Ez az ember elmebeteg? Vagy gyűlöli a magyarokat?

Igen, Gyurcsány Ferencre gondoltam, ő a rendszerváltozás óta az első olyan miniszterelnöke Magyarországnak, aki a választóktól nem szerzett legitimitást. Ez nem az ő hibája, hanem pártjának politikai bizonyítványa.

Viszont az ő számlájára írható, hogy felváltva a korábbi alattomos kommunista módszereket, harcos neobolsevik nyíltsággal megtámadta a nemzetet és 2004 novembere óta folyamatosan és szemtől szembe teszi ezt.

 

Van történelmünknek számos dátuma, amelyekről azonnal tudjuk, mit jelentenek, még ha álmunkból felébresztve mondják is nekünk őket. A tragikus évszámok közül 1242, 1526, 1711, 1849, 1920 az ilyen és még néhány. De vannak napok is, amelyekhez azonnal társul a rémkép. Június 4•, október 6., november 4•, december 5. hallatán szemünk előtt peregni kezd a történelem filmje. A legutolsó, december ötödike ennek a beteg vagy gyúlülködő embernek a nevéhez kötődik.

Amikor az állampolgárságról tartandó népszavazás előtt – s korántsem véletlenszerű forgatókönyv szerint – megtámadta a nemzetet, látszólag azok nevében és védelmében, akiket ő maga heccelt fel és félemlített meg, még azt gondolhattuk volna, hogy csak pártjának feladatát teljesíti, hiszen semmi sem lehetne veszélyesebb rájuk nézve, minthogy az elszakított magyarok az állampolgárság megszerzése által esetleg választójogot kapnának Magyarországon. De úgy látszik tévedtünk. Nem ettől fél, illetve félnek csupán, hanem magától a nemzettől. De lehet, hogy nem is félnek, hiszen amíg hatalom van a kezükben, addig – lévén a támadás a legjobb védekezés – védekezni tudnak a nemzettel szemben. Ez az ember szinte primitív módon gyűlöli a nemzetet – gyűlöli a magyart, sok más (de nem mindegyik) párttársával együtt.

Sorrendben az utolsó bizonyítéka ennek a ,,határon túli magyarok jogállásáról” szóló alkotmánymódosító javaslat, melyet 2005 szeptemberében az általa létrehozott műhelyben, a „letelepedési, bevándorlási és honosítási kormánymegbízott” hivatalában dolgoztak ki. De tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy valóban erről szól a javaslat. Nem, nem erről szól, hanem a nemzet további szétveréséről.

Ezzel az ösztönnel született volna a világra ez az ember, vagy talán éppen azért jelölték az őt hatalomra juttató gazdasági és politikai erők miniszterel

nöknek, hogy bokros teendői között az első helyen legyen a nemzet tönkretétele? Ez az ember miniszterelnökként már nem papírtigris…

Az alkotmánymódosító javaslat vezéreszméje megegyezik a státustörvénynek a Medgyessy-kormánytól való módosításába ágyazott szándékkal. Akkor a nemzet egységét kinyilvánító résznek a törvény szövegéből való kitörlése volt a kormány legfőbb törekvéseinek egyike. Most a nemzet szétszakítottságának alkotmányos rögzítése vezérelte a javaslat megrendelőjét. Másként ugyanis nem lehet értelmezni az alábbi meghatározásokat:

„erősítse a Köztársaság határain belül és határain kívül élő magyarok közötti összetartozás érzését”,

„felelősséget ró a Magyar Köztársaságra, hogy a történelem viharai nyomán nem minden, magát magyarnak valló személy része a Magyarországon lakóhellyel rendelkező magyar állampolgárok alkotta politikai nemzetnek”.

Ha 2003-ban nem kényszerítette volna ki Medgyessy Péter kormánya a státustörvény kedvezménytörvénnyé való módosítását, és ha 2004 novemberében a magyarországi választópolgárokat nem éppen Gyurcsány vezérletével riogatták volna a Trianonban, majd ismét Párizsban határon kívülre rekesztett magyarokkal, akkor még hihetnénk azt, hogy az alkotmánymódosító javaslat megfogalmazója nem tud különbséget tenni az alaptörvény és a végrehajtási jogi norma között. Az alaptörvényben ugyanis a célt kell megfogalmazni és nem az állapotot, a végrehajtási törvény pedig a cél felé vezető- azaz a létező állapotból kivezető – utat határozza meg. A tanulatlansággal kapcsolatos gyanúnkat igazolná, hogy a rövid szövegben legkevesebb két olyan szarvashiba is található, mely a miniszteri segédfogalmazó műveltségbeli hiányosságaira utal. Például, nem ismeri a különbséget az államforma (kiiztársaság) és az állam, mint jogi személy (Magyar Köztársaság) között. De fölöttébb furcsa az is, hogy az országgyúlést (nagy O-val írva) alkotmánymódosító hatalomnak nevezi, noha már középiskolás fokon is tudják, hogy az törvényhozói hatalom, azaz a három hatalmi ágazat egyike, és minden egyéb jelző mellőztetik.

