Mács József: Karikás ostor vagy megértés?

Sajtófigyelő – Mács József írása a Szabad Újságban (2006.09.26.)

„Mindenütt hazánk van, ha jól megy sorunk.” (Arisztophanész)
Durayt tisztelni illenék! Nem csak a jó felkészültsége miatt, sőt még nem is a bátorsága miatt, amit a diktatúra idején tanúsított, mert hiszen akkor be kellene vallanunk a gyávaságunkat, hogy a pártállami években hallgattunk, amikor beszélnünk kellett volna, hanem mindenek fölött a következetessége miatt, amit állandó pergőtűzben, amely őt – és ezt szomorúan kell leírnom – nemcsak a szlovákok részéről, de a magyarok soraiból is éri, következetesen és kitartóan tanúsít!

Kivétel persze a pártállami években is volt a helyes magatartás bizonyítására, elég csak a Szlovák Írószövetség magyar szekciójának a vezetőségét említenem, amelynek a tagjai minden ellen tiltakoztak a legmagasabb pártfórumokon, ami a szlovákiai magyar közösség érdekei ellen irányult. S akarva-akaratlan, de inkább tudatosan határozottabb lépések megtételére kényszerítették kulturális szervezetünket, a Csemadokot.

A félmegoldásoknál azonban soha nem jutottunk előbbre. Erről a többségi nemzethez tartozó nézetbeli ellenfeleink gondoskodtak. Meg a saját sorainkban nyüzsgő, hátrányos kompromisszumra is kész gyáváink, akik a többséghez tartozók számára keresik inkább a nyugalmat, mint saját népük számára. Hozzáteszem mindjárt, hogy nem semmiért.

A többség mindig megfizeti a Júdásokat! Gyimesiék Duray elleni felsorakoztatása ma is intő példa. S ha Gyimesiék meg is haltak politikai értelemben, másokban támadtak fel újra, és most ők a Duray-ellenes ostorpattogtatók. Hogy 1945-től napjainkig nem jutottunk ötről hatra a magyar nemzetiségi kérdés megoldásában, ez nagymértékben ezeknek a sorainkban jelenlevő „másképp” gondolkozóknak a vétke. Akik a többségi nemzet fiaival cinkos, kifelé titkos egyetértésben úgy gondolják, milyen béke lenne itt, milyen nyugalom, ha Duray Miklós és az őt követő „radikálisok” nem lennének! Mert nélkülük ők megelégednének a nemzetiségi jogok morzsáival, bekötött szájjal járnának-kelnének, kellő tapintattal a szlovák „érzékenységre”, illetve nem akarásra!

Belőlük tör ki időnként süvítőn a hang, ha elfeledkeznek magukról: kinek kell itt autonómia? Valóban, gondolkozzunk már el, hogy rajtuk és a megszámlálhatatlan Slotákon kívül kinek? A hivatalosan is majd hatszázezer magyar mintha már nem is lenne…

2006-ot írunk, de a Beneš-dekrétumok ugyanúgy érvényesek, mint megszületésük idején voltak, s védettséget élveznek ma is, erről a mindenkori többségi politikusok gondoskodnak. Ők szavatolják velünk szemben az érvényességüket! A mindenkori kormánykoalícióban való jelenlétünk csak úgy jöhet szóba, ha a kényelmetlen dolgokat (dekrétumok, autonómia, kétnyelvűség, stb.) nem vesszük a szánkra. A helyzet tehát nevetségesen és megalázóan olyan, hogy választás elé állítanak, a kormánykoalícióban való részvételt akarod-e, vagy a számunkra kényelmetlen és „teljesíthetetlen” dolgokat? S „mi” az előbbit választva kormányozgatunk, ha sikerül belopnunk magunkat a partnerek bizalmába, és kezünket a szánkon tartva vezetjük a szlovákok országát, s annyira beleéljük magunkat e fontosnak látszó szerepbe, hogy a magunk érdekeinek az érvényesítéséről egészen megfeledkezünk. Persze ez sem jó, ez sincs ínyére a szlovák többségnek. Ott ugrálnak a fontos helyeken, ágálnak, kintről nézve is őket látják, nem a szlovákokat, pedig Szlovákia a szlovákoké! S mit ád Isten vagy a 89-es rendszerváltás kialakította helyzet, az addig sehol nem lévő magyarok már nemcsak a parlamentben, hanem a kormányban is felbukkannak, és úgy tesznek, mintha mindjárt értenének is ahhoz, amit csinálnak. És a Slota-féle szemek mást sem láttak a szlovákok kormányában, csak magyarokat, Csáky Pált, Miklós Lászlót, Simon Zsoltot, Gyurovszky Lászlót, a parlamentben meg Bugár Bélát. S megvilágosodhatott az elméjükben, hogy másképp jár az időóra, mint ahogy ők elképzelték, nem azt üti el óránként, hogy Szlovákia a szlovákoké és senki másé, hanem azzal bosszantja őket, hogy már a vízcsapból is magyarok csorognak ki. Jánošík kellene ide, ha feltámadna, aki mindezeket a szörnyűségeket látva belevágná fokosát a „tyerkovai” kocsma gerendájába, még akkor is, ha történetesen Slota ott ülne, és rászakadna a mennyezet! Ki rontotta el ennyire a helyzetet, meg kell találni a tetteseket, Duray ezt egyedül nem csinálhatta…Csak azok tehették, akik összeszűrték a levet a magyarokkal, Slota szerint a görbe lábú mongoloid fajtával. A bitang Kossuth és Rákóczi utódaival, és lóra, illetve nyeregbe ültették őket. Azóta a Slota szemével néző és látó szlovákoknak rémlátomásai vannak. Rettegnek attól, hogy valóra válnak nemzeti vezérük jóslatai, amelyek szerint a szlovákok már nem urak a saját országukban, magyarok vezetik őket az orruknál fogva, és ha ezt tűrik, akkor foghatják magukat, és mehetnek Grönlandra jegesmedvét táncoltatni!

