A mártírok tanúságtétele

Aradi Tizenhárom kivégzésének évfordulóján a vértelen forradalom és a vérbe fojtott szabadságharc gyászos végkifejletére is emlékezünk – évente, immár másfél évszázada. De Aradon kivégzett tábornokaink tömören jelképezik a magyar nemzeti függetlenségért, a magasztos szabadságeszmékért életét adó sok ezer magyart is, oldalán a szlovák, a román, a horvát, a szerb, a német, a lengyel, az örmény, a ruszin és a zsidó hősökkel és vértanúkkal

 

Az utókor számára oly egyszerűnek és törvényszerűnek tűnik a lázadás, a felkelés, a forradalom és az utána következő leszámolás. Hiszen nemcsak akkor és itt, Magyarországon, hanem szerte a világban többször csapott össze az új eszme a korábbival a történelem folyamán. Sok helyütt folyt küzdelem a szabadság kiteljesedéséért vagy a nemzeti függetlenségért. A megújulást követelők gyakran ütköztek a korábbi hatalom védelmiére rendelt fegyveres hadakkal. Századunkban és napjainkban is tanulság, hogy aki alulmarad a küzdelemben, megszenvedi.

Mégis sokkal bonyolultabb volt mindez akkor itt, Magyarországon, mert noha szintén az iménti okok miatt zajlottak az események, mégis másként tčirténtek. A forradalmat és a szabadságharcot áthatotta a szabadság eszméje, amely azonban nem csupán a polgári és szabadságjogokhoz kötődött, hanem egyúttal és elsősorban a magyar nemzeti eszméhez. De akkor mi állította csatasorba azon férfiak tízezreit, akik nem magyarok voltak? – néhány a mártír tábornokok közül sem volt az. Egyszerűsítve azt válaszolhatnánk, hogy ez leginkább az ezeréves összetartozás-tudatnak köszönhető. Ez nagyrészt igaz is, de a XIX. század közepe táján már sok ága virágzott az önálló nemzeti fejlődésnek itt is, az pedig új, más, sokszor szembenálló tudatok és elkötelezettségek kialakulásához vezetett. Mi volt hát az oka, hogy itt nálunk akkor a különböző nemzeti eredetű embereknek egy tőről fakadó azonosságtudatuk alakult ki, és eljutottak annak végletes állapotába is: emelt fővel, kétségbeesés nélkül az életüket adták egy eszméért?

Feltehetőleg azért volt ez így, amire ritkán szoktunk gondolni: hogy Magyarországon a nemzeti és az általános emberi eszmék páratlan módon fonódtak egybe. A magyar reformkorban, majd az 1848-49-es forradalomban és szabadságharcban a polgári szabadságjogok és a nemzeti felemelkedés kívánalmának olyan párhuzamossága jelenik meg szemünk előtt, amilyenre nincs példa az európai történelemben. Sőt, tellett ebből az energiából másoknak is. A megtorlás elől elmenekült szabadságharcosok küzdöttek az olasz nemzeti egységért és az észak-amerikai polgári szabadságeszmény győzelméért is. Ezért nem véletlen az sem, hogy éppen a magyar forradalom és szabadságharc idején a jobbágyfelszabadítással egy időben itt született meg a világ első nemzetiségi törvénye, és következett be a zsidók törvényi egyenjogúsítása. Es éppen eközben győzedelmeskedett a nemzeti eszme, pedig arra más nemzeteknél a másság iránti türelmetlenség a jellemző.

Nemzeti történelmünk e korszakában a nemzeti felfelé ívelés, a szabadságeszme konjunktúrája és a gazdasági modernizációs törekvések egy tőről fakadtak. Nehéz lenne megmondani, hogy a szabadságharc eltiprásának csupán a hagyományos dinasztikus politika volt-e a mozgatórugója, azaz a múlt bosszúja fonta-e a mártírok nyakára a kötelet, vagy röpítette mellükbe tűzparancsra az ólmot, avagy tudatosan állították meg felfelé törekvésünket, hogy ne válhassunk más hatalmak vetélytársává. Tény, hogy nemzetünknek a XIX. században újraéledt fája megtört Segesvárnál, Aradon, a pesti Ujépületben, a pozsonyi kivégzések nyomán, valamint a vereség után majdnem húsz évig tartó elnyomás súlya alatt.

A sebek idővel behegedtek, de a szabadságeszme és a nemzetépítés együttes heroizmusából fakadó éltető erő mintha elapadt volna. A XIX. század utolsó harmadának szédületes magyar fejlődése egy csodálatos, de belülről már kirabolt épületet emelt, amely külső lökésre összeroppant. De lehet,

hogy akkor nem és azóta sem volt elegendő idő arra, hogy összegyűljön a feltöltődéshez és az újrakezdéshez szükséges energia?

De talán mégsem ez a sors ítélete!

Úgy tűnik, ismét megtaláltuk az eszmét és az építkezéshez szükséges erőt. Ismét a polgári szabadság, a nemzet újjáépítése, valamint összeforrasztása és az európai együttműködés a vezérlő eszménk. Lehet, hogy nem olyan kedvező körülmények között zajlik mindez, mint a XIX. század első felében, és lehet, hogy még sok erőt kell kiadnunk magunkból, hogy a száz évvel ezelőtti európai mozgásszabadsághoz hasonlót teremtsünk, de a törekvésben ismét élen járunk. Igaz, oldalunkon nem küzd úgy a többi nép, mint szabadságharcunk idején, de ellenünk sem küzdenek már oly sikerrel, mint még a közelmúltban – noha néhány megtévesztett hangoskodó torkából a gyűlölet szavait halljuk most is. Nyújtsuk kezünket feléjük, mert a gyűlölködésbe egyszer belefáradnak, és akkor célt veszítvén mit kezdenének önmagukra maradva? Csak közben maradjon erőnk megküzdeni azokkal, akik a sorainkból támadnak ránk.

Együtt kell haladnunk a felemelkedés és a fejlődés útján – ezt igazolják a különböző nemzeti eredetű aradi mártír tábornokok is. A világ haladt előre annyit, hogy kísérleteink végeredménye nem mártíromság lesz, hanem egymás mellé való felzárkózás. A történelem tanúsága szerint azonban, úgy látszik, hogy ez az előrelépés ebben a térségben elképzelhetetlen lett volna a mártírok jelezte út nélkül. Ezért se feledjük emléküket soha!

A 2005. október 9-én megjelent írás javított változata