Viszont a szöveg szellemisége és a nyilvánvaló szakszerűtlenségek tudatosságról árulkodnak. A javaslat szerint a nemzet szétdaraboltságának a fenntartása lenne a cél, és csak az összetartozás érzését kellene erősíteni, mintha a szerémségi és hevesi magyarok kőzött csupán olyan kötelék létezne, mint a portugáliai és a brazíliai egy nyelvet beszélők között.

A javaslatnak azonban van egy súlyosabb jellemzője is. Kísérletet tesz a nemzeten belüli kčitelékek gyengítésére, tudatosan és alattomosan félreértelmezve a költőinktől szétszakítottságunk miatt kétségbeesetten megfogalmazott vágynak, a „nyelvében é1 a nemzet” kijelentésnek kulturális antropológiai értelmét. A javaslat ugyanis célzatosan figyelmen kívül hagyja azt a történelmi és szociológiai valóságot, hogy a magyar nemzet a középkortól kulturálisan egységes volt, és politikailag is egységessé vált állapotában, tehát a politikai nemzetté válása utáni időszakban szakíttatott szét – erőszakosan. Trianonban a magyar nemzetet nemcsak mint kulturális egységet, hanem mint politikai nemzetet is szétszakították, mindazonáltal a szétszakított nemzettestet összekötő politikai kötelékek továbbra is elevenen élnek. Nem csak az „Anyám tyúkja” ismeretének szintjén él a nemzet.

A javaslat azonban csak arról szól, „hogy a Magyar Köztársaságnak a határain kívül élő magyarok önazonosságának megőrzése érdekében a közös hagyományok ápolásához és fejlesztéséhez kell segítséget nyújtani”. Ettől a lábvíz-hőmérsékletű meghatározástól még az Európai Unió is sokkal több lehetőséget kínál: például a közös tervezést, fejlesztést, határokon átívelő együttműködést, az államhatárok gyakorlati megszűnését, tehát a szétszakított nemzetrészek egymásra találásának lehetőségét.

Ezek után már nem meglepő az a törekvés, hogy a javaslat magát a „nemzetet” mint fogalmat is háttérbe szorítja és – ahol lehet – a „közösség” kifejezéssel igyekszik helyettesíteni. Noha a „közösség” sokkal tágabb értelmű, vagyis meghatározatlanabb egység, mint a nemzet. Nincs történelmi mérete, laza, esetleg átmeneti jellegű vagy kezdetleges társadalmi kapcsolatok jellemzik, vagy pedig sokkal kisebb egységekre értendő, mint a nemzet. Mi, „határon túliak” például – lévén bennünket megalázó – a kisebbség kifejezés helyett a nemzet elszakított részeit nevezzük közösségnek, nemzeti közösségnek – ilyen p1. a magyar nemzet Szlovákiában vagy Romániában élő közössége -, és ez a szókapcsolat ebben az esetben a nemzetrész kifejezéssel azonos értelmű. A javaslatban azonban különböző összefüggésekben jelenik meg ez a kifejezés, és következetlenül: „… a Köztársaság határain belül és kívül élő magyarok nyelvi, kulturális és történelmi hagyományaikra tekintettel közösséget alkotnak”, „a külföldön élő magyarok a magyar közösség tagjai; részei a nemzetnek…”, „a magyar közösség külföldön élő, magyar állampolgársággal nem rendelkező tagjai…”.

A nemzetet a közösséggel felcserélő, követhetetlen logikájú szóhasználat a nemzet lényegének elfeledtetésére szolgáló, közönséges félrevezetési kísérlet. Mert ha kisöprik a tudatunkból, hogy a nemzet mindannyiunk

öröksége, jelene és jövője, és elfeledtetik velünk, hogy anyanyelvünk ápolásán túl a közös múlton, a jelenbéli közös élményeken és a közös jövőtervezésen is alapul, tehát a hagyományon, a kultúrán, a jelen örömein és küzdelmein, gyászain és születésein, bukásain és eredményein kívül a jövő társadalmilag és politikailag értelmezhető egységében, közös mivoltában létezik – igen, ha ezt kimossák az agyunkból -, akkor valóban csak egy laza, az egymás iránt vállalt felelősség kötelmei nélküli közösséggé válunk. A polgár így válhat puszta országlakóvá, a politikai nemzet mosott agyú csürhévé, a nemzet pedig közösséggé, majd hordává.

Ha ennek a nemzetellenes merényletkísérletnek az elutasítása után még egy kérdést is felteszünk a javaslat megrendelőjének, az csak egy lehet: ki jogosította fel őt erre?!

Ha mástól nem irigyeljük nemzeti létét, sőt jogosnak tartjuk fegyveres önvédelmét is, magunkat miért akarjuk megfosztani a nemzeti lét legfontosabb szükségletétől, a nemzet jövőjétől?!

2005. október 22., Hídlap