Mi lesz velünk, ba(e)lgákkal?

Nyakunkon a parlamenti választások.

A magyarok nyakán, három országban.

Március 26-án Ukrajnában. Húsvét előtt és után Magyarországon. Június 17-én Szlovákiában.

Mérkőzések a javából.

Ukrajnában az a kérdés, hogy az MSZP barátja, az UMDSZ elgáncsolja-e a KMKSZ pártját. Összefogás nincs, mind a kettő elvérezhet. Hoppon,

azaz képviselet nélkül maradhatunk. Juscsenko, a ,,nyugat-barát” 2006-ban ugyanúgy becsapta a magyarokat, mint Kucsma 1992-ben. Az Ung-vidéki és a tiszaháti magyarok ezért csak saját józanságukban bízhatnak: a kommunisták és a maffia eddig csak vitt tőlük, de semmit sem adott. Ez lehet a KMKSZ esélye az UMDSZ-szel szemben.

Magyarországon a tét: az egész nemzet. Vabank! A nyertes visz mindent, azaz mindenünket és mindnyájunkat. Csak ne a pokolra! Magyarországon, ha a mostani, ún. balliberális kormánykoalíció győzne, kiárusítana mindnyájunkat, hiszen megszabadult azoktól a sajátjaitól is, akik elkötelezettjei voltak a nemzetnek. A nemzet fölemelkedésének egyetlen esélye, ha Magyarországon 2006-ban kormányváltás lesz.

Szlovákiában padlón van a magyarság. Negyven százaléka munkanélküli vagy szociális segélyből él, vagy a megélhetés alsó határán tengeti az életét. Egy része idénymunkás, egy része éhbérért dolgozik. Jelentős része hajnaltól estig robotol vagy ingázik. Nehéz szikrát csiholni a zsírkőből, még ha van is benne kova. Ilyen körülmények között a nemzet nem tét, csak hulladék. A tét a gazdasági pozíciók megtartása. De ez kinek a létérdeke?

A minap – autóvezetés közben – hallgattam a Petőfi rádió délelőtti műsorát. Az egyik hallgató arról beszélt, hogy ma már nem politikusokat kell nevelnünk, hanem választókat. Lehet, hogy igaza van, mert csak az igényes választó tud jól választani. A politikusok elkanászosodnak, ha a választók társadalmilag züllöttek. A választókat nem lehet leváltani, a politikusokat le lehet, de nem könnyű.

Ejtsünk néhány szót a politikusokról. De ne mint szociológiai kategóriáról, hanem a hús-vérekről. Ez utóbbi szempontból csak kétfajta politikus létezik: megélhetési politikus, és azok a kevesek, akiknek az ütőerükben is politika folyik – akik vállalják a vitákat, harcokat, küzdelmeket, az ellenszegülést. Még véletlenül sem vesznek el csúszópénzt, megvesztegethetetlenek, sőt nem is merik megpróbálni őket vesztegetéssel becserkészni, és az sem ritka, hogy időnként magányosak maradnak. Ezenkívül van még néhány félőrült. Megélhetési választópolgár sokkal kevesebb van, de annál több a megvásárolható.

Akkor talán mégsem átalakítani kellene a választópolgárt, hanem lehetőséget kellene neki teremteni az átalakulásra, és olyan életkörülményeket kellene neki kialakítani, hogy szóba se jöhessen a megvásárolhatósága, Ettől talán a politikusok is kicserélődnének.

Hol kellene kezdeni a munkát: lent vagy fent?

Döntsük el.

Ha a szem a lélek tükre, akkor a politikus a társadalom tükre. Micsoda görbe tükör?

De talán mégsem kellene elhanyagolni a politikusok nevelését, hiszen a jó politikus a választókat is neveli. A buta politikus butaságokat mond és butít. A műveletlen politikus gyakran melléfog, ezért félrevezethet és félrevezethető. A gazember vagy a sunyi politikus gazemberségre és sunyiságra biztatja az embereket, a jobb érzésűeket pedig kiábrándítja – elsősorban a politikából, a politikusokból és talán még az életkedvüket is elveszi. Az ilyen politikusok züllesztik a társadalmat.

A rendszerváltozás előtt azt kifogásoltuk, hogy a kommunisták uralkodnak rajtunk, korlátozzák jogainkat és szabadságunkat, szétlopják a közvagyont. Vártuk a rendszer bukását, noha nem reméltük, hogy bekövetkezik. A reménytelenség miatt lassan hasonulni kezdtünk a kommunizmus teremtette feltételekhez és a módszerekhez – ha nem változtathatjuk meg, legyünk hozzá hasonlók, így mi leszünk ő, és önmagunkat már valahogyan csak elviseljük. Saját magunk alakítottuk ki a puha diktatúrát. Így hát nem is buktattuk meg a rendszert, megbukott magától – megbuktatta önmagát. A kelet-közép-európai emberek 1989-ben saját erejükből már nem voltak képesek megbuktatni a kommunizmust.

