Nemzeti ünnepünk

Elhangzott 2006.március 15-én Dunaszerdahelyen

„Engemet” már évtizedek óta „bánt” március tizenötödike tájékán néhány „gondolat”. Nem Petőfi „egy gondolatának” változatairól van szó, hiszen a forradalmat követő szabadságharc csataterei időben és térben messze van­nak tőlünk. Ma egy esetleges elbukás szörnyű érzése bennünket már nem a romantika hőseinek „most vagy soha” életérzésével tölt el, inkább a kény­szerű újrakezdés dühével. Amaz egynéhány gondolat, mely „bánt”, nem is az 1848. március 15-én megtörtént eseményekkel kapcsolatos, hiszen azok egyszeriek voltak. Csak ott – Pesten – és csak akkor történhettek meg. Csak akkor és ott lehetett megízlelni a sajtószabadság első gyümölcsét, a nyomda­festékszagú Tizenkét Pontot. Csak akkor és ott lehetett úgy a börtönéből kiszabadítani népakarattal Táncsicsoz, a politikai foglyot, hogy eközben ne folyjék vér. Csak akkor és ott, és sehol másutt és soha máskor nem lehetett hallani a Nemzeti dalt úgy a maga elsöprő erejével, mint a Pilvaxban vagy a Nemzeti Múzeum lépcsejéről. Csak akkor és ott lehetett megteremteni és megélni azt a hangulatot, mely megszülte nemzeti és polgári szabadságunk újabb értékeit, lehelyezte az újkori magyar társadalom alapjait.

Engemet inkább a forradalom első napja után bekövetkezett esemé­nyek izgatnak: a forradalom kibontakozása, a Tizenkét Pont sorsa, a márci­usi követelések törvénnyé válása, a jobbágyfelszabadítás, a közteherviselés, a nemzetgazdaság fejlődése, a szabadság eszméje és alakváltozásai, a nemzet társadalmi átalakulása, a nemzetnek mint történelmi, kulturális, politikai alakulatnak az egysége, a forradalom elárulása a társnemzetek, illetve a Szent Korona egyéb – más nyelvű – alattvalóinak részéről, majd két évtized múltán önmagunk által. Egyszóval a forradalom célkitűzéseinek viszontag­ságai, az eszmének a Kárpát-medencei térség jövőjével és a magyar nemzet­tel kapcsolatos kérdései izgatnak.

Nem a szokás hatalma miatt ünnepeljük március tizenötödikét és azt a forradalmat, mely nemzeti történelmünk egyik legfontosabb eseménye volt.

A születésnapunkat sem csak azért ünnepeljük, mert szokássá vált, hanem mert megszülettünk, és ezen a napon esetleg nem azért köszöntjük édes­anyánkat egy csokor virággal, mert illik, hanem mert életet adott nekünk.

Sokan viszonyulunk így március tizenötödikéhez.

A modern magyar nemzet születésnapja ez a nap. Ezért március tizen­ötödikén magunkat ünnepeljük és azt a forradalmat, amely megszült ben­nünket, pontosabban: újraszült minket – a magyar nemzetet.

A ’48-as forradalom óriási víziója volt a Kárpát-medence magyarságá­nak, de egyúttal a legnagyobb vízválasztója is volt a térség népeinek és további történelmi együtt haladásuknak.

Erről ugyan nem szokás beszélni és némelyek szerint nem is ildomos, mert azt kell keresni, ami összeköt, és nem azt, ami elválaszt. De a tény az tény marad akkor is, ha nem akarjuk tudomásul venni. A XVIII. század végé­től, a magyar felvilágosodástól és a harminc évvel később ránk köszöntő nem­zeti megújhodástól kezdve alakult ki fokozatosan a velünk együtt élő népek sajátos nemzeti útja. A nemzeti és polgári forradalmunk már nem azon a népi egységen alapult, mint Rákóczi Ferenc szabadságharca, pedig annak győzelme esetén talán 1848-ban is másként zajlottak volna az események. Sőt, az sem téves feltételezés, hogy ha nemzeti forradalmunk nem kénysze­rül a szabadságharc lövészárkaiba, később másként zajlanak az események. De a megtörtént tényekkel nem lehet vitatkozni.

Akkor, március idusán és előtte két és fél évtizeden át már nem az alak­talan népet, az ország lakóit vagy az alattvalókat mutatta fel a történelem, hanem a nemzetet. Azt a hús-vér társadalmi alakulatot,.amelynek tagjai történelmi hagyományaik révén egy húron pendülhetnek, megértik egy­mást, ugyanattól az eszmétől lelkesülnek, maguk akarják uralni szülőföldjük javait, együtt óhajtják a közjót, a közterhek arányos viselését, és saját ügyei­ket előbb-utóbb önmaguk akarják intézni.