E kijelentést hallva és olvasva a szlovákiai magyar politikusok fejében is megfordulhatott a gondolat egy röpke pillanatra, hogy ez a Slota az itt élő magyarok (jegesmedvék) táncoltatója akar lenni az idők végezetéig, vagy finomabban fogalmazva idomítója. Nem volt elég neki, amit negyvenöt után csináltak a magyarokkal, Csehországba deportálásuk, Magyarországra telepítésük, a négy évig zárva tartott magyar iskolák, a mind a mai napig uralkodó jelszó, a na Slovensku po slovensky, a mind a mai napig érvényes Beneš-dekrétumok, a hatvanas évek eleje óta fokozatosan felére csökkentett magyar iskolák, amelyeket teljesen fel is akartak morzsolni az alternatív oktatás bevezetésének boszorkányos trükkjével, amely Durayék és a bátor magyar szülők meg pedagógusok ellenállásán megtört, semmivé lett.
S az állandó magyar népfogyatkozás…S az sem semmi, sőt talán a legnagyobb baj, hogy azt a területet, amelyen a magyarok tömegesen élnek, azóta is át- meg átszabják, kényükre-kedvükre alakítják, változtatják, s mindig úgy, hogy ha járásnak nevezik, ha megyének, ott a szlovák legyen számbelileg fölényben, ő fogja jegesmedve-táncoltató láncunkat. S az utóbbi rémálom nyolc éve után ő tartsa kezében a kormányrudat is! Fico régóta érti az idő szavát (Slota szavának is nevezhetném az időt), mert ő következetesen ellene volt annak, hogy a magyarok a szlovák kormányba bekerüljenek. Akkor ez nem rajta múlott, most azonban igen, véget is vetett egyszerre a „magyar uralomnak” Szlovákiában! Csákyt, Miklóst, Simont, Gyurovszkyt már még csak kormányközelben sem találja az ember. Az államtitkárok is úgy eltűntek, mint a kámfor. Voltak, és már nincsenek. Talán a televízió képernyőjén még láthatjuk őket, Bugár Bélát biztosan, mert ki tudja, mi okból, de ő még mindig negyedik vagy ötödik a szlovák politikusok népszerűségi listáján, holott ő nem is szlovák. Őt a magyar politikusok népszerűségi listáján kellene meg-megmérni, hogy lássuk, mennyire népszerű a mi szemünkkel nézve… Talán azért kedvelt a szlovák politikusok között, mert arcáról, állandósult jó kedélyállapotáról soha nem sejlik fel a szlovákiai magyarokra nehezedő gond. Arca, egész megjelenése azt sugallja, hogy ha a szlovákiai magyart nem is áldja meg az Isten bőséggel, hanem inkább szegénységgel és ijesztő munkanélküliséggel, jó kedvvel azonban igen, csak rá kell nézni a képernyőn már-már televíziós sztár Bugár Bélára. S ez azt juttathatja a Sloták eszébe, hogy még lehet szorítani a hurkon, feszesebbre lehet fogni a gyeplőt, hogy a Bugár arca is komorabbnak látsszon. Jó Fábry Zoltánunk bölcs mondása jut eszembe, amely nagyjából úgy szól, a múltba kell tekintetünk, hogy a mát és a jövőt jobban lássuk. És hogy nem vagyunk Kossuth és Rákóczi kései bitangjai, még ha Ján Slota annak is szeretne láttatni bennünket, büszkén leírhatom, hogy nekünk, kisebbségi sorsba kényszerített csehszlovákiai, majd szlovákiai magyaroknak is van múltunk, csak nem vonjuk le a tanulságait.