Ezért a besúgókat, a kommunisták volt ügynökeit, a volt pártnómenklatúra embereit elviseljük magunk között. Észre sem vesszük, hogy az új politikusok egy része is ilyen lelkületű, ilyen gondolkodású ember. Nem is vehetjük észre, hiszen túlnyomó többségünk a múlt rendszerben nem ellenálló volt, hanem együttműködő vagy csendestárs. Egyszerű, ellentmondásra alkalmatlan ember, aki azért tapsolt a felsőbbségnek, hogy kapjon érte a túléléséhez vagy talán egy kicsit többhöz is elegendő koncot – a zöm a kommunista rendszerrel kiegyezett tömegember volt.

Belőlük és a pártnómenklatúra embereiből alakult ki a rendszerváltozás utáni új elit és az elit választói. Az elit elitjének mozgatóit azonban ők sem ismerik, bizony az elmúlt rendszer nómenklatúrája sem ismerhette azokat, akiknek az utasításait kellett teljesítenie.

Ne csodálkozzunk hát társadalmunk állapotán.

Nem vagyok benne biztos, hogy mindnyájan tudjuk-e, hol állunk. Merítsük csanakunkat mélyebbre önmagunkban!

Miért vagyunk ilyenek?

Történelmi visszapillantás nélkül kimondhatjuk: meghasonlott és széthasadt társadalom vagyunk. Még szerencse, hogy a törésvonalak minőségi táblákra osztanak bennünket, és a minőség eddig még mindig elbírta a vállán a mennyiséget. A demokratikus választáskor azonban a mennyiség szokott győzni.

Akkor mégiscsak annak a rádióhallgatónak van igaza, aki a választók nevelését tartja fontosnak. Csakhogy tudja-e, mennyi ideig tart a tudatos és az öntudatos választók kinevelése? Múltunkra visszatekintve megválaszolhatatlan a kérdés. Azt azonban látjuk, hogy bár Magyarországon fokozatosan gyarapszik azoknak a tábora, akik a nemzetre szavaznak, az elszakított területeken fogy a magyar politikai pártokra szavazók száma. Gyorsabban fogy, mint a lakosság lélekszáma. Ez talán annak is betudható, hogy Magyarországon növekszik a tudatos, a program szerint szavazók száma, az elszakított területeken pedig egyre több a kiábrándult, a hitevesztett ember.

A közéleti hitvesztés azonban a politikusok magatartásával és teljesítményével, valamint a politikai kilátásokkal függ össze, esetleg a programtalansággal. A tudatosan szavazók számának a növekedése pedig a program tágabb körű elfogadottságának a függvénye.

Ne áltassuk magunkat, a választópolgár nem olvas pártprogramot, de az érdeklődőbbje figyeli a politikusok megnyilvánulásait. Belőlük olvas. A politikus szavaiból és magatartásából kiolvasható a program, vagy annak a hiánya.

A pártok nagy többsége a programból képzett jelszavakkal társadalmi réteget vagy rétegeket szólít meg. Az ezekbe tartozók érdekei a társadalom egészéhez mérve részletérdekek, de számukra a legfontosabbak. A rétegpártok tudatosan osztják meg a társadalmat, erre van szükségük a politikai versenyhez. Kevés párt törekszik a társadalom egész keresztmetszetének az átfogására. A rétegpártok ezeket populista pártoknak, esetleg nacionalista pártoknak szokták csúfolni, és nem szeretik őket, mert zavarják a versenyüket.

Magyar sajátosság, hogy az elszakított területeken (Erdélyben, Kárpátalján) a magyarok nem alakítottak ki rétegpártokat, és ahol voltak is (Felvidéken), megszűntek. Ahol pedig a pártfejlődés a rétegpártok irányába haladt (Vajdaságban), ott az egész közösség elgyengül.

Az elszakított területeken a magyarok leginkább jobboldali néppárt jellegű pártokat hoztak létre. Magyarországi rokonpártjuk ezért kezdetben az MDF volt, most a FIDESZ-MPSZ. A többi magyarországi párt rétegpárt jellege vagy nem nemzeti irányultsága miatt nem válhatott testvérpártjukká.

Ez olyan sajátossága a magyar politikai életnek, mely zavart okoz a pártok fölötti nemzetépítő programok elfogadtatásában, mert azoknak a magyarországi pártoknak, amelyeknek nincsenek határon túli magyar testvérpártjaik, nem érdekük a nemzet egysége. Ezért a politikai harc nemcsak a rétegekért folyik, hanem az egyik oldalon a nemzetért, a másik oldalon az állampolgárok egy részéért.

A 2006. évi parlamenti választásoknak is ez lesz az egyik sajátossága. Ezt elkerülendő vagy mérséklendő, még 2005 szeptemberében azt javasoltuk, hogy vonjuk ki a magyarországi választási hadjáratból az ún. határon túli témát és a szomszédságpolitikát, hogy a nemzet hazátlan tagj ai ne váljanak a pártviaskodás és a szavazatokért folytatott harc martalékává. Hogyne jussanak a nyugdíjakról és az adópolitikáról folytatott vitában olyan balga helyzetbe, mint a belgák a vallon-flamand vitában.

Hogyne az a kérdés fagyjon az ajkunkra: velünk, a nemzettel mi lesz?

 

2006. március 4., Hídlap

Skip to content