Ki a magyar?

A Magyar Állandó Értekezlet mind ez ideig utolsó tanácskozásán, mely a magyar állampolgárság ügye miatt jutott csődbe, kétnapos sikertelen egyeztetési sorozat végén, 2004. november 11-én, úgy este tíz táján megkérdezte tőlem Dezső János, a Kossuth Rádió riportere, hogy mi történt, és kért, hogy ezt összegezzem röviden.

Három négynegyedes szünetjel után, tudatom teljes birtokában azt mondtam: elvált a szar a víztől.

 

Miután a rádió leadta – ezt az egyébként durvának minősíthető, de a helyzetet pontosan leíró – válaszomat, néhányan azonnal felkapták a fejüket, mert úgy érezték, hogy a két eltérő halmazállapotú anyag közül rájuk vonatkoztattam a sűrűbbiket, ezért a közvélemény ítélőszéke elé idéztek. Telefonon felhívattak Bolgár Györggyel a Klub Rádióból: adjak számot magamról. A telefonvonal harmadik végénél az MSZP egyik alelnöke tartotta a kagylót, felelősségre vonva engem, mert 6 volt azok egyike, aki magára vonatkoztatta azt a valamit, amibe – állítólag – én vetettem őt. E beszélgetés fonala azóta már kiveszett az emlékezetemből, de arra emlékszem, hogy egyebek között felvetődött benne a nemzethez tartozás kérdése is. Erről a hölgy határozottan kijelentette, hogy a nemzeti nyelv tudása elégséges ismérve a nemzethez tartozásnak, vagyis: magyar az, aki magyarul beszél.

Itt kell csattannia a csapónak.

Bármely nemzethez való tartozás kérdését általánosan kell vizsgálni, még ha ennek lehetnek egészen sajátságos vonásai is, például a magyarokra vagy a zsidókra, a ruszinokra, a cigányokra vagy akár az olaszokra nézvést.

Alaptételem, hogy a nemzethez tartozás, azaz a nemzeti lét a legnagyobb közösségi létélmény, hiszen gyökerei a – legendákkal övezett – régmúltba vesznek, és a jövőnek abban a ködében válnak ismét sejtelmessé, mely a nemzet örökké való fennmaradásának reményéből vagy hitéből fakad. Lehet, hogy e két irányban a végtelenbe vesző időtengelyen éppen a jelen, a bármely kori jelen a legzavaróbb, sőt legbonyolultabb körülmény, de nélküle értelmét veszti a múlt, és nincs jövendő. Nem feltételezem, hogy bárki, aki valaha is elgondolkozott a nemzetről, kétségbe vonná, hogy a nemzet egy történelmi, kulturális, politikai közösség, esetenként – makroökonómiai szempontból – gazdasági nagyközösség, és jócskán kavarognak benne érzelmek is.

A nagy kérdés tehát: létezhet-e, illetve működőképes lehet-e a nemzet közösségként az individualizmus vagy a kollektivizmus eszméjének uralma alatt? Létezhet-e a nemzet megannyi individuum puszta versenyszerű egymásmellettiségévelvagy az egyének lakossággá, vagy esetleg csordává minősülő állapotában? És elegendő-e a nemzet fenntartásához a nyelv?

A kommunista rendszer utolsó tíz évében, abban az államban, amelynek akkori felségterületén volt a szülőföldem, még a kollektivizmus kötötte gúzsba a társadalmat. Akkor úgy gondoltam, hogy csak a tehetség és a képesség szabad versenyét lehet ezzel szembeállítani, mert csak így – a szellemi elit győztes egyedeinek segítségével – verhető szét a csordaszellem. Csak a kommunista hatalmi rendszer bukása után jöttem rá, hogy nincs lényegi különbség a kollektivizmus és az individualizmus között, és a szellemi elit is süllyedhet hozzá nem méltó szintre.

A kollektivisták (a kommunisták) ugyanis az egymástól elszigetelt, az egymástól rettegő, a megfélemlíthető, az egymás nyakára taposó egyénekből álló tömeget, az ilyenné züllesztett, a politikai hatalomnak, parancsolt felsó’bbségnek elkötelezett sokaságot egyrészt az egyenlősdiség, másrészt az egyéni érvényesülés eszközével manipulálták az állami hatalom nevében. Erről Bibó azt írta: a becsületesnek akasztófát, a tehetségesnek karriert kínálnak.

Az individualisták (a kapitalisták vagy a mostani neoliberálisok) a kommunista hatalom bukása után a hatalmi gócot az állami keretek közül áthelyezték a nemzetközi kereskedelem és a nemzetközi bankok központjába. Egyébként alig változott valami, mert aki nem ért egyet ezzel a posztkommunista valósággal, politikailag leírják mint szélsőségest, és kirekesztik a nyilvános társadalomból, olyanként, akivel kapcsolatot tartani sem illendő. Csak éppen nem jár érte börtön – noha ez a parányi különbség inkább kellemes, mint sem.

