A gazdasági árnyékból lépjünk ki a fényre!

Előadás a Kis- és Középvállalkozók Egyesületének konferenciáján, Budapest, 2006. január 25.

Kelet-Közép-Európában, illetve a Kárpát-medencében a gazdasági és társa­dalmi életnek van egy sajátossága, mely elsősorban abból következik, hogy a térség fejlődése a XIX. század vége felé és a XX. század elején egészen más körülmények között zajlott, mint később, a XX. század további nyolcvan esztendejében és most.

Ennek a térségnek a mássága – p1. Nyugat-Európához képest – abból adódik, hogy a Kárpát-medencében még a XX. század legelején táguló és működő gazdasági térség létezett, amelyben lendületes fejlődés következ­ményeképp fokozatosan javultak a civilizációs viszonyok, a megélhetési körülmények, és vált gazdaságilag felvirágzóvá a Kárpát-medence. Ennek nyomai – főleg középületek, már düledező gazdasági és gyárépületek, elha­nyagolt polgári házak és mára felnedvesedett nagy falusi porták formájában – a mai napig megmaradtak Ezt a közepétől a peremek felé táguló, egységes gazdasági teret 1918 után feldarabolták. Emiatt korábbi fejlődése megsza­kadt, és ennek következményei a mai napig érezhetők, sőt még ennél is nagyobb baj az, hogy azóta is rossz irányban befolyásolják napi életünket. Az 1920-ban, a versailles-i békerendszerben meghatározott államhatárok menti területeket már lassan kilencven éve gazdasági árnyék borítja.

A Kárpát-medence egykori egyetlen állama a Magyar Királyság volt – a földrajzi területbe némileg belenyúlt Horvátország. Mai központi állama is Magyarország, de feldarabolása óta területe a korábbitól kétharmadnyival kisebb, ennek következményeként az egész terület gazdasági fejlődése az 1918 előtti állapothoz képest megváltozott, visszaesett, és nem csak az államhatárok közvetlen közelében.

Magyarország gazdasága az első világháborút lezáró békekötés után elsősorban a maradék ország középpontjára összpontosult – Budapest lett a legnagyobb ipari központja, noha a fordulat előtt arányosan, az adottságok­nak megfelelően alakultak a térség ipari gócai. A maradék állam nyugati részének fejlődése azon múlott, hogyan tudott kapcsolatba kerülni a tőle nyugatra eső területekkel, vagy mennyire volt elvágva a természetes hátteré­től. De Magyarország maradékának északi, keleti és déli államhatára mentén a közlekedési szálak elvágása, az ipari vállalatok nagy részének megszűnte, a perifériává válás miatt alakult ki a már említett gazdasági árnyékövezet, és az új államhatár túloldalán még borúsabb égbolt alatt folytatódott. A Kár­pát-medencei országoknak a mai napig ezek a gazdaságilag és társadalmilag legkevésbé fejlett és legszegényebb régiói. A Kárpát-medencében a husza­dik században megrajzolt és törvényesített új államhatárok mentén a mai napig a legnagyobb a munkanélküliség, legkisebb az egy főre eső jövedelem, legrosszabb az infrastruktúra stb.

Mondok egy szlovákiai példát, hogy még érzékelhetőbb legyen a való­ság. Pozsony jelenleg Szlovákia fővárosa, 1918 előtt szintén ipari gócpont volt. A versailles-i békerendszerben megállapított határok meghúzása után e város ipara is meggyengült, de mivel az új országrész közigazgatási köz­pontjává vált, a többi területhez képest mégis fejlődött. Ma, nyolcvanhat évvel az új államhatárok meghúzása után Szlovákiának ez a fővárosi térsége a gazdasági fejlődés szempontjából megfelel az Európai Uniós követelmé­nyeknek – akár beléphetne az euróövezetbe is. Viszont Szlovákia többi, a földrajzi koordináták szerint hasonló magasságban lévő területe, a trianoni államhatár mentén kelet felé haladva ez a mintegy nyolc és félezer négyzet­kilométernyi magyarlakta terület már nem felel meg ennek a feltételnek. Ha Pozsonytól távolodunk – mondjuk 40-60 km-t – keleti irányban, olyan körülményekkel találkozunk, amelyek semmiben sem hasonlítanak a fővá­ros környéki szlovákiai viszonyokra. Ebben a hosszú, ötszáz kilométernyi szlovákiai sávban, mely a szlovák-magyar államhatárral párhuzamos, talál­hatók olyan területek, ahol 30-40-50, sőt 70 százalékos a munkanélküliség, és a képzett munkaerő is itt a legkisebb. A magyarországi oldalán ennek a területsávnak mérsékeltebb a lemaradása, de Magyarország többi részéhez képest ott is érzékelhető a gazdasági hátrány – noha a versailles-i döntés előtt ezeknek a területeknek a fejlődése harmonikus és kiegyensúlyozott volt.

