Ha nem szüretelünk, majd a szél szüretel helyettünk

Kezdjük az elején.

 

Először ültetni és vetni kell. Azelőtt pedig szántani. Még korábban irtani és perzselni a rengeteget vagy törni az ugart, a szűzföldet. Meg kell művelni azt, ami egyébként is termésre teremtődött. Teremjen mindenkinek, de elsősorban annak, aki műveli.

Egyszerű dolog. Ezt tesszük évezredek óta – szinte magától értetődőn. Mintha akkor is így működne mindez, ha kisujjunkat sem mozdítanánk. Es mégis, ha csak egy pillanatra megtorpanunk, egy helyzetet elszalasztunk, vagy egy alkalmat elmulasztunk, minden addigi erőfeszítésünk hiábavalóvá lehet. Mert ha egy évben nem metsszük a szőlőt, a rá következőre elvadul, noha ötven éven át minden évben gondosan műveltük.

Mikszáth Kálmán egyik elbeszélésében egy öreg palóc, aki világéletében bort ivott, mert ez volt a világ rendje, mert azt ivott öregapja is meg az apja is, egy alkalommal, amikor baleset érte őt, gödörbe esett – életében először -, annyira megrettent, hogy vizet kért inni. Rövidesen vége is lett, meghalt. Persze nem a víztől, hanem a megrázkódtatástól, mely miatt hirtelen elhagyta addigi szokását. De halála mégsem ettől következett be, hanem attól a tragikus meglepetéstől, amely a hirtelen jött baleset miatt támadt rá: hogy az életét már nem tudja úgy folytatni, mint addig. Összekuszálódott körülôtte minden, elszállt az ereje, feladta a küzdelmet, és már a bor sem kellett neki.

Az ember és a természet közös alkotásának egyik legcsodálatosabb nedűjét

felcserélte a bacilusok, a véglények, a halak, a vegetatív életmódot folytató

biológiai szerkezetek legpasszívabb, de nélkülözhetetlen nedves közegére, az

enyészet és a férgek világára. Lemondott a saját alkotóerejének a termé

szetre gyakorolt hatásából származó eredményéről.

Ez nem az élet és a bor dicsérete, hanem a lemondás, a vég beismerése.

Szabó Gyula festőművész, a felvidéki és az összmagyarság egyik legnagyobb alkotó szelleme mondta életének és fizikai teljesítő képességének teljében: aki nem tud rendet tartani maga körül, annak a fejében sincs rend. Annak vége van. Ezért hát vége van annak is, akinek felborul a rendje. A forradalom is akkor tör ki, ha felborul a diktatúra rendje – és a diktatúra is akkor ront ránk, amikor összekavarodik a szabadság rendje.

Mily igaz!

De ez nem a rendetlenség indoklása, hanem a rendé.

És aki körül mások tartanak rendet, nem biztos, hogy az a rendtartó! Az sem biztos, hogy annak a fejében rend uralkodik, aki a mások rendszeretetétől vagy pénzből megvett szolgáltatások árán é1 rendezett és fésült körülmények között. És az idegen erőből született diktatúra is csak addig él, amíg létezik az erőt kölcsönző hatalom. Az önerőből született szabadság is csak addig él, amíg nem verik szét kötelékeit az idegen erők. Mert szabadság csak önerőből születhet.

Aki gazdag vagy erős, meg tudja venni a rendet, de nem tudja megtartani. A szegénynek és a gyengének meg kell küzdenie érte.

A szabadságért is meg kell küzdeni, áldozattal.

Gyerekkoromban, az 1950-es években gyakran magyarázták az iskolában – felsőbb ukázt követve -, mi a különbség az igazságos és az igazságtalan háború között. Végkövetkeztetésként mindig oda jutott el a tanító úr (akkor: elvtárs), hogy a Szovjetunió, sőt az orosz nép is csak igazságos háborúkat vívott, a gaz imperialisták pedig folyton igazságtalan háborúkat kezdeményeztek. És énekeltették velünk: „Új tűzt kohol a tőkés Nyugat / Új háborúra uszít, bujtogat / Országról, országra ellenáll a nép / Dolgozva harcol a békéért”. Mi, gyerekek elhittük ezt, hiszen a nagy honvédő háborúban valóban a Szovjetunió volt a megtámadott fél. Akkor még arról nem tudtunk semmit, és az emberiség túlnyomó többsége most sem tudja, hogy ha a németek nem támadják meg a Szovjetuniót, akkor az támadja meg őket- az Amerikai Egyesült Államok 1933-ban többek között ezért ismerte el diplomáciailag ezt az új, kommunista államot. És ennek az elképzelésnek a hátterében kötött szerződést Csehszlovákia is a Szovjetunióval 1935-ben.