A helyzet tehát nem sokat változott, de ma brutálisabb. Mert az előbbi rendszerben a társadalomnak állandó megújulási folyamatában elsősorban néhány, a kollektivizmussal szembeszegülő, a civil társadalom létéhez kapcsolódó alapeleme volt veszélyeztetve, a mostaniban azonban, lévén a nemzet bonyolult és konzervatív fogalom – a lényegét kérdőjelezik meg. A sajátos emberi közösségeknek e két manipulatív megközelítése közötti különbséget valamikor az ezerkilencszáznyolcvanas évek közepén – vélhetőleg kínjában – fogalmazta meg egy lengyel ellenzéki: jobban szeretem, ha tankok helyett számítógépekkel akarnak leigázni.

A kulcsszó a leigázás, ez az egyén és a közösség idegen uralom alá való kényszerítését jelenti

A nemzetnek van egy kollektív sajátossága: a szuverenitás (függetlenség, a leigázással való szembeszállás) – és ezt éppen az individualizmussal akarják letörni. A nemzeti szuverenitás nem államhatárokkal korlátolt, nem az államok közötti egyezményes joggal szavatolt törvényszerű jog, hanem a nemzet ismérveinek keretei között érvényesülő jogos igény. Ez egy kollektív, azaz csoportos igényt és magatartást jelent, nem pedig a liberális jogállamiságon nyugvó államok jogát, az ugyanis az egyének jogából összeálló törvényes igényen alapul.

Ez nagy konfliktus, amelynek megoldása egyrészt állhatatosság kérdése, másrészt politikai kérdés, végül jogászi feladat. Ha azonban igaz Sólyom Lászlónak 2005. augusztus 20-án tett kijelentése, hogy léteznek a jogban felfedezések, akkor ennek az ellentétnek a feloldása nagy felfedezés lesz.

A kérdés tehát az: a nemzet, ebben az esetben a magyar nemzet magyarul beszélő egyének, állampolgárok vagy országlakók (lakosok) összessége, avagy egy történelmileg, kulturálisan és politikailag meghatározott közösség, amelynek a fenntartásáért esetenként többet kell cselekedni, mint amennyi egy állampolgártól ésszerűen megkívánható?

A fenti eszmefuttatásnak sok oka lehetne, ezúttal azonban csak egy oka van. A Magyar Koalíció Pártjának Országos Tanácsa 2005 februárjában Pozsonyban elfogadott egy ajánlást, mely szerint az év végén esedékes szlovákiai megyei választásokon a párt által indított jelöltek tegyenek eleget néhány „nemzeti követelménynek”. Ezek egyike az volt, hogy a jelöltek gyerekei – ha vannak – járjanak magyar iskolába.

Mi sem egyszerűbb és természetesebb. A párt programjában szerepel az anvanyelv védelme és a magyar iskolák megtartása. Ráadásul az anyanyelvi művelődésre való jog törvényes jog. Ha tehát a párt képviselőjelölteket állít, ennek alapján jogosan és törvénytisztelő módon szabhat ilyen jelölési feltételt – noha ez csak javaslat volt.

Az elszakított területeken még ma is él az a francia gyökerű, de mifelénk jozefinista közvetítéssel elterjedt állampolitikai hagyomány, amely a mai viszonyokra alkalmazva azt jelenti, hogy a magyar nyelv és művelődés népszerűsítése sovinizmus, ellentétes az állampolgári egyenlőséggel. A többségi nemzet nyelvének elfogadása és terjesztése pedig államérdek, és az ésszerűen gondolkodó, felvilágosult állampolgár sajátja. Ennek egyik következ

ménye az a meggyőződés, hogy magyarul nem lehet érvényesülni. Ez az etnokrata nemzetállam hatalmi eszméjének egyik fő pillére. Legfőbb igazolói azonban azok az elszakított magyarok, akik a társadalmi mélyrétegekből küzdötték fel magukat, és hátrányaik tudatilag a magyar nyelvi közeggel párosultak. A polgárosult rétegekből pedig azok sorakoznak ide, akik társadalmi pozíciójukat vélik védhetni ily módon.

Amikor az MKP meghozta ezt az ajánlást, tulajdonképpen arra gondolt, hogy összhangba hozza a jelöltek körében a pártprogramot, a törvényes lehetőségekkel való élés természetességét és a jogtudatot. Arra nem gondoltak e javaslat megfogalmazói, hogy a jelöltségre javasoltak egy részénél elemi ellenállásba ütközhetnek, mert nem felelnek meg a javaslatban megfogalmazott kívánalomnak. Az pedig végképp nem jutott eszébe senkinek, hogy ebből szinte vérre menő viták alakulhatnak ki – magyar nyelven.

Milyen döntést hozhat egy képviselő vagy felelős posztot betöltő hivatalnok, midőn döntenie kell az egész magyar közösséget érintő ügyben, ha egyszer már egy lényeges kérdésben úgy döntött, hogy elvágja a nemzetet közösségileg összefűző szálak egy részét?

Lám, nem csak a magyarországi, december 5-i népszavazás derített fényt a nemzet zilált állapotára. A bajok eluralkodtak fölöttünk mindenütt.

2005. szeptember 3., Hídlap