Van egy rossz hírem…

– Ha te azt gondolod, amit én gondolok…

– De talán másként… – Igen, talán mégis… – Mit gondolunk hát? – Semmit.

– Vagy mindent másként?

– A másként gondolkodás ideje lejárt.

– Ránk köszöntött az együtt nem gondolkodás korszaka? – Vagy talán a nem együttgondolkodásé? – Végre egyetértünk, mindkettő való igaz.

Gyakran felrémlenek bennem az 1950-es évek elejéről származó élmények, de főleg az 1970-es és az 1980-as évek emlékei, amelyekről ha egy mai húszévesnek beszélek, olybá tűnnek neki a történetek, akárha népmesék lennének.

Érthető, hogy nem tudja elképzelni, milyen volt például az, mikor a kommunista titkosok lehallgatták valakinek a telefonját, és emiatt meg kellett válogatni a szavait. Az viszont eszébe sem jut, hogy ma is lehallgatják neki is minden szavát, sőt, évekig tárolják, ha kell. A belőlük származó ismereteket ugyan csak bírói engedéllyel használhatják féli, de azt már ő sem tudja, és én sem, hogy ki él vissza vele és milyen célból, bármiféle engedély nélkül. Nyitott könyv volt a titkosrendőrség számára annak élete, akinek a kommunizmusban hallgatták le beszélgetéseit. Ma viszont mindannyiunk életét bármikor fellapozhatják.

És az sem jut eszébe, hogy a kommunista rémkorszak még csak tizenöt éve szűnt meg, és a tőle akár öt évvel idősebb, majdnem kortársa is még abban a korszakban kezdett magára eszmélni, a tankönyveiben a pártról, az egyetlen pártról fogalmazták meg a tanulságos mondatokat. És azt sem veszi észre, hogy ő is tanult olyan könyvekből, amelyekben a dialektikus és történelmi materializmus vagy a „tudományos szocializmus” határozta meg a szerzők gondolkodásmódját, vagyis a marxizmus és leninizmus, hiszen még a nyugat-európai baloldali értelmiségiek is hol öntudatlanul, hol tudatosan marxisták. De arra már végképp nem gondol, hogy akik tanítják őt, írják a tőle olvasott újságokat, készítik a televízió publicisztikai műsorait, mind-mind a kommunizmusban nőttek fel, és minél idősebbek, annál inkább befolyásolta őket a kommunista korszak szelleme, szellemisége és praktikái. Nem veszi észre, hogy ő is a hatásuk alatt van, és átgyűrűzik belé a bukott, szörnyű múlt.

Néha, amikor látja a politikusokat, és hallja beszélni őket, felrémlik benne, hogy talán valamit mégis másként kellene cselekednie, illetve nekik cselekedniük, de nem nagyon tudja, hogy mit kellene másként tenni, ezért mond egy csattanósat, és más csatornára kapcsol a tévében. És nem veszi észre, hogy a soron következő műsorban éppen az ő agyát dolgozzák meg, mert nem tudja, mi az agymosás, és azt sem tudja, hogyan működtetik.

Nem tudja, mert nem érzékelheti azt, amit az idősebbek még tudnak, hogy az egyszerű ember ellensége a kommunizmusban a politikai rendszer és az állam volt, és aki ezt képviselte, folyamatosan hazudott a népnek. Ezért

nem veszi észre, hogy az állam ma is e szerint a hagyomány szerint cselekszik, mert tulajdonának tekinti őt. De mivel ezt nem tudja, nem veszi észre azt sem, hogy az új politikai rend csak formailag új, szellemileg a korábbinak a folytatása. Ma már nem kell okvetlenül hivatkozni – bár ez ma is hatásos – a felsőbbségre. Elég azt mondani, hogy ez a valaki azért mond ellent vagy mást, mert a kommunizmust akarja visszahozni. Hiszen ezt annak idején is így tették: aki ellentmondott a kommunistáknak, az a múlt rendszer ügynöke vagy a Nyugat bérence volt.

Nincs, mert nem is lehet olyan múltélménye, mint nekünk, melyet talán egyetlen jó emlékként lehet számon tartani – éreztük, ki tartozik közénk, és ki áll a hatalom oldalán. A hatalommal szembeni együttes érzés kialakította a hordaszellemet, ám ez a rendszer bukásával egy csapásra megszűnt és meg a közös gondolkodás is. A magányosság uralkodott el rajtunk. Arra sem emlékezhet, hogy titokban kellett hallgatni a nyugati rádióadókat, és suttogva cseréltünk értesüléseket, és soha sem derült ki, hogy apát a szomszéd vagy a sógor súgta-e be az államrendőrségen emiatt. És arra sem emlékezhet, hogy a gyanús emberektől elkobozták még az írógépet is, és a leveleiket felbontva kézbesítette a postás, ha egyáltalán eljutottak a kézbesítőhöz.

Nem tudja, hogy ami körülveszi őt, az a legkevésbé sem barátságos iránta – ez a hagyomány.

