Össze-visszafaragottá válhatunk

A Közös tér című kiállítás megnyitója, elhangzott Budapesten, az Ernst Múzeumban, 2006. május 10-én

Ez a kiállítás a trianoni Magyarországgal szomszédos államok területén élő kortárs magyar művészek alkotásainak a szemléje lehetne, mert rajta témája és logikája folytán az elszakított magyarság köreiből kikerült alko­tók művei vannak túlsúlyban. Ettől a szinte szokványossá vált témától azonban sokkal mélyebbről merített a múzeum igazgatója, aki egyúttal letéteményese a kiállítás elméleti alapjának: láttassuk a kisebbséget a kisebbségben élőkkel.

A műalkotásoknak ez a nem szokványos megközelítése érzékeny pont­jaikra tapintott a Kárpát-medencei nemzeti társadalmaknak, de a kisebb­ségben élőknek is.

Az újkori nemzeti társadalmaknak egysíkú az érzékenységük, és azok­nak a nemzeteknek, amelyek közösségi létüket vagy államteremtő élményü­ket friss sikerként élték meg a huszadik században, hatványozottan az. Ez főleg abból adódik, hogy az ő befogadóképességük leginkább egyetlen szű­rőn keresztül működik: azokat fogadják be, akik azonosulnak velük, akik elvesztik másságuk lényegét -akik identitást váltanak. A kisebbségben élők esetében azonban sokkal bonyolultabb a helyzet, mert maga a kisebbségi lét is bonyolult.

Ezért érdemes végigzongorázni a „kisebbség” fogalmának és tényének összetevőin, valamint a vele jelölt helyzetek útvesztőin, hogy még érzéklete­sebbé váljon a kiállítás rendezőinek érdekes kísérlete.

A kiállítás témaválasztása miatt, de sok más okból is az a leglényegesebb kérdés: mi a kisebbség?

A válasz kezdődjön az egyszerűsítéssel, mert így juthatunk el módszere­sen a legbonyolultabb feleletig.

A kisebbség elsősorban aritmetikai fogalom, mely a kevesebb és a több számtani szembeállításából következik. Ha csupán ennyiből állna az egész, a kérdés társadalmi összefüggéseitől mindannyian békességben élhetnénk. A többségnek azért lehetne görcstelenebb az élete, mert nem kellene attól fél­nie, hogy mi lesz akkor, ha egyszer kisebbséggé válik, a kisebbség pedig azért élhetne nyugodtabban, mert nem fenyegetné őt veszély a többség felől. De ami az aritmetikában egyszerű megállapítást jelent – az egyenlőtlenség-, az emberi életben, a társadalmi kapcsolatokban, a politikai harcokban és a hatalmi viszonyokban akár élet-halál kérdésévé is fajulhat.

A kisebbség és a kisebbségi kérdés nem egyszerű súlycsoporti kérdés.

A kisebbség a politikatörténet szemszögéből megítélve koronként mást és mást jelent. A jól működő demokráciában a kisebbséggel egyeztetnek, joga és lehetősége van saját véleményét kinyilvánítani, akár érvényesíteni is, valamint szervezkedni – azaz önrendelkezésének intézményeit megszer­vezni. A rosszul működő demokráciában a kisebbség és a többség egymással farkasként áll szemben, és a kisebbségnek nincs esélye arra, hogy érvénye­sítse saját nézetét, de ha elég bátor, okos és szervezett, azért még a hivatal­ban lévő hatalom megbuktatását óvatosan szervezheti. Egyéb körülmények között a kisebbség – még ha a társadalom számbeli többségének életérzését közvetíti is – az uralkodó hatalom áldozatává válhat vagy válik, tagjait bebörtönözhetik vagy akár bitóra küldhetik. A múltbéli példákat azonban leginkább befejezett igealakban kellene emlegetnünk, hátha ezzel is tehet­nénk azért valamit, hogy ne váljanak ismét jelenünkké vagy jövőnkké.

A kisebbség és a kisebbségi kérdés társadalomtörténeti vonatkozásai azonban ettől sokkal bonyolultabbak, és egyáltalán nem olyan mulandók, mint a politikai vonatkozásai.

