A szlovákiai demokráciáról – röviden

Megjelent a Szabad Újságbon, 2006. május 23-án

Ha visszagondolok az elmúlt négy évre, a legnagyobb izgalmat mindig az jelentette, hogy megmarad-e a kormánykoalíció parlamenti többsége. De eddig Dzurinda, mint egy cirkuszi bűvész, varázsszavakkal (a rossz nyelvek szerint csúszópénzzel) kiegyensúlyozta a képviselők dülöngélő sorait. Hanem az építménye most tákolmánynak bizonyult és összeomlott. Véget ért a politikustörpe nyolc éven át nap mint nap színre vitt nagy száma! Nem lehetett elkerülni az elkerülhetetlent, az idő előtti parlamenti képviselő-vá­lasztást.

A szlovákiai politikai cirkusz elmúlt négy évének egyik legnagyobb mutatványa az volt, mikor másodszor talált rá ugyanaz a fenék ugyanarra a miniszteri bársonyszékre – először a koalíciós szerződés alapján, pártfrakció tagjából vált miniszterré, másodszor egy független képviselői székből lett azzá. De az sem volt éppen akármi, hogy egyazon személy, ugyanazon válasz­tási időszakban többször is letette a képviselői esküt, mert némelyek átszál­lóállomásnak tekintették a parlamentet – a harmadik eskütételnél a vigyáz­ban álló képviselőknek már csak röhögésre tellett.

Minden hátulgombolós demokráciának vannak veszélyes gyermekbe­tegségei, melyek csak azért nem halálosak, mert sokan nem ismerik fel a jegyeit. A közéletben ugyanis a veszély a felismeréssel kezdődik, mert amiről nem tudok, az nem is létezik – legfőképp akkor nem, ha más sem tud róla. Ilyen sajátos gyermekbetegsége errefelé, a posztkommunista végeken sok politikusnak van. Van ilyenje a cirkusz egyik üdvöskéjének is, mert neki még saját száma sincs, csak utánozni és gyanakodni tud, tévedhetetlennek hiszi magát, nincs szégyenérzete, és jaj annak, aki megpróbálja őt erre rádöbbenteni – szokták mondani róla: ilyen ember csak Szlovákiában vál­

hat politikussá. Egy más állambeli államférfi erről az emberről egyszer úgy vélekedett: az agykérgén a légy is elcsúszna, oly sima. De a miniszterelnöki széket bitorló abszurd figura legnagyobb alakítása is egy beteges helyzethez kapcsolódik, amelyben saját pártjának képviselőivel saját kormányának javaslata ellen szavaztatott – ezt nevezik szlovák politikai kultúrának.

Mondhatnánk: itt mindenki beteg! Nem csoda hát, hogy Robert Fico, a posztkommunista baloldalból kiközösített kvázi újbalos politikus is az. Vala­mikor, még 2001-ben, egyszer – szavazás közben – ki kellett mennie a parla­menti ülésteremből. Visszajövetekor előttem haladt el. Éppen az MKP által benyújtott módosító indítványról szavaztunk. Már háttal volt nekem, mikor hangosan „nem” szavazási vezényszót mondtam. Ez azt jelentette, hogy ne szavazzuk meg a javaslatot – a saját javaslatunkat! Vagyis csak ezt jelentette volna, merthogy mi akkorra ínár mindannyian megnyomtuk az „igen” gom­bot. Ezt tette hát Fico is. Nála tehát így működik a feltételes reflex. Ha egy magyar nemet mond valamire, neki – gondolkodás nélkül – a fordítottját kell tennie. Hát ezúttal a javunkat szolgálta ez a beteges reflex.

Ez a két szlovák politikus – Dzurinda és Fico – még ha nem kedvelik is egymást, de hasonlítanak egymásra. Sőt, mintha egy emlőn nevelkedtek volna. Fico – nem olyan régen, valamikor 2005-ben – bejelentette egy sajtó­tájékoztatón, hogy a Magyar Koalíció Pártja olyan párt, mely nem felel meg a szokványos kívánalmaknak, mert nemzeti alapon szerveződik, ezért enyé­szetre van ítélve. Eltelt kb. egy év, és – a hivatalban lévő miniszterelnök – Dzurinda, akinek a kormánya sokszor csak azért maradhatott hivatalban, mert a kormánykoalícióban magyarok is voltak, egy bizalmasnak hitt talál­kozón, az előrehozott választások kiírása után bejelentette, hogy a magya­rok pártja meg fog szűnni, mert etnikai (azaz: nemzeti) alapon szerveződik.

Tessék választani: az eddigi kormányfő ilyen. Az eljövendő pedig emi­lyen! És ha számításba jöhetne egy harmadik személy, az sem lenne más, mert tudjuk, hogy milyen volt.

Még ha nem tetszik is sok felvidéki magyarnak a Magyar Koalíció Pártja, mi marad más hátra? Kit válasszanak’ Ha nem akarnak a közöny csapdájába esni, csak a magyar pártot választhatják. Így legalább lesz kit szidni. Mert aki nem vesz részt a választásban, annak nincs erkölcsi joga elégedetlenkedni az eredménnyel és a következményeivel, még ha lenne is oka rá.