Köztörvényesek vagy forradalmárok?

Megostromolták a magyar (magyarországi) közszolgálati televízió székházát 2006. szeptember 17-éről 18-ára virradóra. Ez az első eset a világtörténelemben, hogy az MTV székházát – még ha rövid időre is – a magyarországi kormány politikája ellen lázadók foglalták el. Eddig – 1957 óta – csak annak lehettünk a tanúi, hogy az épületet kommunisták vagy magukat félrevezetően liberálisnak valló alakváltozataik tartották uralmuk alatt – az ettől eltérő kísérleteket rövidségük miatt nem érdemes számon tartani.

A televízió képernyőjéről elénk tárulkozó látvány valóban sok kételyt támasztott a nézőben. Miért kell felgyújtani az ott álló személygépkocsikat? Miért kell rongálni a néhai Tőzsdepalotát, mely most az MTV székháza? Miért kell nekiesni kalapáccsal és vésővel a néhány méterrel odább magasodó szovjet-emlékműnek, hiszen az csak a második  világháborúba belehajszolt szerencsétlen közép-ázsiai katonák tetemeinek, eredetileg köztörvényes bűnözőknek tiszteleg?

Ezek jogos kérdések és kételyek, amelyek a középszintű értesüléssel bíró emberekben fogalmazódnak meg és – esetleg – felháborodást váltanak ki belőlük.

A kérdések és kételyek helyénvalók, főleg akkor, ha nem értjük az összefüggéseket. Akik viszont értik, azokat más döbbentett meg. Az biztosan nem érte őket váratlanul, hogy a tüntetők célkeresztjében álló miniszterelnök, fedőnevén Gyurcsány (mert lehet, hogy a neve sem valódi, mert azt is hazudja), az ostromlókat válogatás nélkül köztörvényeseknek nevezte, hiszen a saját bőréről van szó, arról az Apró(cska) gyurcsánybőrről, mely nem tévesztendő össze a kutyabőrrel, mert az nemesebb küldetésű.

Számomra az okozta az igazi megdöbbenést, hogy Magyarország legfőbb közméltósága sem különböztette meg a lázadókat azoktól, akik az ilyen körülmények között kialakuló normákat átlépik és kihívóan garázdálkodnak. Sőt, a háttérben álló tüntetőket, akik nem dobáltak semmit a televízió székházára, csak szurkoltak az ostromlóknak és fékezni igyekeztek a túlzottan heveseket, cinkosoknak, azaz bűntársaknak nevezte.

Körülbelül egyidős vagyok Sólyom Lászlóval, ezért mindketten emlékszünk arra, hogy Gerő Ernő (a girnyó és a habverő) kit nevezett ötven évvel ezelőtt csőcseléknek. A tüntetőket, az utcai torlaszokat emelőket, a kockaköveket dobálókat, a Rádió székházát ostromlókat. A pesti srácokat nevezte így – akiket, illetve akik emlékét ma az ötvenhatos forradalom hősei között tartjuk számon és tisztelünk. Azokat az akkori girnyó miniszterelnök már nem minősíthette a nagy nyilvánosság előtt, akik felakasztottak néhány véreskezű ávóst, mert akkor ő már egy patkánylyukban lapult, ott pedig nem volt hangrögzítő sem gyorsíró, így hát nem maradtak fenn értékes szavai az utókorra.

Nem akarom összemosni a hősöket a hőzöngőkkel, a randalírozókat a revolucionáriusokkal, a vandálokat azokkal, akiknek a béketűrésük vad dühvé változott. De legyünk mértéktartók és igazságosak a véleményünk megalkotásában, amikor az események zajlásával egy időben véleményezzük az éppen zajló történelmet alakító eseményeket.

Vegyük sorra – a mostani események szempontjából – közelmúltunk és megélt történelmünk néhány fontos állomását.

Mielőtt leltárt készítenénk erről, idézzük fel az MTV székházának ostromában megsérült egyik honpolgár szavait: „erre vártam tizenhat éve”. Mivelhogy a kor embere vagyok, tökéletesen értem őt: nem a televízió székházának ostromára várt több mint másfél évtizedig, hanem arra, hogy birtokba vehesse a kommunista hatalom egyik megmaradt jelképét, és úgy érezhesse – legalább néhány percig –, hogy ott most ő az úr. Ez az ember nem közintézményt, nem közvagyont ostromolt meg, hanem egy jelképet: a rendszerváltozás után is helyén maradt korábbi hatalmi elit szellemi és lelki terrorjának egyik jelképét, amely azóta is – az ő adófizetői pénzén – vezeti őt félre.

Ha ezt megértjük, akkor befogadóképességünk körében sok más dolgot is megértünk. Azt is, amit a magyarországi közszolgálati televízió egyik közismert munkatársa nem érthet: miért nem legitim a 2006 tavaszutóján beiktatott magyarországi kormány. Sőt nem legitim a parlament kormánypárti részének túlnyomó többsége sem. Aki ezt érti, annak nem kell magyarázni, hogy miért. Aki nem akarja érteni, annak talán érdemes még egyszer, talán utoljára elmondani, hogy aki tudatosan félrevezeti a választópolgárokat és ennek a bűnnek a tudatával kormányoz, illetve ül be a parlamentbe támogatni a kormányt, az nem csak a politikai legitimitását vesztette el, hanem a közjogit is, mert tette legalább olyan súlyos, mintha meghamisította volna a választási eredményt – ugyanis a félrevezetés és a hamisítás nem beválthatatlan választási ígéret, hanem csalás. Azt a véleményt is megkockáztatnám, hogy ez a kormánypárti elit létében alkotmánysértő –, de ennek a megítélése terhelje Magyarország államfőjét.