Március tizenötödike lényege tehát az volt, ami ma is a nemzet egyik legfontosabb ismérve: a történelmi múlt megpróbáltatásaitól egybeková­csolt közösség, ennek a közösségnek a jelenben vállalt felelőssége és a jčivő­építés. Március tizenötödikében a történelmi, kulturális, politikai közösség­nek a jövő iránti elkötelezettsége fejeződött ki .

Ama jövő iránt, melyet most éppen mának nevezünk.

Emiatt bántanak „engemet” a március tizenötödikével kapcsolatban feltoluló gondolatok és gyötrelmek.

Ma már tudjuk, az, hogy a forradalmat a „nemzetiségek” egy része elárulta, nem írható a forradalom politikusainak a rovására. A húrok egyike nem amiatt pattant el, hogy Kossuth nem vette komolyan Ludovít Štúr sze­mélyét, noha ő csodálta Kossuthot. Ismerjük ennek a kapcsolattörténetnek szerteágazó, pánszláv és egyéb mozgalmakba torkolló, több évtizedes politi­kai előjátékát. De azt is tudjuk, hogy Kossuth, illetve Görgey zászlaja alatt a tavaszi hadjáratban harcoló több tízezernyi szlovák honvéd sem elsősorban a forradalom eszméje iránti elkötelezettségből vette fel a fegyvert, hanem a hagyományos összetartozás és az alattvalói elkötelezettség miatt.

Ez utóbbi indítékok azonban megszívlelendők, ezekre lehet, vagyis lehetett volna alapozni olyan jövőépítő országos és állampolgári eszmét, melyet ma Nyugat-Európában nemzetállamnak neveznek. Erre Kossuth is csak később döbbent rá, noha párizsi nagykövete ezt már 1848-ban is sej­tette.

Az 1848. március 15-én kirobbant forradalmunkat ebből a szemszögből tekintsük archimédeszi pontnak.

A forradalom és az azt követő események erről a magas pontról lete­kintve tiszták maradtak. Az utókorral gyűlik meg a bajunk, mert rosszul sáfárkodott, rosszul gazdálkodott az örökséggel.

Ebből a nézőpontból a legtöbb bajunk szemlátomást 1867-tel, az oszt­rák-magyar kiegyezéssel lehet. Nem azért, mert teret nyitott azoknak a nemzeti társadalmi erőknek és gazdasági törekvéseknek is, amelyek mozga­tói voltak a reformkornak, hanem azért, mert nem őmiattuk jött létre. Nem azért van okunk az akadékoskodásra, mert 1868-ban újból megalkottak egy-két egyenjogúsítási törvényt, amelyet már meghoztak 1849-ben is, hanem azért, mert ekkor már mást igényeltek az érintettek. Nem azt hány­torgatjuk fel, hogy létrejött a kiegyezés, hanem azt, hogy a birodalomban nem vált modellértékűvé az eszméje, sőt rosszul megfogalmazott nemzetha­talmi céljai miatt elindította a birodalom szétverését. Sőt az sem baj, hogy a kiegyezés után tizenhárom évvel életbe lépett egy állampolgársági törvény, de az már nemzeti ügy, sőt „casus belli”, hogy e törvény miatt vesztette el Kossuth Lajos a Magyar Szent Koronához való tartozását. Ez nemcsak azért volt baj, mert így Kossuth jogilag kitagadtatott abból a politikai közösségből, amelyből a nemzet sohasem közösítette ki őt, hanem azért is, mert akkor

egyedül neki volt megoldási javaslata a Kárpát-medence egyre bonyolul­tabbá váló viszonyainak rendezésére. Harminc évvel a szabadságharc elbu­kása után végleg becsapta az akkori magyar politika az ajtót 1848 eszmei­sége előtt. Részint ez a tudatosan létrehozott állapot idézte elő a magyar nemzet 1920-ban bekövetkezett tragédiáját is.

Ezért nem véletlen, hogy máig is Széchenyit nevezzük a legnagyobb magyarnak és Kossuthot apánknak, de Deákot csak a haza bölcsének, aki ezt a címet azzal érdemelte ki, hogy megoldott egy feladatot. Munkája azon­ban nem bizonyult időállónak, valószínűleg ezért nem ünnepeljük a kiegye­zést. Deák művéből nem sok maradt ránk a hirtelen fellendülő gazdaság pénzfeleslegéből épített csodás épületeken kívül. A nemzet és az állam újra­indított korszerűsítése is megfeneklett a trianoni összeomlással.

1848. március tizenötöidike szemszögéből nem lehet megkerülni az 1956-os forradalmat sem. Ugyanis nemzeti történelmünknek e két világtör­ténelmet alakító eseménye összefüggésbe hozható. Nem csupán azért, mert mindkettőt az emberi és a nemzeti szabadság eszméje uralta, hanem azért is, mert mindkettő a nemzeti újjászületést és a nemzeti egységet tűzte ki cél­jául, és a nemzet újkori jövőjének terve, a nemzeti szabadság vágya és a nemzeti összetartás, a szolidaritás világlott ki belőlük.

