Szavaztunk, megszámláltattunk, könnyűnek találtattunk

Egy év múlt e1 december ötödike óta, s e napot együtt emlegethetnénk akár június negyedikével, vagy amerikai látószögből nézve szeptember tizenegyedikével is. Ha majd elhalványul a nyoma, akkor sem örömünnepként fogjuk számon tartani emlékezetünkben, még ha megtaláltuk is ellenszerét, vagy hasznunkra váltak is a tanulságai.

 

Az állampolgárságról tartott népszavazást azonban – egy év, majd több év múltán is – tárgyszerűen és tényszerűen kell felfognunk, hogy ne keltsen bennünk újabb és újabb érzelmi hullámokat. Tekintsünk rá vissza úgy, mint a legköltségesebb közvélemény-kutatásra, amely azt bizonyította be, hogy a nemzet jelentős része és Magyarország kormánya átmenetileg alkalmatlan a nemzeti létre.

Lehet, hogy ez így túlságosan sommás véleménynek hangzik, de van számos helyzet az emberi életben, amelyben nincs más megoldás, mint az előremenekülés. A népszavazás kiírása is ilyen helyzetet teremtett.

Nem hiszem, hogy van a magyar nemzetnek sok olyan épeszű tagja, aki azt gondolta volna, hogy egy ilyen ügyben kiírt népszavazás eredményes lehet. Aki tisztességes szándékkal mégis ezt gondolta, az nem ismeri a nemzet állapotát. Az más kérdés, ki akarta, hogy eredményes legyen, és ki akarta, hogy eredménytelenné váljon a népszavazás.

Több mulasztás előzte meg ezt a végzetszerűen kialakult helyzetet. A legnagyobb mulasztást azok követték el, akik abban vétkesek, hogy a Magyarok Világszövetségének elnökévé 2000-ben egy olyan embert választottak meg, aki erre a tisztségre alkalmatlan, sőt – amíg ott van – nemzetbiztonsági veszélyt jelent. Ha megnevezném azt – az egyébként köztiszteletnek örvendő – két-három főbűnöst, akiken ez a választás múlott, illetve akik ebbe a helyzetbe vezérelték az összmagyarság szervezetét, nagy felháborodás törne ki a nemzetnek elkötelezett körökben – ezért hát nem teszem. A másik nagy mulasztást a magyarországi országgyűlés követte el, azzal, hogy – legalább az utolsó pillanatban, a népszavazási kezdeményezés indításakor észbe kapva – nem kezdeményezte az állampolgársági törvény olyanfajta módosítását, mely szükségtelenné tette volna a népszavazás megtartását. A harmadik nagy mulasztást a magyarországi alkotmánybíróság követte el, azzal, hogy alkotmányosnak találta a népszavazásra bocsátandó kérdést – noha Magyarország alkotmánya sem engedélyezi, hogy az állampolgári jogokat nemzeti alapon ítéljék meg. A negyedik nagy mulasztást a politikusok követték el, mert nem tették nyilvánvalóvá, hogy olyan kérdésben, amelyben annak idején nem a népakarat döntött, hanem a hatalmi politika, most lehetséges lett volna e döntést nemzetpolitikai szempontból valamelyest helyesbíteni, s ezt nem a népakaratra kellett volna bízni, hanem nemzeti érdekeket képviselő politikai intézményre, a parlamentre. Ezeket a hibákat azonban egy súlyosan erkölcstelen magatartás tetézte: a Gyurcsány-kormány ocsmány kampánya, mely nem a népszavazás elutasítására buzdított, hivatkozva az iménti okokra, hanem az indítvány leszavazására, az pedig a Trianonban érvényesülő, minket sújtó hatalmi politika első, népakarattal való elfogadását jelentette volna. Magyarország kormánya tehát úgy viselkedett, mintha egy ellenséges hatalom bérence lenne – például annak, amelyiknek bérence lehetne az is, aki kitalálta a népszavazást és belerángatott sok hiszékeny és jóravaló embert.

Emlékszem, mikor 2004. március huszadika tájékán Pécsett rámtámadt három alacsony termetű asszony, és számon kérőn tartották elém a népszavazási kezdeményezést, aláírásomra várva. Láttam, hogy nem tudják, mit cselekszenek. Igyekeztem kitérni előlük, de miután nem sikerült, türelmesen kezdtem nekik magyarázni, hogy ez az ügy nem lehet népszavazás tárgya, és nem írtam alá a kezdeményezést. De, még ha szándékoztam volna is megtenni, nem írhattam volna alá, hiszen a magyarországi petíciós jog rám nem vonatkozik, mert külföldi vagyok. Egy nappal később a Világszövetség Erdélyi Tanácsának a honlapján emiatt néhány övön aluli ütést mértek rám, csaknem lenemzetárulóztak- és bizony ez arról árulkodik, hogy e- a társaság botor és gonosz – vagy pedig mííveletlen.

Amikor 2004. december 3-án este a végéhez ért a tv és a rádió nyilvánossága előtti, Gyurcsány és a három határon túli magyar között folytatott, több mint egyórányi kínos szóváltás, azzal a benyomással távoztunk a műteremből, hogy a miniszterelnök nem megy el szavazni. Két nap múlva pedig díszkísérettel bedobta az urnába a nemet.

