Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kommunizmus

Emlékszünk-e még a kommunizmusra?

Lehet, hogy ez buta kérdés, hiszen ki emlékszik szívesen a rosszra. A naptárra tekintve mégis ez a kérdés jutott eszembe, mert éppen ebben az időben volt kötelező ünnepelni hajdanán, a „szociban” a nagy októberi szocialista forradalmat. Tizenöt éve – szerencsére – már nem ünnepeljük, sőt ettől az évtől a Szovjetunió egyetlen utódállamában, még Oroszországban sem ünneplik már.

Az ünneplésre most, ősszel inkább a kommunista hatalom bukásának évfordulója ad okot. A volt kommunista államok némelyikében késő ősszel, tél elején

éppen erre emlékeznek – a berlini fal bontásának kezdetére, a prágai és pozsonyi kulcscsörgetésre, a temesvári eseményekre vagy a Ceausescu-házaspár brutális kivégzésére – ez azonban csak a felszín, mint az Auróra cirkáló ágyújából 1917-ben leadott, nevezetes lövés napjának ünneplése. De hogyne merüljön teljesen feledésbe a kommunista múlt lényege, Németországban, Lengyelországban, Magyarországon és Szlovákiában olyan intézetet alapítottak, ahol gyűjtik a kommunizmus emberellenes bűneinek és ügynökhálózata tevékenységének a bizonyítékait, rekonstruálják az ügynökök és egyéb együttműködők és áldozataik jegyzékeit, és erre a célra hozták létre Budapesten a Terror Háza Múzeumot is, a XX. század szörnyű diktatúráira figyelmeztetve.

A kommunista terror, diktatúra, agymosás, bőr alá mászó kényszerek politikai rendszerének bukása után mi marad más hátra a túlélőknek, mint a muzeológusi tevékenység, az áldozatok emlékműveinek megépítése, szervezetek és alapítványok létrehozása, amelyek kitüntetéseket osztogatnak az arra érdemeseknek? Mi marad más hátra, ha nincs felelősségre vonás a tettekért, ha nincs megtisztulás?

A minap beszélgettem két tizennyolc éves fiatalemberrel, akik három évvel a kommunista rendszer bukása előtt születtek. Szüleik akkor kb. huszonöt évesek lehettek, azaz ők valamikor az 1960-as évek legelején látták meg a napvilágot, a kommunista rendszer arculatváltásának, a politikai foglyok hatalmi kegyelemben részesítésének idején, a magyarországi gulyáskommunizmus kezdetén. A nagyszüleik pedig a II. világháború alatt vagy közvetlenül előtte születhettek – ha az elszakított magyar területek visszacsatolásának idején, akkor még öirömmámorban, ha kissé később, akkor már rettegve hozták őket a világra, de semmiképpen nem békebeliek, mert azok a dédszüleik voltak. A két fiatalember szülei és nagyszülei a rendszerváltozás előtti életüket diktatúrában élték le. Lehet, hogy részesei lettek az elnyomó rendszernek, de lehet, hogy csak a túlélésért küzdöttek. Akár így volt, akár úgy, a fiatalembereknek ez a múlt már nem létezik. Es amint kiderült, nem értik, hogy a múltban elkövetett tetteikért miért kellene felelősségre vonni embereket – apjukat, nagyapáikat -, ezért nem értik a felelősség erkölcsi vonatkozását sem. Részükről nincs felelősségre vonási kényszer és ebből eredő erkölcsi norma sem. A rendszerváltozás óta tizenöt év telt el, mi értelme a kommunista múlt felhánytorgatásának? – kérdik.

De nem ez a baj, hiszen ők azért nem tudhatják, miért felelősök az elődeik, mert azok nem végeztek lelkiismeret-vizsgálatot. Csupán biológiailag nézve, lehetne akár igazuk is, hiszen az állatok sem vonják felelősségre az állatvilág más egyedeit. A kocát nem állítják bíróság elé, mert felfalta fölčis malacait, mert számukra már nem volt emlője, és az oroszlánt sem ítéli halálra rögtönítélő bíróság, mert megölt egy zebrát, sőt a zebrák sem hirdetnek emiatt vérbosszút. Az is igaz, hogy a koca soha sem akart míívi vetélést, és az oroszlán sem bérgyilkos. De az ember, noha biológiailag nem sokban különbözik ezektől a lényektől, mégis merőben más: gondolkodik és alkot, uralkodik ösztönein, hisz és tagad, szeret és gyűlöl, véd és öl, emlékezik é, megbocsát – van erkölcse, akár jó vagy csapnivaló.