Ezekhez az eszmékhez nemzetünk Trianon óta óvatosan viszonyul, azaz: félve. Sok félelem uralkodik bennünk. Ezért a magyarság elvesztette a demokrácia iránti természetes vonzódását és gátlásossá vált. Leginkább önmagával szemben alakultak ki gátlásai, s e folyamat szinte öngyűlöletté fajult. Egyébként – egy összeesküvési elmélet elfogadása nélkül – érthetet­len, hogy a kommunista időszakban miért éppen a magyarság körében irtot­ták a nemzet egysége szerint való gondolkodást. És miért keltettek és kelte­nek félelmet a nemzet határon átívelő újraegyesítésére irányuló törekvések miatt a rendszerváltozás után a kommunista utódpártok, liberális csatlósa­ikkal együtt, azokat is szűkölésre kényszerítve, akikben megmaradt az egész­séges, mások iránt Szent István-i türelmű nemzeti szellem.

Esetenként úgy látszik, mintha százötven évet visszapörgött volna tör­ténelmünk. Mintha a nemzet – kissé eszményiesített – megújhodásáért, azaz reformjáért küzdő negyvennyolcasok állnának szemben ma is a felfu­valkodott kapitalista fejlődést szem előtt tartó kiegyezéspártiakkal. Így fest ez a maradék Magyarországon, Erdélyben, a Délvidéken, de ilyen a helyzet a Felvidéken is, noha sikeresen titkoljuk.

A tudatos nemzetvédelmi politika, a társadalmi események és a termé­szet azonban teremtenek időnként olyan helyzeteket, amelyekben – nem a forradalmi körülmények miatt – elemi erővel tör fel a nemzeti összetartozás érzése, átlépve a belénk rögzített politikai korlátokat.

A közelmúltban éppen 1988-ban és 1989-ben lehettünk ennek tanúi, részint a romániai falurombolás ellen kialakult és nemzetközivé vált tiltako­zás miatt. Ennek az összefogásnak a széljegyzeteként engedtessék ideróni, hogy ezzel egy időben nem vettük észre, hogy a magyar perem más terüle­tein is ugyanez folyik, csendesen. A polgári és a nemzeti együttérzés megnyi­latkozásának szakadt gátja ugyancsak 1989-ben, a romániai diktatúra meg­döntésének idején, amikor szinte kilométerekben kígyózott a kolbász a Szé­kelyföldre és pattogtak a gyógyszertabletták szerte Románia magyarlakta területeire. De ugyanez történt 2005-ben a székelyföldi árvíz alkalmával. A délszláv háború idején a maradék Magyarország mindenkit befogadott, és minden délvidékről menekült magyar otthonra talált. Az egész Kárpát-me­dencei magyarság összefogásával épült újjá Kórógy és Szentlászló lerombolt temploma. De 1947-1948-ban a csehszlovák-magyar lakosságcsere részint szintén a magyar szolidaritás megnyilvánulása volt. Ezek azonban a vész­helyzetek voltak.

A tudatos nemzetpolitikának, amely az 1848-as hagyományokat követi, más a tartalma. Ez egyrészt a státustörvény, mely 1920 óta először foglalta jogi keretbe a nemzeti összetartozást, még ha hiányosan is. De az is tartalma, hogy a nemzet egységéért áldozatokat kell hozni, ez pedig a szolidaritás tör­vényesítése nélkül elképzelhetetlen, e nélkül nem lehet elszámolni a parla­mentnek. Es az a Magyar Igazolványok rendszere, mert – minden tökélet­lensége ellenére – először jelenítette meg a nemzeti összetartozás törvénybe foglalt jelképét. Es – reméljük – megszületnek majd mindazok a kezdemé­nyezések, törvények, melyek helyreállítják, és talán a nemzeti alkotmány is, mely helyreállítja a nemzet egységét oly módon, hogy összhangban legyen a nemzetközi joggal is.

Lehet, hogy megszállottja vagyok a nemzet ügyének, de 1848. március 15. alkalmával aligha lehet másról beszélni, hiszen az akkor meghirdetett célok nemcsak gazdasági felemelkedésünket, önrendelkezésünket, hanem a nemzet egységét is szolgálták. A honvédek a szabadságharc során ezt az esz­mét vésték vérükkel a Kárpát-medence köveibe, és a hősi halottak sírjai ma is ezt üzenik nekünk, méltó és méltatlan utódoknak.

Ma „egy gondolat bánt engemet : meg tudok-e állni tiszta lelkiismeret­tel Széchenyi, Görgey és Kossuth előtt, az aradi tizenhárom és az Isaszegnél, Branyiszkónál vagy Pered határában hősi halált halt honvédek, vagy Fehér­egyházánál eltűnt költőnk, Petőfi Sándor előtt.

Ez az elszámolás lesz majd a nagy nemzeti igazmondást vizsgáló kísérlet.

2006. március 15.