De valóban ebben testesül-e meg az igazság és az igazságtalanság közötti különbség?

Gyerekésszel a hallottakat és a tapasztaltakat úgy összegeztem, hogy igazságtalan az, aki erőszakkal is többet akar birtokolni, mint amennyire szüksége van vagy a tehetsége szerint érdemel, illetve megtehet. Az igazságos pedig az, aki a képességeihez vagy erejéhez mérten rendezkedik be, és a másét nem akarja elvenni.

Ez a megingathatatlannak tűnő, talán tizenegy éves koromban megfogalmazott igazság két irányból is erősödött bennem.

Az egyik édesanyámnak tőlem már sokszor idézett mondása volt: ne bánts senkit, de ha téged támadnak, ne hagyd magad!

A másik az 1956-os magyar forradalom szörnyű élménye volt. Nem tudtam feldolgozni magamban azt a hírt – amelyről a rádión keresztül értesültem-, hogy magyarok (ávósok) lőnek a földművelésügyi minisztérium tetejéről fegyvertelen magyarokat. Aki ezt teszi, halálra való gazember! Ma is gyásznapként élem meg november negyedikét. Akkori, kitörülhetetlen élményeim alapján kapcsolódik bennem össze egyetlen valósággá a magyarok legyilkolása és a kommunizmus.

Akik idevezették a nemzetet és megtartották benne, nemzetárulók – véltem akkor és vallom most is.

Minap a Magyar Televízióban egy politikai elemző a londoni autóbuszokon és a földalatti állomásán elkövetett gyilkos merényletek után a fentiekben elmondottak szempontjából egy nagyon fontos gondolatot fogalmazott meg. A műsorvezető azt kérdezte tőle, hogy a merényletek után természetszerűen elhatalmasodó bizonytalanság nem zilálhatja-e szét az angol társadalmat. A szakember válasza egyértelmű „nem” volt. Azt mondta, hogy az elmúlt kétszáz évben semmilyen sújtó helyzet nem tudta megroppantani az angolokat.

Való igaz. De a műsoridő rövidsége vagy egyéb okok miatt is elmaradt a vélemény indoklása. Pedig érdemes lett volna hallani a tv-nézőknek, hogy az angolok szervezett nemzetként élnek, jóllehet erről nem beszélnek, mert nekik ez természetes. Nem törik a fejüket nemzetstratégián, mert nap mint nap azt valósítják meg. Kormányuk mindig angolbarát, akkor is, ha jobboldali, akkor is, ha baloldali, akkor is, ha liberális. Soha nem támadja az egyik

oldal a másik oldalt nemzeti ügyekben, és soha sem tette be a lábát Anglia földjére a kommunizmus. Talán ez utóbbi a legfontosabb ismérve egy nemzet nemzetszerű viselkedésének.

Pedig Angliában nem művelnek szőlőt, nincsenek, mint mifelénk, nagy kukorica- és búzatáblák, melyek miatt hozzászoktunk a rendszerességhez, és a magyar paraszt akkor is tette a dolgát a mezőn, ha látszólag nem volt értelme, mert tudta, hogy a nélkül jövőre sem arathat.

Mert tudta, ha szüretelni akar, el kell végeznie a munkát akkor is, ha lefagyott a virágja, mert jövőre majd újrahajt. És azt is tudta, hogy ha ő nem szüretel, a szél szüretel helyette.

Amikor még mindezt tudtuk, minden csapásból talpra álltunk. Akkor még azt is tudtuk, hogy a szellemünk és a hitünk irányítja gazdasági életünket. De ma mintha azt vallanánk, hogy a pénz a hit és a szellem irányítója. Ilyenkor szüretel helyettünk a szél, mely nem itt nyugszik, és nem is itt kél.

 

2005. augusztus 6., Hídlap