A sivatag pompás virága

A máramarosszigeti Leővey Klára líceum méltatása a Márton Áron emlékérem átadásának alkalmából Budapesten, 2005. november 2-án

Amikor hírül vettem, hogy 2005-ben a Leővey Klára nevét viselő máramaros­

szigeti líceum kapja a Bethlen Gábor Alapítványtól a Márton Áron emlék­érmet, rögvest az ötlött az eszembe, hogy ez előtt- ha lehetséges lett volna – először Leővey Klárának kellett volna adományozni az állhatatosságért és honleányi becsületért kijáró legnagyobb kitüntetést. Hiszen nem sokan vol­tak a hölgyek között, akik 1849 után „kiérdemelték” a császári bosszú efféle, büszkeségre okot adó „ajándékát”: a többéves kufsteini várfogságot. Ennek a Máramarosszigeten született – hazánknak és nemzetünknek kitűnőségei között helyet foglaló, az oktatás és a nevelés ügyében is élenjáró – úrhölgy­nek a nevét viseli most az az iskola, amelynek elődjeiről évtizedeken keresz­tül azt hihettük, hogy dicsőségük végleg oda, és belepte őket a múlt pora.

A Bethlen-alapítvány döntése miatt, és mert engem kértek fel a díjazott méltatására, egyszerre jelent meg a szemem előtt a Kárpát-medence politi­kai és hegy- és vízrajzi térképe, a Máramarosi-medence, Északkelet-Felvidék peremének e Felső-Tisza menti tája, amelynek valaha éppen ez az 1352 óta koronavárosi rangú hely, Máramarossziget volt magyar szellemi központja. Ez a trianoni döntés következtében egy határ menti, természetes környeze­tétől részben elszakított, majd zsákutcává átminősített végállomássá vált. Fokozatosan sorvadt el és vált szórvánnyá itt a magyarság, szűntek meg a magyar intézmények és zárták be a magyar iskolák kapuit. Es felrémlettek bennem a kommunista diktatúra rémképei is, amely önkényuralom nem csupán emberellenes volt, hanem sajátosan magyarellenes is, de nemcsak Romániában vagy az akkori Csehszlovákiában, hanem még Magyarorszá­gon is. Ez volt az igazi sajátossága ennek a több mint negyven évig regnáló politikai és hatalmi rendszernek. Ez volt a sajátos nemzetközisége. Uralkodó elvtársait a hatalombitorlás és a gyűlölködés internacionalizmusa, valamint a magyarellenesség fogta egységbe. Ennek a közös érdeknek estek áldozatul fokozatosan a Nyugat-Felvidéken és Kelet-Felvidéken, Partiumban, Szé­kelyföldön, Dél-Erdélyben, Bánátban és a további elszakított területeken a még megmaradt magyar iskolák és magyar intézmények, ez mosta tudatos rendszerességgel üresre a maradék Magyarország magyarjainak agyát.

Ki gondolná ma, hogy Máramarossziget, e mostanra szórvánnyá, sőt zárvánnyá vált városka a késő középkortól kezdve a magyar művelődés táji központja volt. A reformációnak volt köszönhető, hogy már a XVI. század­ban az általános, gimnáziumi tantárgyakon kívül bölcsészetet is tanítottak itt. És a hely szellemének fennköltségére utal, hogy az erdélyi fejedelmek alapítványokkal segítették az itteni oktatást, hogy a környék ruszin és román lakossága is pallérozottá váljék. A trianoni döntés végzete előtt a városban jog- és államtudományi akadémia és tanítóképző is működött.

Ebben a magasságban fordította visszájára a politika a természet geo­metriáját, hogy a létező váljék volttá, ahonnan nincs visszatérés. Mint a sívó szél, temette be a politika vihara a magyar kultúra táját, pusztította el foko­zatosan évszázadokon át művelt növényzetét, apasztotta el életadó forrásait. Végül 1960-ban a magyar nyelvű oktatást ebben a városban (is) a román iskola egy megtűrt tagozatává silányították. Talán végleg elnyelte a sivatag homokja – tépelődtünk magunkban – a virágos rétet? Aligha maradhatott ily körülmények között működőképes a változásba vetett remény.

Az egzotikus tájakat bejáró emberek azonban tanúsíthatják, hogy az élet­nek – ha még maradt belőle egy parányi csíra – elég csak néhány csepp nedű az újjáéledés esélyére. És a szikes pusztaság is kivirágzik, színpompássá válik, az új élet meg-megújuló reményét sugározza ismét. A Ceausescu-diktatúra sivatagjának maradványain ilyen pompás virágként ragyogott fel az összefo­gásból született akarat Máramarossziget önálló magyar líceumának újrate­remtésére.

