi a szándéka?

A gyanakvások jogosságától eltekintve azonban a legszörnyűbb helyzet Szlovákiában, Szerbiában és Romániában van.

Szerbiában állampolitikává vált az 1990-es évek elején a tömeggyilkosságokba torkolló, náci típusú fasizmus, amelytől a mai napig nem tudtak megszabadulni. Dzsindzsics szerb miniszterelnčiköt éppen a társadalom öntisztulását szorgalmazó kísérlete miatt gyilkolták meg.

Romániában a volt kommunista, most szocialista párti politikusok és a Nagyrománia nevű, újfasiszta párt képviselik együttesen a demokratikus színekbe öltöztetett fasizmust.

Szlovákiában ugyanezt jeleníti meg a Szlovák Nemzeti Párt, mely néhány évig kormánypozícióban is díszelgett, és képviselik azok a nemzetvédőnek kikiáltott szervezetek, amelyek nemzetük védelme helyett más nemzetek elleni gyűlöletet, elsősorban magyarellenességet, de cigány- és zsidóellenességet is keltenek. Ideológiai központja ennek a tevékenységnek a Matica Slovenská, törvényesen bejegyzett, önálló jogállású szervezet és a szellemi védnöksége alá tartozó, a „szlovák dél”-lel foglalkozó szervezetek, amelyek az 1990-es években a nagysurányi magyarellenes gyűléseket szervezték, legújabb alakulata pedig a Szlovák Testvériség (Slovenská pospolitosž), a Szlovák Testvériség – Nemzeti Párt (Slovenská pospolitosž- národná strana) és az új Szabad Szlovákia (Nové slobodné Slovensko) nevű szervezet. (A pártot időközben betiltották.)

Ez utóbbi három szervezet közvetlen gyökerei ugyan a világhálón megtalálható adataik szerint 1999-ig nyúlnak csak vissza, de már 2005 júniusában és júliusában hallattak magukról oly módon – először Rozsnyón a trianoni évforduló alakalmából, majd Komáromban a Konstantin és Metód görög hittérítőknek szentelt szlovák nemzeti ünnepen -, hogy nyilvánvalóvá lett: nem a valódi szlovák érdeket védik, mert szlovák kizárólagosságot hirdetnek, és fellépésük elsősorban magyarellenes. Megnyilvánulásaikat a sorok között olvasva pedig kiderül, hogy cigányellenesek és antiszemiták is. Ideológiájuk lényege pedig a pánszlávizmusnak az a változata, amelyik nem a szláv kultúrák hasonlóságából indul ki, hanem egy szláv harci és dacszövetségből, és nem Danilo Kiš, Lev Tolsztoj vagy Janko Král’ a példaképük, hanem nemzetközileg is háborús bűnösnek ítélt, felakasztott vagy elítélt személyek, mint Jozef Tiso vagy Radovan Karadžič, a boszniai szerbek egykori, ám most bujkáló és „halálra keresett” vezére.

Ebben azonban nem az az igazán nyugtalanító, hogy ezek a szervezetek gyűlöletet keltenek, még az sem, hogy neonácik, mert a törvényadta eszközökkel korlátozni lehetne a tevékenységüket. A körülmények súlyát az adja meg, hogy a rendfenntartó erők, azaz a komáromi városi rendőrök, a járási közrendőrök és a rohamrendőrség nem ezeket a fekete, katonai jellegű, Hlinka-gárdista egyenruhába öltözött hőzöngőket kergette szét, hanem az ellenük tüntetőket – ezt igazolja e szlovák szervezeteknek a világhálós honlapján olvasható köszönet is. A Komáromban fellépő rendőrség pedig azokat a polgárokat vádolta meg a fasizmus terjesztésével, akik a neonácikkal és az őket védő rendőrökkel szemben léptek fel.

A helyzet érthetővé tétele érdekében tudni kell, hogy a közrendőrség komáromi járási parancsnoka Nagysurányból származik, onnan indult a rendszerváltozás utáni összes magyarellenes tüntetés. Kérdés, hogy a megyei rendőrkapitány miért értett egyet alárendeltje magatartásával?

