Van-e Szlovákiában magyarellenesség?

Van-e Szlovákiában magyarellenesség?

Van.

A szűkszavú válasszal akár befejezhetnénk a kérdés taglalását, ha ennyivel eljuthatnánk a lényeg megismeréséhez.

Az 1990-es évek elejének, a politikai rendszerváltozást követő időszaknak szlovákiai magyarellenességéről sok bizonyíték van – nem csak a sajtóhírek szerint. Akkor még voltak merész közvélemény-kutató intézetek, amelyek megrendelés nélkül is felmérték ezt. A magyarellenesség legmeghatározóbb vonásainak egyike akkor a gyűlölet volt. A Szlovákiának tisztán szlovákok lakta területén élő megkérdezetteknek az 56%-a vallotta azt, hogy

a magyarokat ki kellene telepíteni Szlovákiából. Ma nem tudunk semmit arról, hogy mennyire maradtak meg az ilyen indulatok a szlovák lelkekben. Minthogy azt sem tudjuk, miként változott meg a felvidéki magyarság értékrendje az elmúlt tíz évben. Csak annyit tudunk, hogy az 1990-es évek közepén még a nagy többsége autonómiapárti volt, és a közösségi értékek uralkodtak az anyagi érdekek fölött. A politizáló felvidéki magyarok jelentős része akkor még úgy gondolta, hogy az autonómia hozhatja meg gazdasági boldogulásának a lehetőségét is. Ezt a meggyőződését azonban a szlovákiai politika módszeresen kiverte a fejéből. Ma csak nagy zűrzavart és anyagiasságot lehet észlelni, ezeknek egyik oka abban gyökerezik, hogy a felvidéki magyaroknak egy maroknyi csoportja meggazdagodott, jelentős részének az anyagi helyzete pedig nem változott – vagy romlott a nagy környezetéhez képest.

Amióta Szlovákiában a magyarok kormányalakító tényezők, azóta nem tudjuk pontosan, mi zajlik a mélyben – sem a magyarok, sem a szlovákok mélyrétegeiben. A felszín azonban annál láthatóbb.

Amikor 1994 őszén az előrehozott szlovákiai parlamenti választások után megalakult az új törvényhozó testület, a parlamenti bizottságok alakítása során elhangzott egy emlékezetes kijelentés az egyik kereszténydemokrata politikustól, Jón Čarnogurskytól: a magyarokat nem lehet beengedni a biztonságpolitikai parlamenti bizottságokba. Ez nem a gyúlčilet hangja volt, Čarnogursky más húrt pengetett, mely körülbelül így szólt: a magyarok létét Szlovákiában tényként kell kezelni, de nem engedhetők az állampolitika kulcsfontosságú helyeinek közelébe. Pedig Čarnogursky 1990 tavaszán még azt is kétségbe vonta, hogy a magyarok saját pártjuk révén a parlamentbe juthatnak. Nagyon meglepte őt is, hogy Prágában tizenkét, Pozsonyban pedig tizennégy képviselői helyet szereztek mégis az önállóan fellépő magyar pártok.

A népi rétegekben gerjesztett magyarellenesség mellett a rendszerváltozás után megjelent a nemzethatalmi megfontolású magyarellenesség, mely korábban így, lepárolva nem volt látható. A brutális és fröcsögő magyarellenesség kiegészült egy kifinomultabb változattal: a politika felső szintjén megjelent a többségi demokrácia eszközeit alkalmazó magyarellenesség.

Sokan nem hitték, hogy a magyarok Szlovákiában kormányalakítóvá válhatnak. Nem is váltak volna, ha ezt 1998-ban nem kívánta volna a washingtoni, a strasbourgi és a brüsszeli politika. A szlovák politikusok biztosan nem akarták. Az 1998 őszén bekövetkezett kormányalakításig nem mondták ki, hogy a magyarokkal együtt fognak kormányozni. Nem riadtak vissza a magyar politikai erő megalázásától sem, abban reménykedve, hogy a magyarok majd maguk mondanak le a kormányzási részvételről. Nem mondtak le, de nem is állították a kellő magasságba a mércét, pedig ezt a külföldi kívánalmak és a parlamenti aritmetika alapján megtehették volna.