Utalni kívánok arra, hogy bár hajlandónak látszik az Európai Unió a leszakadó térségek felzárkóztatására, de azzal az anomáliával, mely a Magyar­országot körülvevő határsávokban tapasztalható, alig foglalkozik valaki. Illetve azokat foglalkoztatja, akik ott élnek, de ők maguk nem tudják megol­dani a helyzetüket. Az államhatáron átívelő együttműködést ugyan nap mint nap igeként, főnévként és melléknévként is ragozzuk, csakhogy erre a térségre vonatkoztatva ez csupán elképzelés, de nem a valóság. Pedig mind a kis- és középvállalkozások, mind a közös európai jövő szempontjából ezek­ben a leszakadó, határ menti régiókban, amelyek egykor fejlődő egységet alkottak, a határon átnyúló együttműködés lehet a felzárkózás legfontosabb eszköze. De sajnálattal kell megállapítani, hogy a most, a 2007-2013-as idő­szakra készülő nemzeti fejlesztési tervek – p1. e két uniós szomszéd ország, Szlovákia és Magyarország között – ezekben a határ menti régiókban nem találkoznak. Mert ugyan beléptünk az Európai Unióba, mégsem használjuk ki az ebből adódó lehetőséget a gazdasági árnyék megszüntetésére, illetve mérséklésére.

Abból kell kiindulnunk, hogy ezt a gazdasági árnyékban lévő sávot, ahol több millió ember él, csak akkor tudjuk elindítani a fellendülés útján, ha az eredetileg egyként működött struktúrákat ismét összekapcsoljuk, illetve a határ két oldalán összekapcsolható, azonos alapon működő szerke­zeteket alakítunk ki. E törekvés elé azonban nemcsak politikai akadályokat gördítenek a határ mindkét oldalán, hanem – mint említettük – nem egyez­tethetők a nemzeti fejlesztési tervek, nehézkes az együttműködés a két szomszédos ország között stb. De különbség van a két ország központilag meghatározott fejlesztési elképzelései között is. Szlovákiában például a kelet-nyugati közlekedési folyosókat tervezik és építik is, viszont ennek a több millió lakost felölelő, gazdasági árnyékban levő sávnak az észak-déli köz­lekedési irány lenne előnyös. Ezeknek az észak-déli közlekedési folyosóknak a kiépítése, illetve felújítása viszont csak akkor volna lehetséges, ha a nemzeti fejlesztési tervek összeérnének és folytatódnának a határ két oldalán.

Azt reméltük, hogy az Európai Unióban való tagságunk megszünteti a két szomszéd ország közötti ellentétes érdeket, de ez mindeddig nem történt meg.

Mint látjuk, a körülmények egyelőre hátráltatják a gazdasági fellendü­lést, csak Párkány és Esztergom körzetében pezsdült meg az élet, mióta újjá­építették a Mária Valéria hidat több mint félévszázados roméletéből. A

megoldások keresése a határmente többi régiójában közös feladatuk a vál­lalkozóknak, a régiók polgármestereinek, a politikusoknak. Mert az igaz, hogy a politikus csak beszél a munkahelyteremtésről, de nem tud valóságos munkahelyet teremteni, a gazdasági fejlődés alapfeltételeinek kialakításá­hoz azonban hozzájárulhat. Segíteni tudja a gazdasági vállalkozásoknak a régióban való letelepedését, ezzel áttételesen hozzájárul az új munkahelyte­remtéshez és az ott élő emberek létfeltételeinek javulásához.