És most mindjárt elárulom, hogy az 1968-69-es esztendőkre gondolok! Amikor 1968 januárjában állandó szlovák politikai nyomásra Novotný köztársasági elnök a CSKP Központi Bizottságának ülésén azzal a véleményével mondott le főtitkári posztjáról, hogy ha a szlovákok szövetségi köztársaságot akarnak, akkor a Csehszlovákia területén élő nemzetiségeknek területi autonómia jár!

Ez teljes mértékben összhangban állt a szovjet felfogással, hiszen a Szovjetunióban se szeri, se száma nem volt a területi autonómiáknak… Mégis, mégis, Novotnýnak ez a számunkra nagyon kedvező kijelentése a fáklyavivő Csemadok-körökben, tehát bennünk, süket fülekre talált, pedig támogatókra leltünk volna a csehekben. A Csemadok KB állásfoglalása a számszerűség követésében látta a megoldást, nem a Novotný felkínálta területi autonómia igényünk megfogalmazásában, legyenek miniszterek, miniszterhelyettesek, kerületi és járási elöljárók vagy helyettesek… Hogy eszünkbe se jusson a Novotný felkínálta területi autonómia követelése, nagylelkűen ajánlgatták számunkra a miniszterelnök-helyettesi, miniszteri és miniszterhelyettesi posztokat, amikor azonban elérkeztünk a szlovák szövetségi kormány megalakulásához, a megígért miniszteri posztokból csupán egy maradt, az is tárca nélkül, Dobos László kapta. S „bőkezűen” adtak hozzá még három vagy négy miniszterhelyettesi széket. Dobos joggal csóválgatta a fejét, mert hiszen becsapták, s a szlovákok is érezhettek némi bűntudatot, mert minisztériumpótlóként megalakíthatta a kormány Nemzetiségi Titkárságát. S mindezt csak azért mondom el, mert amikor elkezdődött a hatvannyolcas vívmányok felszámolása, a székekhez kötődő személyeket lehetett a leggyorsabban eltávolítani, a létrehozott intézményekkel ez már nehezebben ment, vagy nem is ment, a Nemzetiségi Titkársághoz egy ideig nem is mertek nyúlni, csak jóval később fokozták le a kormány nemzetiségi főosztályává, s az a pártállami rendszer összeomlásáig meg is maradt, és számos, ellenünk irányuló intézkedés útjában állt! Hatvannyolcban a Dobos László vezette Csemadok KB jóvoltából az alkotmányba is bekerültünk államalkotó nemzetiségként, a nemzeti közösségünket megillető jogokkal természetesen, sajnos, a két legfontosabb és legérzékenyebb területet érintő és szabályozó oktatási és nyelvtörvény nélkül, mert ezeket nem szavazták meg a Szövetségi Gyűlés képviselői. S ehhez az alkotmánytörvényben bennünket érintő részhez sem mert hozzányúlni a Husák-Jakeš korszak! Az említett példák világosan mutatják, hogy a személyekre épített politika erős intézményi rendszer létrehozása nélkül bizony csupán tiszavirág életű, olyan, mint a szappanbuborék.

Az alkotmánytörvényben foglaltak is majdnem másfél évtizedet bírtak ki, s a helyzet fintora vagy inkább megcsúfolója, hogy a pártállami diktatúrától megszabadult Csehszlovák Szövetségi Köztársaság Szövetségi Gyűlése végezte el azt a piszkos munkát, amelyre még a Husák-Jakeš vezetés sem mert vállalkozni. Kitelepítette alkotmányba foglalt jogainkat az alkotmányból! Nyilván a szlovák politika és képviselői nyomására győzött a nemzeti túlfűtöttség nacionalista bódulata…