Azt már elmondták neki, hogy korábban diktatúra volt, most pedig demokrácia van. Es azt is tudtára adták, hogy ez is rosszul működő rendszer, de egyelőre jobbat nem találtak ki.

Azt azonban nem tudhatja – hiába is magyaráznák neki -, hogy mi az üzemi bizottság. Es azt sem tudhatja, mit jelentett a városi pártbizottság. De nem tudja, mit jelentett a káderes és a kádervélemény meg a különleges ügyosztály, ahová azokat idézték be, akiktől valamilyen szolgálatot követelt a hivatalos hatalom. Nem érti, hogy az apjának vagy a nagryapjának az élete miért keseredett meg, hiszen az esküvői képén, a kirándulási fotókon, a szocialista munkabrigád szervezte eszem-iszomokon készített fényképeken meg az egyetemi diplomaosztón készülteken mosolyogtak, és boldognak látszottak. De azt sem tudja, hogy most, miután megváltozott a politikai rendszer, ha az apja a mobiltelefonján nem telefonálja magát izzadtra valamelyik pártiroda főtitkárával vagy parlamenti frakció elnökével, esetleg államtitkárral, vagy ha az apjának nincs valamilyen konvertálható beosztása, esetleg tisztsége, akkor ő nem kap állást sem a vagyonügynökségnél, sem a gázműveknél, sem a járási hivatalban, sőt hiába létesít akár olajoshordókat mosó vállalkozást – nem kap hitelt, nem kap megrendelést. Főleg, ha tétovázik a válasszal, ha azt kérdezik, hogy mennyit tud visszafolyatni a pénzből.

Arra nem emlékezhet, hogy amikor az apjától vagy a nagyapjától megkérdezték, miért nem párttagok, és ha nem úgy válaszoltak, hogy nagyon szeretnének azzá válni, csak nem merték önmaguk kérvényezni ezt a rettentő nagy megtiszteltetést jelentő besorakoztatást, akkor vége szakadt a szülői pályafutás még oly haloványan remélt sikerességének is. De ha odafigyelt, azt már észlelhette, hogy már az ő életében is számtalan ilyen kérdés elhangzott, csak nem az egypárttal, hanem mindig egy párttal kapcsolatban.

Arra emlékszik, elmagyarázták neki, hogy a régi rendszerben az iskola a pártnak és a minisztériumnak volt kiszolgáltatva, most pedig, a demokráciában végre az önkormányzathoz tartozik. Magunk működtetjük az iskolákat! De akkor miért van hideg a tanteremben, a vegytanórán miért nincs mivel bemutatni a kísérleteket, és tegnap miért jött az a hír, hogy szeptembertől megszűnik az iskola? Hiszen nemrég együtt menetelt az apjával azon a tüntetésen, amelyet az iskolákért szerveztek.

Azt látja, hogy szép házban laknak. Nem nagyban, de családiban. Ha a bukott rendszer rossz volt, hogyan építhettek ilyen házat? Ha a mostani jó, miért nem telik a fűtésre, miért munkanélküli az idősebbik testvére, apja miért jár a kocsmába? A falu lakosságának nagy része miért lebzsel otthon naphosszat, miért nem járnak dolgozni a gyárba? A bácsikája miért tépte ki tövestül a paradicsompalántákat, és miért a holland meg a dán veszi el a termőföldjüket? Igaz, van már szennyvízcsatorna is a faluban, meg vezetékes víz is, de nincs munka.

Es nem érti azt sem, hogy akiről a szülei becsmérlően mondják, hogy nagy komcsi volt, és nem volt szabad előtte egy rossz szót sem ejteni a Szovjetunióról, mert aki elszólta magát, azt feljelentette a párbizottságon, most folyamatosan az Európai Uniót dicséri és Brüsszelre hivatkozik – igaz, egyszer tévedésből Moszkvát említette. És szidja a polgármestert, mert azért nem nyert az iskola javítására beadott uniós pályázata, mert nem tud pályázatot írni. De nem veszi észre, hogy más sem tud pályázatot írni, mégis nyer.

És mivel nem élte meg a kommunista rendszert, ezért a mostani alapján még nem tudhatja, hogy a bűnözésre való hajlam, a kereskedői világ durvasága és az uralkodásra hajtó vágy sokszor egy tőről fakad. Ezért nem véletlen,

hogy amit Jézus kiűzött a zsinagógából: a kufár szellemiség összeölelkezett az Európából az újvilágba kivetett emberek daróc-jellemével, és a kommunista rendszer bukása után a felszabadultság, a szabadság és a lehetőségek hamis érzetével töltött el bennünket, mert „az lesz belőled, amivé teszed magad, és az lesz a tied, amit kiharcolsz magadnak”. És nem vette észre, hogy a korábbi hatalmi kiszolgáltatottság helyett az áru kínálatának özönében ismét áruvá vált. Az áru pedig, amíg új, addig érdekes, jó áron kél el, majd leszállítják a piaci értékét, végül szemétbe kerül. Kérdés, hogy a guberálók ráakadnak-e az így kidobott értékre. A szemétdombról ez az egyetlen visszaút.

2005. október 1.