Választási naplóm – első rész

(2006. április 5-étől 9-éig)

Célegyenesbe érkezett a magyarországi választási kampány. Ennek harangszava a két miniszterelnök szerda esti vitája volt. Az egyik oldalon Magyarország átmeneti miniszterelnöke állt, a másikon a nemzet miniszterelnöke. Másfél órán át zajlott a csata. Nem csata: egyik oldalról csörte, sőt durva, a huzudozást palástolni igyekvő üvöltözés, a másik oldalon csak hárítás, az „állj” parancs hiányával. Az egyik, akit nevezzünk álnevén vagy fedőnevén Gyurcsánynak, de sokan leginkább Baxter-nek nevezik, le akarta rohanni ellenfelét. A másik, akinek nyugodtan leírhatjuk a valódi nevét – Orbán Viktor – kifelé nézett és mindannyiunknak mondta, ellenfelére mutatva: ezek viszik vesztébe az államot, az országot, a nemzetet.

Kopp Mária magatartáskutató azt nyilatkozta csütörtökön a Kossuth Rádiónak, hogy Gyurcsány, alias Baxter ideges volt, állandóan tördelte a kezét és törölgette a gatyaszárába tenyerének izzadságát. Orbán pedig olyan volt, mint egy élsportoló, figyelmét a célra összpontosította, és érdektelenül nézett a

mezőny másik szereplőjére – ez az érdektelenség zavart engem leginkább.

Szerintem Orbánnak, e furcsa ökölvívó mérkőzés második harmadában

orrba kellett volna vágnia a miniszterelnöki széket bitorló kalandort: ne

tovább, te kisz-fiú!

Nem tette meg, mert azt hitte, hogy ezt majd megteszi az ország Népe, nagy N-nel.

Szerdán – április ötödikén – azonban még csak a nyilvános főpróba zajlott.

Csütörtökön a miniszterelnök-jelöltek vitáztak. A közszolgálati tv óbudai stúdiójában négy gladiátor találkozott. Ketten – a Gyurcsány fedőnevű és Orbán Viktor – a nemtettetett tettek tettesei, és két kisebb súlycsoportú, de pipiskedő lelkületű politikusalakzat: Kuncze, a Góliát alkatú, és Dávid, a nem Dávid szellemű, mert ő hajlandó eladni a nemzetet – állítólag ezzel fizetett a fia kimenekítéséért, merthogy ő – a híresztelések szerint – kábítószer-ügybe keveredett az Egyesült Államokban.

A négyes vita kiegyensúlyozottabb volt a párosnál, ezt úgy kell érteni, hogy Viktor kiosztotta három ellenfelét. Azért hármat, mert néha Ibolya is úgy viselkedett, mintha ellenzéki jelölt helyett az ellenzék ellenzéke lenne. Furcsa helyzet. De a legfurcsább az volt, hogy a két kormánypárti: a dörmögő és a „kakaskodó”: Kuncze és Gyurcsány is úgy viselkedett néha, mintha saját maga ellenzéke lenne. Micsoda kormányfő az, aki a saját teljesítményét úgy értékeli, hogy azzal szemben egy új országot kell „csinálni”?

Majd dönt a nép, vasárnap, április 9-én.

Döntött!

De mégsem, hiszen csak az első forduló zajlott le.

A nép döntéséről különböző vélemények hangzottak el.

A választási eredményeket együtt vártam barátaimmal Újpesten, a „Rekk-centerben”, melyet a Fidesz-MPSZ kibérelt erre az alkalomra. Akik nem tudták, azoknak a figyelmébe ajánlom azt a tényt, hogy a társaság felét volt MDF-esek alkották. Pontosabban: azok, kik már a rendszerváltozás előtt is a nemzet elkötelezettjei voltak, és most is ennek az eszmének a hívei – a fiatalabbak akkor még nem lehettek nemzetpártiak, mert valószínűleg koruk miatt még a szó értelmét sem foghatták fel. De sokan voltak közöttük olyanok, akik hitük szerint a szabadság eszméjének elkötelezetten a kommunizmust buktatták meg 1989-berr, és ezután döbbentek rá, hogy a bukott rendszer famulusainak reinkarnációját csak a nemzet, a nemzeti összefogás vagy a nemzet egyesítése akadályozhatja meg.