Egy-egy népcsoport – itt, Közép-Európában – a XVIII. századig több­nyire olyan szociológiai vagy demográfiai előzmények után vált kisebbséggé, mint például az elvándorlás, a kivándorlás, az áttelepülés – csak hogy az így kialakult helyzet akkor még nem jelentett kisebbséggé válást, sem kisebb­ségi kérdést – esetleg jelenthetett szegregációt és gettósodást. Ez utóbbi eshetőség fokozottan érvényesült a zsidó és a cigány közösségek esetében. Az erdélyi szászokat, a cipszereket, azaz a szepességi németeket vagy az Alföldre letelepült tótokat senki sem nevezte kisebbségnek. Csak a XIX. században kezdték őket – elég szerencsétlenül és helytelenül – nemzetiség­nek titulálni. Nem úgy később! Nyugat- és Észak-Európában ma sem isme rik a kisebbség fogalmát az őshonos népcsoportok megjelölésére. A kisebb­ségek ott az idegen földről vagy a gyarmatokról betelepült népcsoportok.

A XX. századi politikai és hatalmi hátterű erőszakos események azon­ban, amelyeknek a következménye a kiűzetés, a kitelepítés, a széttelepítés, az államhatárok megváltoztatása lett, egyértelművé tették a korábbi ere­detű, befogadott népcsoportokra is vonatkoztatva, hogy egy politikailag és hatalmilag értelmezhető új problémával: a kisebbségi kérdéssel szembesül­tünk, amelynek alanya is és tárgya is egy-egy olyan népcsoport, amely – egy aritmetikailag nagyobb csoporthoz viszonyítva – számbeli kisebbségben él.

A kisebbséggé válás békés és militáns okai közötti különbségek azonban alapvetően megváltoztatták a kisebbségi kérdéskör tartamát – úgyszólván, pogromosították a kisebbségi kérdés kezelését.

Korábban, ha valaki úgy döntött, hogy kilép egy közösség kötelékéből, önmaga vállalta az eltávolodást vagy az asszimilálódást. A huszadik század­ban egy ilyen döntés körülménye azonban gyökeresen megváltozott. Gyak­ran nem döntésként, hanem utasításként, parancsként vagy törvényként jelent meg, esetleg egyszerű, pisztolycsőre fűzött fizikai erőszakként. A kisebbség, a kisebbségi kérdés pedig korántsem aritmetikai arányokat jelen­tett már, hanem kiszolgáltatottságot.

Minden népcsoport vagy vallási csoport beilleszkedésének történelme, kisebbségélménye számtalan sajátosságot hordoz. A cigányság egyértel­műen a faji, kulturális és értékrendi ütközőzónában élt és él ma is. A zsidó­ság sokáig a vallási és kulturális megkülönböztetés áldozata volt, s megkü­lönböztetése a nácizmus (úgy is, mint a cionizmus ellenhatása) óta bővült fajivá, és a huszadik században hatalmi elemekkel is gazdagodott. Ez azon­ban egy olyan új dimenzióba is elvezetett, amelyben egy számbeli kisebbség nemhogy nem ítéltetett bukásra, hanem felveheti a küzdelmet a többséggel szemben.

A Kárpát-medencei rutének beilleszkedésének történelme a második világháborúig nem különbözött például a szászokétól vagy a cipszerekétől, még ha szociális szempontból másféle valóság volt is a hátterében. új mérete­ket akkor öltött a rutén, avagy ruszinkérdés, amikor hatalmi szóval ukránná és pravoszlávvá nyilvánították, és beillesztették őket a Szovjetunió hatal­mi-politikai vonulatába. A németség különféle eredetű, Kárpát-medencei népcsoportjai az évszázadok során boldog életet élhettek, az erdélyi szászok sokáig autonomikus jogokat élvezhettek, az általuk lakott városok nagy része elnyerte a szabad királyi város rangját, esetenként felsőbbrendűnek érezték magukat az őket befogadó közegnél. A gyökeres változást ebben is a második világháború vége jelentette, mert a potsdami egyezmény értelmé­ben „a bűnös nép” tagjaiként ki kellett őket telepíteni szülőföldjükről – egy­szerre üldözöttekké váltak. Az évszázadokkal ezelőtt széttelepült szerb, hor­vát, szlovén, azaz rác, bunyevác, sokác, vend népség helyzete is alapvetően megváltozott azzal, hogy nemzettörzsük országa a második világháború után konfliktusba került a Szovjetunióval, ennek pedig ők itták meg a levét.