Az ember legsebezhetőbb pontja az erkölcse, mert ez a legviszonylagosabb. Ne becsüljük túl az embert. Kevesen vannak közöttünk, akik absz(,liít mércével mérnek. De még az ő mércéjük sem abszolút, csak ahhoz közelít.

Minél inkább a mában élünk, annál kevésbé alapul szigorú paranc,ukon az erkôlcsünk, hanem sokkal inkább lanyha közmegegyezésen. Hol vagyunk már a rabbi által kimondott ítélet és a közösségtől való megkövezés korszakától? A bűnöst ugyan keressük még és szeretnénk is meglelni, de nem merjük, hátha valamelyikünk rokona.

Ha egy társadalomban a bűnnel érintettek számbeli vagy súlybeli tčihhséget alkotnak, akkor a bűn megítélése is viszonylagossá válik, mert feloldódik a túloldaltól elválasztó határa. Egybemosódik a főbenjáró bűnös, a bűn végrehajtója, a bűnsegéd, a cinkos, a tevékeny és a tétlen szemlélő közötti határ. Idő múltán egyenlővé válnak, de a túloldal ezúttal is egyedül marad. A főbenjáró bűnös tisztának, a kor emberének érzi magát, a kort pedig nem lehet alanyilag felelősségre vonni. A kor embere csak a szükségszerűség parancsára cselekedett, ez pedig a legtermészetesebb törvény – vélik sokan. A tétlen szemlélőben pedig ezzel arányosan nő a bűntudat, és retteg, nehogy lebukjon a főbűnös, mert őt is magával rántja. Ez a lelki állapot átlépi a nemzedékek közötti határokat. Ki szeretne bűnös apa utódja lenni? Ezzel létre i, jött az egyezményes erkölcsi norma legfontosabb alapja: mindannyian felelősek vagyunk a múltért – ezért senki sem felelős semmiért. Aki felelősségért kiált, békétlen!

Így hát nem felelős senki a recski fogolytáborba küldött rabok sorsáért, a politikai okokból kimondott és kimondatott halálos ítéletekért, jáchymovi kényszermunka-táborok létesítéséért és az ott megélt szenvedésekért, a kényszermunkára ítélt és a Duna-deltába küldött bűntelenekért, i mosonmagyaróvári és a salgótarjáni sortűzért, az ávósok Bródy Sándor utcai

és Kossuth téri vérengzéséért. Így hát nem felelős Horn Gyula sem azért, hogy bakancsával szétrúgta az arcukat a Kádár-rendszer ellen lázadóknak. Kádár János sem felelős azért, mert besúgó volt, sem a forradalom elárulásáért, sem a november negyedike utáni kegyetlenkedésekért és akasztásokért, és nem felelős Gustáv Husák sem Esterházy János letartóztatásáért és elítéléséért, végső soron a haláláért vagy a harminc évvel későbbi cseh polgári értelmiség szenvedéseiért, fiatal emberek végleg derékba tört életpályájáért, de nem felelős Edvard Beneš és Klement Gottwald sem a negyedmillió halálra vert szudéta-németért és a felvidéki magyarok ezreinek agyonveréséért és százezreinek üldöztetéséért. És nem felelős senki az emberek évtizedes megaláztatásáért, a berlini falnál agyonlőtt menekülőkért, a kommunista titkosrendőrség ügynökei által besúgott ártatlanok szenvedéseiért. És nem felelős senki a kommunista rémuralom Szovjetunióbeli ötven millió halottjáért. Nem felelős senki a lengyel katonatisztek katyni lemészárlásáért, a sczieczini és a gdaríski tüntetőkre kilőtt puskagolyók által szedett áldozatokért.

Az egyetlen – bár kényszerű, de valódi – felelősségre vonás Lengyelországban történt. Popieluszko atya gyilkosai fölött kellett törvényt ülnie annak a hatalomnak, amelyik elrendelte a meggyilkolását.