Van ilyesmiről személyes tapasztalatom – ne vegyék tőlem rossz néven ennek felidézését. En mint nyugat-felvidéki, losonci, hasonló helynek a szü­löttje és hasonló helyzetbe került városnak néhai tősgyökeres polgára gyer­mekkoromban voltam részese és tapasztalója városom magyarsága hasonló összefogásának. Emlékszem, mily reménység és tettre kész akarat feszítette azt a mintegy hatszáz felnőtt sorstársamat, akik évekig küzdöttek városom több mint háromszáz éves ínagyar gimnáziumának újraélesztéséért. Sikerte lenül. A máramarosszigetiek állhatatossága és sikere ezért tölt el nagy bol­dogsággal mindannyiunkat. Mert ha egyszer végre valahol sikerült, akkor másutt is sikerülhet. A sikeres példa igazolja, hogy az igyekezet nem hiába­való, még ha kimenetele esetleg kétséges is.

Olvastam a líceum újranyitása után két hónappal Böndi Gyöngyike parlamenti képviselővel készült sajtóbeszélgetést, ő egyik motorja volt az ügynek. Három megjegyzése ragadta meg a figyelmemet. Az egyik az egész – a volt kommunista hatalom által uralt – térségre jellemző állapotról szólt. Annak a reménységnek a gyors szertefoszlásáról beszélt, amelyet a kommu­nista hatalmi rendszert megbuktató lendület tartósságához fűztek az elsza­kított területeken élő magyarok. Igen, a kezdeti lendület egy-kettőre kiful­ladt, és mintha visszacsöppentünk volna a bukott múltba. Ehhez kapcsoló­dik az a keserű élménye is, amelyet az oktatási minisztériumban szerzett, amikor a miniszter asszony annyira nem tudta palástolni a magyar iskola kérelme iránti undorát, hogy még fintorgott is hozzá. Ez is térségünknek egyik gyakori jelenete, amikor egy magyar kérvényező és a hatalomnak egy nem magyar képviselője szemtől szemben találkozik. A harmadik esemény pedig azért ragadta meg a figyelmemet, mert ritkaságszámba megy. Ez a szi­geti román polgármesterjelölttel a 2000. évi helyhatósági választások előtt kötött szóbeli egyezség, mely végül is sikerre vitte a líceum újraalapításának az ügyét. Ebben az a nem szokványos, hogy valaki hatalomba kerülvén – kivált úgy, hogy még a többségiekhez is tartozik -, betartja szóbeli ígéretét. Talán a hely szelleme teremtette ezt a csodát!

Ennek a csodának a nyomán lett 2002 őszén a Kárpát-medencei magyar­ságnak egy újabb iskolája. Mely ugyan valaha már volt, aztán megszűnt, de most ismét van. Mennyit kellene még újraalapítanunk, hogy annyi legyen, amennyire szükségünk van?

A máramarosszigetiek nem csak azért érdemelnek kitüntetést, mert évtizedekig hordozták magukban a reményt. Akkor is, amikor minden jel arra utalt, hogy ami van, sohasem változik meg, mert örök időkre van így. Es nem csak azért, mert kitartottak a diktatúra bukásától eltelt tizenkét évben és hittek erejükben. A kitüntetés azért is jár nekik, mert úgy cselekedtek, mint az a fiú, aki nagyapjától hallotta – amit ő is az öregapjától tudott -, hogy fent, a szemközti hegyekben van egy szikla, mely tele van kinccsel, s ha azt meglelik, népük végre boldogulni fog. A fiú pedig kitartóan és ősei szavá­nak hitelében bizakodva járta a köves rengeteget, és kereste azt az egyetlen

ormot, amelynek oldalában meglelheti gyermekei boldogulásához a gazdag­ságot. És egyszer, amikor már alig vonszolta testét a fáradtságtól, és elesett a lába alatt morzsolódó talajon, maradék erejével belevágta kis csákányát egy homokkőbe, hogy le ne zuhanjon az alatta tátongó szakadékba. Az ütés nyo­mán pedig lehasadt a szikla egy darabja és a törésben megnyílt egy kis üreg, amely tele volt apró, hatszögletű, talpazatukkal összenőtt, kúpalakú, csil­logó hegyikristályokkal. Íme, meglelte, amit keresett, amit meg akart találni: a máramarosi gyémántokat. Ezt hagyták rá örökül elődei, mint most Béres Ildikóra, a líceum igazgatójára ezt az iskolát. Mint ránk, mindnyá­junkra a múltunkat, melyből akkor lesz jövő, ha mindazt újrateremtjük belőle, ami nélkül nem tervezhetjük ismét közös jövőnket Kelet- és Nyugat-Felvidéken meg szerte a Kárpát-medencében.