A legsajátosabb a magyarság sorsa. Nem csupán azért, mert a XVI. szá­zad közepétől mintegy háromszáz éven át a saját királysága területén szinte kisebbségi körülmények között élt, hanem azért is, mert a modern nemzetté válásának, állami és társadalmi modernizálódásának, valamint politikai nem­zetté érésének állapotában nemzetközi erőszakkal szakították meg nemzeti fejlődését, nemzetét államhatárokkal sok részre szakították, egyharmad részét kisebbséggé téve.

Voltaképpen ehhez a helyzethez kapcsolódik a kisebbség-fogalom etni­kai vonatkozású használata is, a politikai életből vette át erre a célra a politi­kával átitatott társadalomtudomány. Emiatt a kisebbség kifejezésben az aránytalanság már nem csupán aritmetikailag jelenik meg, hanem a döntés­ből való kiszorítottsággal, leszavazhatósággal, legyőzöttséggel, idegenséggel, betolakodottsággal, jöttmentséggel, megtűrtséggel bővül, ennek következ­tében a kisebbség és a kisebbségi helyzet egyértelműen politikai és lélektani tartalmat kap. Ettől kezdve különböző félelmek, görcsök kapcsolódnak a kisebbségi kérdéshez, az egész közép-európai térség modernizálódása jut kátyúba emiatt, megakad a közéletnek a demokrácia elvei szerint való kibontakozása.

Érdemes végigfutni – pusztán a nyilvántartás szándékával – azokon a megpróbáltatásokon, amelyeket a hatalmi okok miatt kisebbséggé vált magyarok elszenvedtek a huszadik században, a kényszerű állampolgárság-váltástól az állampolgári jogok korlátozásán át a teljes jogfosztásig, a kollektív bűnösség elvének alkalmazásáig vagy a veszett kutyaként való lepuffantástól a tömeges kivégzéseken át az egyszerű felkoncolásig. Az ehhez hasonló, de kevesebb vérrel járó megoldások közé tartozott a szülőföldről való kiűzés, a kényszermunka, a széttelepítés, a kitelepítés, a vagyonelkobzás-mindez etnikai alapon. Kevésbé militáns megoldásnak minősíthető az életköirülmények megváltoztatása a foglalkoztatás korlátozásával, nyugdíj elvonással, bizonyos munkakörökből való kirekesztéssel, egzisztenciális féle­lemkeltéssel, elszegényítéssel, helyi munkaalkalom-hiánnyal. Békésebb, de sokkal körmônfontabh megoldásnak tekinthető a tudat- és identitásvál­tásra tervezett és megvalósított intézkedések együttese a közművelődés lehetőségének, az anyanyelv használatának, az iskoláztatásnak különböző fokú korlátozásával, egészen a tiltásig. Még sajátosabb, de mélyen ható átnevelő taktikák valósultak meg a tudatnak olyan megváltoztatási kísérle­teivel, amelyeknek eredménye lehetett volna vagy lett is a saját múlt elfelej­tése, sőt a származás miatti szégyenérzet kialakulása. A cél az volt, hogy ala­kuljon ki a kisebbségi emberben a tudatalatti félelem, hogy ne merjen hangosan beszélni saját nyelvén, ha telefonál, használjon más nyelvet, ez működjön benne reflexszerűen még az illemhelyen is, és alakuljon ki benne a nemzetéhez való tartozás megvallásáról, vállalásától való tartózkodás – nyelve váljon konyhanyelvvé, azonosságtudata pedig szobakultúrává -majd tűnjön el.

A kisebbségi keresztút stációinak leltárából tájainkon majdnem min­den kisebbségben élőnek kijutott valami, aminek a következménye a kisebbségi tudat, a kisebbségi érzés kialakulása lett. Ez azonban már lelkiál­lapot, amelyből kigyógyulni igen nehéz, s ráadásul még szociálisan örököl­hető is.

Erre egyetlen gyógyír a kisebbségként való megítélés elutasítása. A cigá­nyoknál például ez úgy nyilvánulhat meg, hogy rendezvényeikre meghívják az indiai nagykövetet. A magyarok esetében pedig úgy, hogy ragaszkodnak az államhatárok fölötti egységéhez ama nemzetnek, melynek egyik – állam­határokkal elkülönített – nemzeti közösségét alkotják. Ez azonban nem kell, hogy a számbeli kisebbségben élőkkel és a kisebbségi helyzetben levőkkel való szolidaritás vagy azonosulás elutasítását jelentse. Ellenkezőleg, az őket sújtó terhek megosztását, a sorsukkal való azonosulást jelentheti. Ha azonban a kisebbségben élőkkel való sorsközösséget az utasítja el, aki maga is abból a közegből származik, az áruló. Tudom, ez a felfogás nem egyezik a szabad iden­titásválasztás liberális elvével, de a kiszolgáltatottság bármilyen fokán álló egyénre vagy közösségre nézvést a kiválás lehetőségének a puszta felmutatása is zsarolás. Pedig kisebbségi létben ez nyilvánul meg nap mint nap.