Ha a múlt bűneinek elkövetői nem neveztetnek meg, akkor az is érthető, hogy a rendszerváltozás utáni második magyarországi demokratikus kormány elnöke és egy személyben a szocialista párt elnöke, Horn Gyula 1995-ben pártja kongresszusán miért nevezte elvtársának, reformkommunistának és követendő példának Kádár Jánost, és miért viszonyult becsmérlően Pozsgay Imréhez, holott a rendszerváltozás előtti pártnómenklatúrából ő nevezte elsőként ország-világ nyilvánossága előtt népfelkelésnek az 1956-os forradalmat, midőn párttársai és a nyilvánosan megszólaló értelmiségiek még mindannyian ellenforradalomként emlegették. A miniszterelnök és pártelnök magabiztosan tehette ezt, mert tudta, hogy az ország lakosságának csaknem a fele akaratlanul is cinkosa – de ez a fél a nemzetnek nem a fele, hanem csak egyharmada.

A rendszerváltozás utáni egy-két évben még én sem értettem, ami most már nyilvánvaló, hogy miért kezdtek engem még többen gyűlölni, midőn 1990 vége felé meghoztuk Prágában az ún. átvilágítási törvényt, mely szerint a pártnómenklatúra, a munkásőrség tagjai és a kommunista titkosrendőrség besúgói, és egyéb együttműködői kizárattak a politikai közéletből,

valamint a sajtóból- miért gyűlöltek hát többen, mint az 1980-as években, amikor csak a kommunista rendszer politikai üldözöttje voltam? Nyilván azért, mert megsértettem a sokak által önként vállalt cinkosság alapszabályát. Mert nem váltam részesévé az ő egyezségüknek.

A rendszerváltozás után derült ki igazán, hogy mit jelent a cinkosságon alapuló „társadalmi szerződés”. Mert az új rendszerben is működőképes maradt. Nemcsak a múltban elkövetett tettekre, hanem az új disznóságokra vonatkozólag is.

Nemcsak az vált érthetővé, hogy akinek nyilas verőlegény volt a nagyapja, az hogyan válhatott a kommunista párt vasöklének részévé, hanem az is, hogy unokája miért lett a Kommunista Ifjúsági Szövetség tisztségviselője. De arra is fény derült, hogy akiknek a szülei vagy a nagyszülei megtagadták magyarságukat 1945 és 1948 között az akkori Csehszlovákiában – azaz „reszlovakizáltak” -, miért árulták e1 könnyedén a nemzetet a demokratikus viszonyok között is. Es az is érthetővé vált, hogy aki kapcsolatot tartott a dunaszerdahelyi maffia tagjaival, és olyan rokona is volt ott, aki a Pápai-csoport tucatnyi kivégzettje között is heverhetett volna, miért nem a felvidéki magyarok közösségi jogvédelméért száll síkra a Magyar Koalíció Pártjának politikusaként, és miért hadakozik inkább a gazdasági klánok érdekeinek a védelmében. Ezért azon sem lehet csodálkozni, hogy miért került át oly simán a Magyar Koalíció Pártján belül a volt kommunista pártnómenklatúra tagjai egyikének irányítása alatt lévő cég kezébe a magyar közösség nyilvánosság előtti megjelenítésének bonyolult feladata. De eszerint az is érthető, hogy egy valamikori magyarországi KISZ-tisztségviselő, aki közvetlenül a rendszerváltozás előtt még arra adott javaslatokat, hogyan kellene félreállítani a feltörekvő, rendszerváltoztató fiatal erőket, azaz megőrizni a kommunista hatalmat, tizenöt év múlva Magyarország miniszterelnöke lehet, és abban a rózsadombi villában lakik, amelyet felesége családjának az ötvenhatos forradalom eltiprásában szerzett érdemeiért utaltak ki annak idején. Lám így mosódik el a határ a kommunista múlt és a demokratikusnak mondott jelen között, így alakul ki a cinkosság újabb és újabb rendszere.

Ha valaki ezután megkérdezné tőlem, leginkább mi hiányzott nekem a kommunizmus évtizedeiben, egyértelműen azt válaszolnám: a szabadság.

Ha valaki azt kérdezné tőlem, mi hiányzik most, azt mondanám: a rend, a biztonság, az igazságosság és a szabadság.

És ha ez a valaki azt kérdezné, mit kérnék ráadásnak, azt válaszolnám: a nemzet iránti elkötelezettséget – de az egész nemzet iránt valót, azzal pedig nemigen fér össze a kommunizmus cinkosaival való cinkosság.

 

2005. november 19., Hídlap