Keressünk választ minderre.

Szlovákiában van hagyománya (és annak idején Csehszlovákiában is volt) a politika, a jog és a közbiztonsági szervek által támogatott vagy eltűrt szélsőségnek.

Legsúlyosabb példái ennek a második világháború után elkövetett német és magyarellenes atrocitások voltak.

A gyilkosokat 1946-ban közkegyelemben részesítették, pedig összesen mintegy háromszázezer ártatlan és védtelen német és magyar ember esett áldozatául ezeknek a cselekedeteknek. A kommunista rendszer kezdeti szakaszában ilyen kilengésekre nem nyílt lehetőség, mert az erőszakot kisajátította az állam, de amint megszűnt az elnyomás, 1968 tavaszán-nem sokkal azután, hogy megjelent a magyaroknak a Csemadok által nyilvánosságra hozott követelése – szlovák neonácik harci felvonulást rendeztek a magyarok által legsűrűbben lakott területen. Az 1980-as években több ízben is megtámadtak magyar épületeket, magyarokat becsmérlő szavakat firkáltak a falaikra, betörték az ablakaikat, egy épületben tűzvészt is okoztak. A rendőrség egyetlen esetben sem derítette ki a tettesek kilétét. Csak nem azért, mert ezek is beépített ügynökök voltak?

A politikai rendszerváltozás után szinte követhetetlenné vált a magyarellenesség. Eleinte ugyan kormányzati körön kívül tenyészett, de aztán a Szlovák Nemzeti Párt révén először a parlament falai közé is beköltözött, majd pedig a kormányba is.

Az 1990-es évtized első nyolc évében ennek következtében felülről, államhatalmilag legitimált magyarellenesség uralkodott el Szlovákiában. Ez 1998-ban a Magyar Koalíció Pártjának kormánypárttá válásával megszűnt. Majd négy év múlva, 2002-ben a Szlovák Nemzeti Párt még a parlamentbe sem jutott be.

Az új fordulat 2004-ben következett be aszlovákiai köztársasági elnökválasztással. Sokan megmérettek jelöltként, de nem biztos, hogy hiteles mérlegen. Előre lehetett sejteni, hogy a dörtő szavazás egyik résztvevője Vladimír Mečiar, volt miniszterelnök lesz. A másik résztvevőjét illetően megoszlottak a nézetek, mígnem kiderült, hogy ő Mečiar egyik korábbi párttársa lesz, Szlovákia önállósulása utáni legvitathatóbb korszakának parlamenti elnöke, aki minden politikai szennyet a szőnyeg alá söpört. Neve: Ivan Gašparovič. Es győzött.

Miként lett belőle köztársasági elnök?

Megválogatta a támogatóit. Létrehozta öt szervezetből az ún. nemzeti egységfrontot. Ennek tagja Gašparovič saját pártja (HZD – Hnutie za Demokráciu), valamint az új baloldal, azaz a SMER (ez később egyesült a magyarországi Magyar Szocialista Párt legelkötelezettebb, posztkommunista testvérpártjával, a Szlovák Demokratikus Baloldallal), a Szlovák Nemzeti Párt, a Nemzeti Egységpárt (Slovenská jednota) – ez a náci háborús bűnösöket rehabilitáltatni akaró szervezet -, és a Szlovák Néppárt (Slovenská 1’udová strana), mely az előbbitőlsemmiben sem különbözik. Ez utóbbi kettő azonos szellemiséget képvisel a komáromi és a rozsnyói feketeruhás erőfitogtatás szervezőiével.

A Magyar Koalíció Pártjának felelőssége ez utóbbiakkal kapcsolatban három síkon határozható meg.

1. Nem indított saját köztársasági elnökjelöltet, ezért a választás második fordulójában nem adódott lehetőség a magyar választók mozgósítására egy elfogadható elnökjelölt támogatása érdekében.

2. A felelősség másik síkja a rossz helyzetfelmérés volt: a legrosszabb a megválasztott jelölt, Ivan Gašparovič volt, mert őt támogatták a neofasiszták, tehát legitimitást adott nekik.