Csodálkozom, hogy Bugár Béláéknak nyolc év koalíciós kormányzás sem volt elég ahhoz, hogy felismerjék, elkövetkezik az idő, amikor kitessékelik őket a kormányzásból, és akkor a hátuk mögé kell nézniük, milyen örökséget hagytak maguk után. Mivel töltötték el a nyolcévnyi időt? Nos, lett magyar egyetemünk, földnevesítés, de nem nehéz észrevennünk, hogy egyébként szegény az örökség, nagyon szegény, a félmegoldásoknál tartunk továbbra is, sem oktatási törvényünk, sem jó nyelvtörvényünk, sem a nemzetiségi kultúrák finanszírozásáról szóló törvényünk, a kisebbségi alkotmánytörvényről már nem is beszélve, magyarán, sem pénzünk, sem posztónk, s ami a legnagyobb baj, hogy a nyolc év alatt megtaníttatták politikusainkkal, hogy ebben a mostani nagy szabadságban, az Európai Unió határain belül, a Sloták boldog országában mit vehetnek a szájukra s mit nem! S nemzeti közösségünkben pedig – hála az Istennek – észrevehetően és figyelmet érdemlően növekszik azoknak a száma, akiknek Duray Miklóssal egyetértésben az kívánkozik a szájukra, amit nem szabad kimondani. Ilyen a Beneš-dekrétumok eltörlése, a kárpótlás és a bocsánatkérés, mert ugye, míg ezek nem történnek meg, addig mi kollektíve, a csecsszopókat is beleértve és elődeinket meg nem tagadva, ma is háborús bűnösök vagyunk… És ilyen a területi autonómia igénylése is. Mert a ki nem mondott és el nem ért dolgok tartanak bennünket ma is a félmegoldások fogságában! Ezt jó lenne tudatosítanunk…

A szlovákok azt szeretnék, hogy felejtsük el Trianont, magyar hazánkat, ezt azonban nem úgy akarják elérni, hogy vegyük kezünkbe a sorsunk irányítását itt, teremtsük meg az ő segítségükkel az ehhez szükséges intézményeket itt, hanem karikás ostorral a kezükben, hogy pisszenni se merjünk. Azt tartsuk jónak, ami rossz nekünk, azt fogadjuk el, amit itthon és a külföldnek ők mondanak rólunk, mármint hogy az édesanyánk hasában sem volt a mostaninál jobb dolgunk! És legyünk lojálisak akkor is, ha ők kényük-kedvük szerint korlátoznak jogainkban, és a keveset is lássuk soknak… Ilyen szemüveget szeretnének gyártani nekünk. Amilyennel a bolhát is elefántnak látnánk! És ez azért van így, mert negyvenöttől mostanáig a történelem kínálta nagy lehetőségeket sorra elmulasztottuk. Amikor módunk lett volna rá, „mi” akkor sem mertük  kinyitni a szánkat. Emlékeztetőül csupán egy példát mondok! Víťazoslav Moric, a Szlovák Nemzeti Párt egyik főembere nem sokkal a rendszerváltozás után kijelentette a Szövetségi Gyűlésben, hogy a szlovákok a csehekkel nem akarnak tovább egy államközösségben élni, önálló Szlovákiát akarnak, nem jó nekik a csehekkel. Mint derült égből a villámcsapás, úgy hatottak a szavai. Mečiar, Gašparovič, Čarnogurský a csehekkel együtt őrjöngtek, micsoda disznóság, micsoda eretnekség, Víťazoslav Moricot meg akarták ölni a tekintetükkel, s a „vihar a biliben” néhány éve után Mečiar és mások vitték be az állami zászlót és jelképeket a csehektől elvált Szlovák Köztársaság parlamentjébe, a „hős, a bátor” Moric már nem volt sehol, nem volt rá szükség. Akkor a történelmi lehetőség számunkra is adva volt, de képviselőink közül senki sem mert élni vele. Nem merte kérdő mondatban megfogalmazni azt, hogy ha a szlovákoknak nem jó a csehekkel (velük közösen alakult meg Trianon után a csehszlovák állam), akkor nekünk miért jó a szlovákokkal? Nekünk sem lesz jó mindaddig, amíg sorsunk irányítását a kezünkbe nem vehetjük. Tisztelt uraim, így kell forgatni a mi lemezünket a korongon! Hogy a szlovákok látva lássák, s még ha sokáig nem is akarják megérteni, naponta szembesüljenek azzal a véleményünkkel, hogy az asszimilációs, az etnikumunkat felmorzsoló politikájukba nem nyugszunk bele. Vegyék végre észre, elfogyott a türelmünk, s mi nem tudjuk nélkülözni az autonómiát, magyar megmaradásunknak ezt az egyetlen lehetőségét.