Szellemi síkon egyetértek azokkal, akik azért nem mentek el szavazni, mert átlátták a kezdeményezésben rejlő csapdát, és nem akartak semmilyen idegen akaratnak a játékszerévé válni. Az eszményszerű az lett volna, ha mindenki távol marad, mert a nemzetről nem lehet szavazni – ha szavazunk

róla, az olyan, mintha az élethez való jogról szavaznánk. Ez tudatos magatartás lett volna, de megvalósíthatatlan. Ezért ebben a helyzetben az egyetlen öntudatos és a nemzetnek elkötelezett cselekedet az „igen”-nel való szavazás volt. Akik a kórházak magánosítása ellen szavaztak, de az állampolgársági kérdésre nem adtak le szavazatot, talán azért cselekedtek így, mert érezték, hogy a nemzet összetartozása nem válhat szavazás tárgyává. Valószínű azonban, hogy a népszavazástól való nagyarányú távolmaradás nem tudatosságból fakadt, hanem a közöny volt az oka. Ezért van vészhelyzet, mert ez a jövőnket, a közös jövőnket veszélyezteti. A „nem”-mel szavazókkal az a gondom, hogy róluk nem lehet tudni, ennyire megátalkodott ellenségei-e a nemzetnek, vagy pedig elbutult pártkatonák. Felvilágosult ember, akármelyik oldalon álljon is, „nem”-mel nem szavazhatott.

Néhány hónappal a népszavazás után találkoztam egy általam annak ellenére nagyra becsült emberrel, hogy elkötelezett híve az MSZP-nek. Beszélgetésünk során nem tudtuk elkerülni a népszavazás kérdését. Őszintén bevallotta, hogy „nem”-mel szavazott. Oszintesége váljék becsületére – bár döntése miatt nem is szégyellte magát előttem -, de megdöbbentett az indoka: a „nem’-mel való szavazással nem a határon kívül rekedt magyarok ellen szavazott, csupán a népszavazás kezdeményezőinek szándékát utasította el.

Ezzel a helyzettel kapcsolatos az előremenekülés kényszere. Ha nincs más megoldás, a legkisebb kárt okozó módszert kell választani. Ugyan helytelen volt a népszavazás kezdeményezése, de ha már kiírták, akkor arra kellett törekedni, hogy eredményes legyen. Az eredménytelenség ebben az esetben a nemzet egy részének az eltaszítását jelentette.

A népszavazás eredménye szerint meg lehet rajzolni a maradék Magyarország identitástérképét – annak alapján, hogy az állampolgársággal kapcsolatos kérdésre adott „igen” válasz mely településen kerekedett a „nem”-ek fülé, hol volt eredményes, és hol vett részt a népszavazáson a választók többsége.

Meglepő volt a budapesti eredmény. E nagyváros huszonhárom kerületéből tizenkettőben az igen győzött, ebből kilenc kerületben eredményes volt a szavazás, és nyolc kerületben a választók többsége szavazott.

A nemzeti azonosságtudat nagy törésvonalát Pest és Fejér megye határán lehet meghúzni. Az innen észak-nyugatra és nyugatra eső megyékben: Pest, Győr-Moson-Sopron, Vas, Veszprém, Zala, Baranya megyében az eredmény meghaladta az országos átlagot. Kitettek magukért a nógrádiak és Borsod-Abaúj-Zemplén megye települései. Utánuk kullogott Szabolcs-Szatmár-Bereg, Komárom-Esztergom és Fejér megye. A leszakadók közé jutott Tolna és Somogy. A többi – Heves, Bács-Kiskun, Békés, Jász-NagykunSzolnok, Hajdú-Bihar, Csongrád pedig a mélyben maradt.

A kis településeken eredményesebb volt a népszavazás, mint a nagyokban. Lehet, hogy azért, mert ott még jobban átérzik az összetartozást és ennek fontosságát, mint a nagy települések vagy a lakótelepek lakói? Ez nagyon is valószínű, hiszen a nemzeti kötődéshez vezető legtermészetesebb út kisebb a közösségeken át vezet. Érdemes ennek a tanulságán a közélet más területén is elgondolkodni.

Az így megrajzolt térképre tekintve nem meglepő, hogy Sopron, a „hűség városa” most is hűséges maradt. Környezetének eredményéhez képest azonban az esztergomi és a hódmezővásárhelyi népszavazási eredmény is kiemelkedő teljesítményt jelent.

Nem sokkal az eredménytelen, de véleményt kifejező népszavazás után

éppen Hódmezővásárhelyről indult az elszakított és a népszavazással, de főleg a kormány kampányával pofonvert magyaroknak adandó tiszteletbeli polgár státusának a mozgalma, amelybe még egy Nógrád megyei kis község, Terény is bekapcsolódott, majd pedig később Lepsény is, noha Fejér megyében van.

Akik jelen voltak a tiszteletbeli polgár bizonylatának átadásán, láthatták és hallhatták, hogy az elszakítottak milyen meghatott arccal, sokan könnyes szemmel vették át az oklevelet. Az összetartozás bizonyítéka volt ez, noha az ő fejükben soha sem fordult meg az egymás iránti idegenségnek a gondolata. Ezért is érdemes lenne eltöprengeni azon, hogy vajon nem azoknak lenne-e szükségük több lelki támaszra, akik a népszavazás alkalmával „nem”-mel szavaztak, vagy pedig közönyösségük miatt maradtak távol a szavazástól. Pont ezek a nemzettársaink sodorhatják veszélybe az egész nemzetet. Segítenünk kellene nekik, hogy tévelygésükből visszatérhessenek hozzánk. Hiszen ők talán kevésbé tehetnek arról, hogy elsodródtak, sokkal inkább a történelem és a politika a bűnös ebben, meg azok, akik a „nem”-mel szavazásra buzdítottak. Erre döbbentem rá, amikor tanulmányoztam az összes magyarországi település népszavazási eredményét.

Az eredmények alapján támadt az az ötletem, hogy szövetségbe kellene tömörülniük a jó eredményt elért településeknek. Nemcsak azért, mert lakosságuknak hasonló az értékrendjük, hanem mert értéket sugározhatnának azokra, akik rászorulnak erre a támogatásra.

2005. december 3., Hídlap