Az elmúlt nyolcvan év nyomasztó következményei, melyek e határ menti régiók lakosságának folyamatos nélkülözésével, az itteni közlekedés nehézkességével, a családokra a sanyarú körülmények súlya miatt nehezedő gondokkal mérhetők, mára nagyfokú türelmetlenséget és kiábrándultságot idéztek elő, főleg azért, mert úgy látják az ott élők, hogy hiába reményked­tek az Európai Unió megváltó hatásában. Ez az állapot begyűrűzik a napi politikába és a pártpolitikába is. Ebbe a helyzetbe akár pártok is, sőt kormá­nyok is belebukhatnak. Persze nem az a baj, hogy egy politikai párt esetleg vereséget szenved, mert ez négyévenként néhány politikai párttal meg-meg­történik. Hanem az, hogy a határ menti régiókban a viszonyok változatla­nok maradnak. A helyzetet ismerve pillanatnyilag nem látok más megoldási lehetőséget, mint azt, hogy az életkörülmények javítása érdekében – ahol lehet – meg kell kerülni az államot, és a civilekre, a polgárokra, a vállalko­zókra kell támaszkodni, hogy ezekben a politikának kiszolgáltatott határ menti régiókban élhetőbbé tegyük az életet. Mert ha nem lehet az államha­tárok mentére vonatkozó nemzeti fejlesztési terveket összekapcsolni, akkor valószínűleg más lehetőség nincs a gazdasági árnyék csökkentésére, mint az egyéni vállalkozói kezdeményezéseknek és a vállalkozásoknak az összekap­csolása.

Azt természetesen a vállalkozókra kell bízni, hogy nekivágnak-e vagy sem ennek a nagy munkának. Serkentésükre, biztonságérzetük növelésére vannak eszközök, hitelekkel segíthetnek a bankok. De a biztonságos háttér kialakításához hozzájárulhatnak a szakmai és a civil szervezetek is. Megszer­vezhetik a vállalkozói találkozásokat, felmérhetik a régió adottságait, vállal­hatják a munkaerő szervezését, üzleti tervek előkészítését, segíthetik a vál­lalkozások munkahelyteremtő terjeszkedését.

Szlovákiában 2001 végén több jogi személy társulásából létrehoztunk egy nem nyereségérdekelt szervezetet, melynek akkor a státustörvényből eredő feladatok: a határon átívelő nemzetegyesítés, illetve a határon átnyúló kap csolatteremtés segítése volt az elsőrendű feladata. A szervezetnek kiépült a regionálisan megtervezett hálózata, ebben kiképzett szakemberek dolgoz­nak. Az irodák a 2002. évi színvonalon vannak felszerelve számítógéppel, el vannak látva széles sávú világhálós hozzáférhetőséggel, tudnak adatokat kezelni és továbbítani, és fel vannak szerelve a szükséges irodagépekkel. Ez az irodahálózat bővíthető, és benne kihasználatlan tartalék rejlik, amelyet éppen a vállalkozások számára szükséges információk gyűjtésében, feldolgo­zásában, kapcsolatteremtésben lehetne hasznosítani. Ma ugyan természe­tes, hogy valaki odaül a számítógép mellé, és a világhálóról beszerzi a tudni­valókat, mégis gyakran kiderül: ezek az információk hiányosak, vagy éppen azokat az adatokat nélkülözik, melyekre egy régió fejlesztése szempontjából szükség lenne. Kiderült, hogy a határ menti térségben éppen azok a vállal­kozók nem ismerik egymást, akik közös vállalatokat hozhatnának létre, nem ismerik a térség másik felének adottságait stb. Ennek a felkészült álla­potban levő, irodahálózatot működtető szervezetnek a neve: Szövetség a Közös Célokért, és ebben stratégiai célja is meg van fogalmazva. Ehhez kap­csolódhatnának a határ menti térségben működő regionális fejlesztési ügy­nökségek, amelyek főleg üzleti tervek írásával foglalkoznak. A két hálózat tevékenységének összehangolásával és hasonló képességű magyarországi hálózattal való együttműködéssel olyan háttérszolgáltatást lehetne terem­teni, mely segíthetné az államhatár két oldalán húzódó mintegy 60-80 km széles és 500 km hosszú sáv gazdasági fellendülését.

Ez a lehetőség itt áll előttünk, csak használni kell. Az említett tartalma­kon kívül némi fejlesztéssel más feladatok végzését is rá lehetne bízni erre az információs irodahálózatra úgy, hogy az további társadalmi és politikai haszonnal is járjon. A politikát ebben az esetben azonban ne pártpolitika­ként értelmezzük, hanem fogjuk fel úgy, ahogy az ókorban a görögök is értel­mezték: közjóként.