A REKK-ben akkor tört ki a legnagyobb üdvrivalgás és taps, amikor végre 5,00%-ra kúszott fel az MDF eredménye – úgy érezte mindenki, hogy ismét együtt vagyunk. Aztán jött Ibolyától a nevét meghazudtoló bűzű hidegzuhany. „Nem kívánjuk kormányra segíteni (sem) Orbán Viktort…”

mondta a testvérpárt elnöke. Ez úgy hangzott, mintha egy gyerek azt mondta volna: „anyám, te kurva vagy, mert értem feküdtél le apámmal! „. Néhai Antall József, lévén úriember, kormányfőként is szemrebbenés nélkül viselte, hogy trágyát hányjanak rá, ennek hallatán azonban úriember létére is kijött volna sodrából.

Este tizenegykor az 1956-os Köztársaság téri vérengzés helyén kilépett az MSZP miniszterelnök-jelöltje – fedőnevén Gyurcsány – abból a házból, amelyikből a kommunisták lőtték a népet, és a forradalom előtti években embereket daráltattak le benne e párt elődpártjának utasítására azok, akik ezen utódpártnak és a társutasának, az SZDSZ-nek tisztségviselőihez és hátteréhez családi szálakkal kötődnek.

Győztünk – mondta a Gyurcsány fedőnevű. „Ma este vereséget szenvedett az egy a nemzet szólama”. Mit is hazudott ugyanez az ember április elsején az Andrássy úton, háta mögött a Hősök terével? -,,Hadd öleljünk keblünkre, egész Kárpát-medence!”.

Baxternek április 9-én, este tizenegy óra után mintegy tíz perccel örömmámorában őszinteségi rohama volt. Bevallotta – hosszú idő óta először és nyilván még hosszú ideig utoljára -, hogy neki „ennyi” a nemzet, és intett hozzá a kezével. 2004 novemberében, amikor a nemzet ellen uszította a szerencsétlen magyarországiakat, még gondolhattuk, hogy tudatlanságból téved, nem tudja, mit cselekszik, mert úgy csöppent a miniszterelnöki székbe, mint egy beavatatlan kamasz a luxusbordélyba.

Hogyan kell tekintenünk a Gyurcsány fedőnevű éjfél előtti győzelmi szónoklatára a számok tükrében? Az MSZP ez a baloldalinak hazudott globalista párt 1,3 százalékkal több szavazatot szerzett az első fordulóban, mint a FIDESZ – a nemzeti elkötelezettségűek legnagyobb pártja. A neoliberális globalisták nyüzsitanyája, az SZDSZ pedig több mint egyszázaléknyi előnyt szerzett a nemzetiek 1994-ben végzetes ütést kapott, és azóta tántorgó utóvédjével, az MDF-el szemben. Az eredmény azonban nem a pártokról árulkodik, hanem a választókat, illetve a maradék Magyarországot minősíti. Azt a véleményt igazolja, hogy akik 2006-ban ebben az országban, a választások első fordulójában az MSZP-re és az SZDSZ-re, azaz a kormánypártokra szavaztak, nem demokraták. Nem a pártválasztásuk miatt nem azok, hanem mert azokra szavaztak „igen”-nel, akik csődbe juttatták az államot, az országot, és eldobták a nemzetet. Demokratának lenni ugyanis nem csupán azt jelenti, hogy többpártrendszerben szavazhatok és titkosan, hanem azt is, hogy felelősségteljesen döntök. A választási eredmény demokratához méltatlan felelőtlenségről tanúskodik. Az ugocsaiak annak idején, mikor „non coronat” kiáltással az Aranybullára hivatkozva nem vettek részt a királyválasztáson, a demokrácia akkori eszményéhez híven viselkedtek. Most, 2006-ban, az MSZP-t és az SZDSZ-t választó magyarországi állampolgárok korunkhoz mérve messze elmaradtak középkori elődeikhez képest.

Ennyit fejlődtünk volna vissza?

Ennyire visszavetette volna gondolkodásunkat a kommunizmus?

Egy szó mint száz: nemcsak a múltunkra vetül az árnyék, hanem a jövőnkre is.

Megérthető a hataloméhség, mert ez nem a történelmi kor, nem az életkor és nem a nemi irányultság függvénye. De ha nincs összhangban ez a törekvés a nemzet – az egész nemzet – jövőjével, akkor ez a hatalomszerzési és hatalmi megbízási mód csak dagonya, amelyben előbb-utóbb mindannyian megfulladunk. Az is, aki legfelül van – ez csak idő kérdése.

2006 áprilisában, Hídlap