3. A felelősség harmadik síkja pedig az MKP kezében lévő komáromi helyi hatalomvállát terheli. Tudták, hogy kik lesznek a július 5-i tüntetők, hiszen Rozsnyón már „letették névjegyüket” Kossuth Lajos szobránál. A gyűlöletet keltő jelszavak, a fasiszta köszöntés és az ilyen jelképek használata elegendő ok lett volna a bejelentett rendezvény megakadályozására.

Ezt kell tehát látni a 2005. június 4-ei (a rozsnyói) és a július 5-ei (a komáromi) szlovák újfasiszta tüntetések hátterében.

De mi van ezeken túl? Milyen politikai összefüggések rajzolódnak ki?

A szlovák neonácik kettős szerepet töltenek be, mert tehetik – erre szól a nekik átnyújtott megrendelés. Kérdés, hogy ki a valódi megrendelő: a szlovák titkos politika, a szlovák társadalom vagy más?

A rendszerváltozástól kezdve a felvidéki magyarság jogos igényeit mindig a szélsőséges szlovák nemzeti erőkével állították szembe. Ez azt jelentette: ha a magyarok kifejezik igényeiket, azzal, úgymond, a szlovák nacionalistákat hozzák helyzetbe, ezért vissza kell utasítani minden jogos magyar igényt, sőt a magyarokat kell lebeszélni az igényeikről, mert csak így lehet fedő alatt tartani a szlovák szélsőségeseket. Ez a szembeállítás addig fajult, hogy a parlamentben a magyar képviselők sokszor már szavazni sem mertek úgy, mint a Szlovák Nemzeti Párt képviselői, nehogy rájuk süssék annak a bélyegét, hogy velük egy gyékényre kerültek. Ez a félelem esetenként hajmeresztő helyzeteket teremtett, mert a magyarok néha azért szavaztak a saját érdekük ellen, nehogy a szlovák szélsőségesekkel szavazzanak azonosan. Így történt ez az első szlovákiai nyelvúirvény elfogadásakor, 1991-ben és Prágában az első rehabilitációs törvény idején, ugyanabban az évben. Az 1994-es szlovákiai parlamenti választások alkalmával ez a beteges elhatárolódás oda vezetett, hogy az egyik magyar párt a mákat vádolta azzal, hogy önrendelkezési programjával muníciót szolgáltatott a Szlovák Nemzeti Pártnak, és ezzel bejuttatta a parlamentbe. Ennek egyik logikus következménye lett a magyar autonómia ügyének fokozatos, majd teljes feladása.

Nem kérdés, hogy ki győzött – a szlovák nacionalisták. De ez a neonáciknak vagy az őket manipuláló politikai megrendelőknek nem volt elég.

Nemrég arról elmélkedtünk, hogy átalakulóban van a szlovák-magyar viszony, ugyanis a rendszerváltozást követő években a gyűlöletkeltés volt jellemző, most viszont inkább pozícióharc dúl. Ennek a megállapításnak a helyességét ugyan nem lehet kétségbe vonni, ám úgy látszik, hogy a szlovák

társadalomnak egy része mégis ki van éhezve a gyűlölködésre. Magyarellenes fellépéseivel a Szlovák Nemzeti Párt 2005 júniusában már elnyerte a szlovák társadalom csaknem 10%-ának a támogatását, a Magyar Koalíció Pártjának a népszerűsége pedig először csökkent ez alá a támogatottsági szint alá.

Kérdés, hogy milyen taktikát akarnak ezek után a magyarokra kényszeríteni? A szlovák fasisztoid és neonáci csoportosulások erejének és népszerűségének a növekedését ugyanis – szavaikból megítélve – a Magyar Koalíció Pártjának kormányzati szerepével lehetne magyarázni. Az eddigi logika szerint az MKP-nak kellene visszahúzódnia. Vagy talán most másról van szó? Nem is egy hátulról biztatott neonáci szervezkedéssel állunk szemben, hanem egy folyamatosan létező szellemiség felerősödésének vagyunk a tanúi? Akár így van, akár úgy, ha folytatjuk eddigi taktikánkat, mi leszünk a vesztesek.

Itt az idő a változtatásra!