A nemzet köztársasági elnöke

Nyilvánvaló, hogy a magyarországi kommunista hatalmi rendszer megbuktatásáért 1988-1990 között folytatott küzdelem – állampolgári szempontból – az 1990. évi tavaszi parlamenti választással tetőzött.

Mégsem túlzás kijelenteni, hogy a nemzet szempontjából a rendszerváltozás abban a néhány pillanatban érte el az igazi fordulatot, amikor Antall József miniszterelnökségének tizedik napján, június 2-án az MDF Országos Gyűlésén bejelentette, hogy ugyan a magyar közjog alapján az állampolgárok miniszterelnöke lesz, de lelkileg és érzelmileg tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni.

De az sem túlzás, ha ezt a bejelentést az új magyar nemzetpolitika megszületése pillanatának és az új magyar évszázad politikai nyitányának tartjuk.

Antall József – történelmi küldetésének megfelelően – meghirdette és tudatosan vállalta a nemzeti egység szerint való gondolkodást, szemben azokkal a sunyikkal, akik a nemzet felé kacsingatva ugyan, de mindig valamilyen nemzetközi körülményre hivatkozva visszakozót fújtak.

Trianon óta Antall József volt a nemzet első olyan miniszterelnöke, aki meghirdette az egész nemzetért viselendő politikusi, államférfiúi felelősséget, és vállalta is ezt. A nemzet – első hallásra – meglepetéssel fogadta a bejelentést, de elfogadta az áldozatot. Ami mindebből rossz emlékként megmaradt, az a bejelentés miatt fintorgóknak ma is fel-felszálló bűze.

Éppen emiatt volt nagy vesztesége az egész nemzetnek, hogy liberális-konzervatív miniszterelnökünk, Antall József korán halt meg. Halálával egy áldozatvállaló lépett ki sorainkból.

Helyét nem betöltve, noha az ő székében Orbán Viktor időközben radikális konzervatív politikussá érve folytatta a nemzet miniszterelnökének feladatkörét. Neki ezt már nem kellett bejelentenie, elég volt folytatnia az Antall József lába nyomán kitaposott utat, és a nemzet maga döbbent rá, hogy ő a folytatás. Ezért népdalszerűen szakadt fel a keblekből a felismerés, hogy ő a nemzet miniszterelnöke. És várják a visszatértét 2006-ban, mint a mesében az ajándékot hozó éjjeli tündérét.

A miniszterelnöki székben ülve, a végrehajtói hatalom birtokában, az elhivatottság áldott állapotában nagyot lehet alkotni, mert van rá alkalom. Ám az ugyanezen székhez kötődő, nem említendő példák tanúsítják a könnyed rombolás bűnben fogant, alkoholmámoros vagy kecskebakugrásos lendületét is. A köztársasági elnöki hivatásnak Károlyi Mihály által rosszhírűvé szürkített üvegburáját sokkal nehezebb félredobni, mint gondolnánk.

A rendszerváltozást követő első magyarországi köztársasági elnök ezért maradt tíz éven át csupán az államformának és a pártjának az embere. Rókaszem-metszésű, riadtan figyelő tekintete nem tudta vagy nem akarta áttörni ezt a bűvös, parancsolt burkot.

Mádl Ferenc, hungarusz tudatú, keresztény-konzervatív értékrendű elnök érzékelte elsőként azonos síkon az államért és a nemzetért való felelősséget. Jogászként azonban nehezen birkózott a magyar nemzet és a magyar állam jelenlegi kettősségével, mert őt is kötötte a trianoni döntés óta uralkodó parancs, mely szerint az államot a nemzetközi jog a lakója fölötti birtokosi jogokkal ruházta föl, mint a kései feudalizmusban az ónkényurat a jobbágy fölötti felsőbbség gyakorlásában. E parancs megszegését vészharangok kongatása kísérte volna. De akkor, amikor a színvallás jogi értelemben is elkerülhetetlenné vált, 2004. november 10-én határozottan és egyértelműen kimondta: a nemzet minden tagjának joga van a magyar állam polgárává válni, ősei szülőföldjének elhagyása nélkül – ez a királyi

beszéd. Ekkor tört szét az amúgy is repedező burok, melyből kilépve Mádl

Ferenc kijelölte utódja küldetését. Ezért nem véletlen, hogy azoknak a

jelöltje, akik a nemzettel szemben foglaltak állást-még ha jámbor jelölt volt is – elbukott.

Magyarország köztársasági elnöke, ha nem írjuk is le, és nem hangoztatjuk, sőt, még ha közjogilag vitathatónak tartjuk is, az állam jogfolytonossága szerint I. (Szent) István államalapító királyunk utódja. Ha ezt elutasítanánk, kétségbe vonnánk a Magyar Állam folytonosságát. Ha elfogadjuk, a történelem – múlt és jövő – távlatai szerint gondolkodunk.

Ezért nem meglepetésként, hanem jólesően hangzott Sólyom Lászlónak, a rendszerváltoztatás óta megválasztott harmadik köztársasági elnöknek 2005. augusztus huszadikának reggelén a tiszti eskütételre kivezényelt hadnagyok glédái és az alkotmányos személyiségek, valamint a legnagyobb nyilvánosság előtt mondott – megválasztásától számítva első – beszéde.

Erdemes megtanulni belőle néhány gondolatot, például az ünneplők megszólítását, mely így hangzott: „a magyar nemzet tagjai”, mert – ahogy mondta – ez illik és jár azoknak, akiknek ünnep Szent István napja. Sólyom László antalli úton járó liberális-konzervatív értelmiségi, öntudatosan, de kevélység nélkül fölemelt fejű magyar államférfi ebben a „szűzbeszédében” hirdette meg államfői hitvallását, amely Szent Istvánnak a nemzetre kisugárzott szuverenitás-igényéből, a túlzó alkalmazkodási kényszer elutasításából, a jogkövetés, valamint a jogújítás tudatos vállalásából és a nemzeti egység helyreállításának szent igényéből ered.

Kell ettől több?

Nem, ennyi éppen elég, hiszen néhány körülötte álló vagy őt meghallgató már így sem tud mit kezdeni vele, csak még nem vetemedtek arra, hogy ócsárolják őt.

Amit elmondott egyik legnagyobb nemzeti örömünnepünkön, amelyet már több mint kilencszáz éve ünneplünk, éppen elég ahhoz, hogy merjük kimondani: a nemzetnek, ínie van államfője is.

2005. augusztus 27., Hídlap

Skip to content