Az 1990-es évek elejétől, pontosabban a rendszerváltozástól számítva a magyarkérdés Szlovákiában egyre inkább a hatalombirtoklás kérdésévé vált. Ez egyértelműen azzal függött össze, hogy a szlovák politikának le kellett mondania a felvidéki magyarság gyors felszámolásának a lehetőségéről, és a közigazgatás, a gazdaságpolitika és a közvetlen hatalmi politika eszközével kellett beindítani a magyarok felmorzsolásának új folyamatát.

Ne tévesszen meg bennünket az a tény, hogy a felvidéki magyarság a Magyar Koalíció Pártja révén a kormányhatalom és részben a regionális, illetve a helyi hatalom részévé vált. Ugyanis nem alakultak ki a hatalmi pozíció megtarthatóságának politikai feltételei. Ez azonban nem a demokratikus politika ingájának – törvényszerű — lengésével függ össze, hanem a kiszorítósdival.

A közigazgatási reform minden régióban kisebbségbe szorította a magyarokat, a hatalmi és a pénzügyi decentralizáció pedig folyamatosan ellehetetleníti a helyi önkormányzatokat. Ez már most előrevetíti gyászos következményeit. A régiókban (a megyékben, vagy ahogy a szlovákok mondják: a kerületekben) kialakulóban vannak a magyarellenesnek mondható koalíciók, amelyek azonban a hagyományos magyarellenesség szempontjából nem értelmezhetők, mert csupán a demokrácia alapszabályát betartó politikai szövetkezésről vallanak. Ez országosan is úgy mutatkozik, hogy a 2006-os általános választások után a magyarok kiszorulhatnak a központi államhatalomból, vagy a peremére kerülhetnek, ez viszont meggyengítheti a helyi hatalmi pozíciókat is. Ezzel ugyanis megszűnne az 1999-től működő pénzosztogatás, vagy jelentősen csökkenne a mértéke.

Ennek két olyan következménye lehet majd, mely súlyos csapásként érheti a magyar azonosságtudatot. A zömmel magyar emberek alkotta helyi önkormányzatok arra fognak kényszerülni, hogy pénzhiány miatt bezárják a magyar iskolák egy részét – ebben az ügyben azonban már nem az – ellenségesnek tartott – államigazgatással kerül szembe a magyar ember, hanem a sajátjával. A 2006-os választások után pedig várható a területi közigazgatás újabb átalakítása, s már most lehet róla tudni, hogy a magyarok hatalmi lehetőségeinek további romlását fogja okozni, és készül a választójogi törvé

nyek átalakítása is. Ennek következményeként akár a felére is csökkenhet a magyar képviselet súlya az országos és a regionális politikában.

Az a baj, hogy mindez a felvidéki magyar politika szeme láttára történik, és mivel nem hatalmi eszközökkel végzik, ezért látszólag nincs ellentétben a demokrácia klasszikus szabályával sem, mert ez a többség érdeke, és a kisebbség nem tesz ellene semmit, tehát elfogadja.

A magyar politikusok tétlensége vagy alkalmatlansága miatt is kialakult veszélyek elhárítására már csak egy eszközük maradt a felvidéki magyaroknak: a törvényszerű kiábrándultság – vagy pedig eddig soha nem tapasztalt mértékben vesznek részt a következő választásokon, még úgy is, hogy elutasítanak egynémely magyar politikusokat. – Mert csak a jó választási eredmény csökkentheti ezeket a veszélyeket.

Ehhez azonban önmagunkban és a változtathatóságban kell bízni.

 

2005. július 9., Hídlap