Nehéz helyzetben van a vállalkozó, akinek a léte a piactól függ, és nem­zeti azonosságának nyílt megvallása csődbe juttathatja. Nehéz helyzetben van az értelmiségi, aki kenyerét nem a saját anyanyelvi közegében keresi meg, és emiatt nap mint nap meg kell alkudnia. Nehéz helyzetben van az a munkanélküli, akit – ha meglátják bőre színét vagy meghallják kiejtését – nem alkalmaznak. Nehéz helyzetben van a „kisebbségi” boltoslány, mert ha anyanyelvén kér tőle a vevő felvilágosítást, alig mer válaszolni, mert tegnap egy ilyen eset után rúgták ki állásából a próbaidős munkatársát. Nehéz hely­zetben van a képzőművész, mert ha magyarul írja alá a nevét a művére, eset­leg nem kap megrendelést, vagy a zsűri indok nélkül kidobja a művét. De léteznek ettől bonyolultabb helyzetek is. Az egyik ilyenről Szabó Gyula val­lott egy négyszemközti beszélgetésen még az 1960-as években. Amikor zsű­rizték a munkáit, azt vágták a szemébe: „Jól dolgozol, de visszataszítóan magyar a munkád”. Mit tehet ekkor a művész? Verje fejbe palettájával a bírálóbizottság tagjait?

Ezért vannak vállalkozók, akik a magyar kiözművelődési rendezvénye­ket csak nevük feltüntetése nélkül merik támogatni, és vannak művészek, akik a nevüket nem írják le magyarul most, 2006-ban, vagy megváltoztatják formanyelvüket, hogy ne lehessen kiolvasni ecsetvonásukból sem a szárma­zásukat. De ne gondoljuk azt, hogy csak klasszikus kisebbségi helyzetekben lehet kellemetlenségekben része a nemzetéhez kötődő, közösségének sorsá­val azonosuló embernek. Elkészült a felvidéki deportáltaknak emléket állító vörösréz dombormű, és a (dél-)komáromi erőd egyik külső falán kellett volna elhelyezni. Alkotója Nagy János, a Duna bal partján fekvő Komárom­ban lakó szobrászművész. A magyarországi szakpiai bírálóbizottság a mű nyilvános elhelyezéséhez nem adta hozzájárulását, mert túl drámainak ítélteaz alkotásból sugárzó üzenetet – pedig a deportálás nem sétagalopp volt. A megemlékezést szervező társaság azonban nem vette figyelembe a döntést, és a dombormű ma a tervezett helyen található.

Mindez után joggal tehetjük fel a kérdést: vallhat-e vagy tud-e vallani a kisebbségi létet akár elutasító, akár elfogadó művész a kisebbségről? Meg tudja-e festeni, kőbe, fába tudja-e vésni a helyzet lelki tükrét? A művész évezredes feladata a környezetünk és a megélt valóság lényegének hiteles ábrázolása. Ez elől nincs menekvés. Ha mégis van, az bujkálás vagy hazudozás. Kusztos Endre annyira az otthoni környezetének bűvöletében élte eddigi életét, hogy mikor New York-ban, a Central Parkba ment ki rajzolni, ott is a Nyárád menti témákat kereste.

A művészi alkotás és a hitelesség kapcsolatáról méltán elfogadhatjuk azt a mércét, hogy a határ ott van, ahonnan még felismerhetők Michelan gelo freskóinak nyomai. Ami ezen kívül esik, annak megkérdőjeleződik az értéke és hitelessége. A kisebbségi környezetből származó alkotóknak is van egy mértékadó példaképük: Marc Chagall. Bárhonnan nézzük is életművét, mindig felismerhetők benne gyökerei. Erre kell törekedni. Amikor a siker ára az önfeladás, akkor legyünk gyanakvók, mert sokkal inkább megéri lemondani a látszatsikerről vagy a hamis dicséretről. Egyébként csak amo­lyan össze-visszafaragottá válunk.