Mint kenyéren a héj

Kétszer hangzott el a rendszerváltozás után magyarországi politikustól az a kijelentés, hogy csak tízmillió magyar miniszterelnöke akar lenni. Az egyik Horn Gyula volt, a másik Medgyessy Péter.

Az előbbi a kijelentésében egyértelművé tette, hogy nem az egész Kárpát-medencei magyarság érdekében akar dolgozni, az utóbbi pedig azt hangsúlyozta, hogy nem a kétszer 5 millió nevében kívánja kifejteni a tevékenységét – a kétszer čittel arra utalva, hogy az ország lakossága két részre szakadt, de ő mégis a tízmillió miniszterelnöke. Kettejük utódja, Gyurcsány Ferenc a szájára vette megint a tizenötmilliós számot, ha némileg más összefüggés szerint is, mint ahogy annak idején Antall mondta. Nem átallotta azt mondani, hogy ő „tízmillió magyar nevében – tizenötmillió magyar érdekében akar kormányozni”, „országcsinálásról” beszélt, és midőn – méltatlanul – a szájára vette a nemzet kifejezést, egy operettszínész öltözőjének sminkszaga lengedezte körül.

 

Ezeket az urakat hallgatva és látva csak ülök a tévé képernyője előtt, és azon tűnődöm, hogy miről beszélnek ők, akik nemrégen még megkövetel

ték, hogy csak egy elv legyen érvényes: az, melyet ők képviselnek, akár kommunista pártpolitikusként vagy a kommunista ifjúsági szervezet politikusaként, vagy kommunista titkos ügynökként tevékenykedtek.

Nézem és hallgatom, hogy Horn és Medgyessy hullámvölgye után miként fújódik fel ismét a kormányzati felelősséget megjelenítő számnév, és eközben hogyan alantasulnak egyre mélyebbre a nemzetért való felelősségvállalás ügyében ezek a veszélyes bábfigurák. De az is figyelemre méltó, hogy olyan közjogi tisztséget töltenek be, amelyet nem a számok határoznak meg, hanem a törvényadta keret. Antall József még úgy tudta, hogy e közjogi méltóság a nemzetnek az államhatárokon túli részére csak lelkileg és érzelmileg terjedhet ki. Ám Orbán Viktor bebizonyította, hogy a kormányzati tevékenységben együtt láthatja tizenötmillió érdekeit is, és így munkája hatékonyabb.

A bukott rendszerből magukat átmentett méltatlan utódok a bársonyszékben ülve és a szék elfoglalásáért folyó küzdelemben azonban csak azokat szólongatják, akik nem énekelnek népdalokat, nem tudnak tréfálkozni, és talán még a papjancsi-vicceket sem ismerik. De a jövőt megálmodni nem tudó ember is tud annyit, hogy a tíz kevesebb, mint a tizenöt, és alapiskolai tudás is elég ahhoz, hogy felismerjük: az egy ponton ható erő hatékonyabb, mint a szétaprózott.

Miről van szó tehát?

Nem többről és nem kevesebbről: kinek érdekében és milyen távlatokban fogalmazza meg a programját és a tevékenységét egy kormány (esetleg egy politikai párt).

A kormányon valamit számon kérni csak állampolgárként jogos. Másképp a számadás követelése csak eszmei lehet. Ám képzeljünk el egy olyan helyzetet, amelynek semmi köze az írott joghoz. Tervezzük a tevékenységünket a nemzet keretei között, mint egy erőszakkal szénválasztott család, amelynek tagjai mindvégig a család újraegyesítéséért tervezik a jövőt. Nemzetünk ma úgy létezik e földrajzi térségben, mint melegedésre váró fázós ujjaink a téli hidegben: mások ujjaival fonódnak össze, de emiatt nem válnak mások testrészévé.

Nemzetünknek jelképe is lehetne a kenyér. A kenyér kívülről befelé aszik. A héj tartja életben a kenyérbelet, mert ahol levágják a héjat, ott rövidesen morzsolódó száradék keletkezik. De a belső nélkül a héjnak sincs értelme. Nézzünk a térképre! A Kárpát-medence láttán mindez sajátos, jelképes értelművé válik.

A magyar élet, a magyar politika sok évtizedes küzdelem után ismét eljutott a megújuláshoz, illetve megújulási kényszerhelyzetbe került. A magyar modernizmus, a magyar újjászületés először 1849-ben bukott el, másodszor a trianoni döntés miatt. A kossuthi és a Széchenyi-féle hagyományt az Orbán-kormány igyekezett egymásba kapcsolni, az ő idején alakult ki a magyar újjászületés újabb lehetősége, ez azonban csak az összmagyarság olyan szerves egységében valósítható meg, amelyben a belülről kifelé ható erők és a kívülről befelé irányuló igények összekapcsolódnak. Annak idején a végvárak is elestek volna, ha e két irány nem fonódik össze – ha elesnek, kétségessé vált volna a három részre szakított nemzet újraegyesítése. Csak a végváraknak köszönhető, hogy megszülethetett a zsitvatorki béke.

A nemzetnek az egységesülés irányába tartó fejlődése és fejlesztése csak azt sérti, akinek a tervei vagy érdekei ezzel ellentétesek. Az ezen ellentétben megtestesülő erő osztja meg a nemzetet. Ugy látom, hogy 2002 áprilisában nem szakadt ketté teljesen a nemzet, hanem egy jelentős része már érti és tudatosítja az újjászületés lehetőségét és szükségességét – másik részében azonban még nem tudatosult ennek az esélye. Viszont van egy töredéknyi rész, mely mindig mást akar – így volt ez például Mohácsnál is, és ilyenek voltak a labancszívűek. A határmódosítás nélküli nemzeti újraegyesítés

keretében megfogalmazódó újjászületési jövőprogram győzelme fogja jelenteni az 1989-ben elkezdődött rendszerváltozás csúcspontját.

A 2006 tavaszán megtartandó általános képviselő-választás tétje nemcsak Magyarországon, hanem a Felvidéken is ennek az esélynek a temetése vagy újrateremtése lesz, semmi egyéb, mert minden más csak kényszerű és megtévesztő felszín.

A 2006 februárjában azonos címen megjelent írás javított változata, Hídlap

Skip to content