Nem csupán az MSZP balatonöszödi frakcióülésén, a 2006. május 26-án elhangzott miniszterelnöki beszéd nyilvánosságra kerülése óta tudjuk, hogy ennek a pártnak a politikusai – kis kivétellel – hazudnak, egyesek pedig közvagyont is lopnak. A rendszerváltozás óta folyamatosan és tudatosan félrevezetik a polgárokat. Ennyiben igaza van a Gyurcsány fedőnevű embernek: tizenhat (sőt hatvanegy) éve hazudnak, de nem mindenki, csak ők, a kommunisták és mai utódaik, akik az MSZP-ben leltek búvóhelyre.

Célzatosan csupán három olyan hazugságot említek meg, amellyel az egész nemzetet, és nem csak a magyarországi részét károsították.

Az első demokratikus és szabad választás eredményeként megalakult, s egyben rendszerváltoztató kormány egy olyan romhalmazon – a kádári örökségen – kezdett építkezni, amelyben az államháztartás hiányosságai jelentették a legveszélyesebb csapdákat. A pénzügyi egyensúly megbillenthetőségével sakkban lehetett tartani az új kormányt, nemcsak a gazdasági döntéseinek meghozatalát, hanem a politikai döntéseket is. Így vált átmenthetővé minden rendszerváltozás előtti érdek és féreg, ám a felelősség az Antall-kormány nyakában maradt, beleértve a gazdasági terheket is, amelyek törvényszerűen és aránytalanul áthárultak a polgárokra. Az MSZP első nagy hazugsága – amely Horn Gyulához kötődik – az volt ekkor, hogy azért csökken a polgárok életszínvonala, romlik a megélhetés lehetősége és vergődik az államháztartás, mert az Antall-kormány nagyobb teret szentel a határon túli magyaroknak, mint a szomszédságpolitikának. Ez rontja az ország gazdasági megbízhatóságát. Mikor 1994-ben átvette a kormányzást Boros Pétertől, neki sem maradt más választása, mint a saját korábbi pártja által szétrabolt és eldorbézolt gazdaságnak a ráncba vétele – az adófizetők terhére, a Bokros-csomag bevezetésével.

Az MSZP másik nagy, az egész nemzetet érintő hazugsága – amelyet immár Kovács László testesített meg – a státustörvénnyel kapcsolatos. Nem csak az a félrevezetése a magyarországiaknak, hogy a törvény huszonvalahány millió román munkavállalót fog beáramoltatni Magyarországra, akik elesznek előlük mindent – ez a hazugság egyébként állítólag Gyurcsány Ferenc leleménye volt –, hanem az a – nemzetárulásnak minősíthető – tevékenység, mellyel pártkapcsolataik révén megszervezték a törvénnyel szembeni nemzetközi bírálatokat is. Ettől a vétségtől a koalíciós társ, az SZDSZ sem mentesülhet.

A harmadik nagy hazugság-mutatvány az állampolgárságról szóló népszavazás körül zajlott. Ez egy olyan összeesküvés-elmélet lehetőségét is rejti magában, melyben az MSZP vagy akár az SZDSZ is, a Magyarok Világszövetsége és a román titkosszolgálat vagy egyéb titkos szolgálatok működtek együtt. A kezdete még a D-209-es néven ismert – elfelejtett, polgári nevén Medgyessy Péter – miniszterelnökhöz kötődik, de kibontakozása a maga igazán gennyes mivoltában már Gyurcsány Ferenc egyik „életmű-gyöngye” – és Kuncze és Hiller, e könnyen elfelejthető férfiak közreműködésével kerekedett ki. A tétje ennek a hazugsághalmaznak nem volt kisebb, mint a magyar nemzet megalázása és további forgácsolása. Az MSZP jól működő hazugsággépezete ezúttal azt találta ki, hogy ha az elszakított magyarok ismét magyarországi állampolgársághoz jutnának, elszívhatnák a magyarországi nyugdíjasok nyugdíjalapját és egyáltalán: gazdaságilag romba döntenék az országot. Noha, neki, a miniszterelnöknek kellett volna tudni a legjobban, hogy az útlevélre való jogosultságon kívül csak az életkorral járó kedvezményeket kaphatta volna meg minden elszakított magyar, és ezt is csak az, aki kérvényezi a magyar állampolgárságot – de aki az Európai Unió polgára, annak, minden alanyi jogon járó kedvezményre joga van Magyarországon, még ha portugál is,  vagy esetleg hátramaradt mór.

A legutolsó, 2006-os nagy hazugsága (hazugságuk együtt az SZDSZ-szel) a gazdaság hatalmas dübörgéséről és arról szólt, hogy lendületben az ország. Emiatt Magyarországot mindenki irigyli – mondták sokszor. Ez annyiban érintette az összmagyarságot – és ezt Magyarországon az MSZP által megtévesztett tömegek nem is tudták, de a határon túlról nézve nyilvánvaló volt –, hogy ez is hazugság. Hiszen Romániában, Szlovákiában és Szerbiában a magyaroknak olyan kormányzati tapasztalatuk volt, mely szerint láthatóvá vált az, amit Öszödön Fletó, azaz Magyarország miniszterelnöke kimondott, hogy semmit sem tettek kormányzásuk négy éve során. A határon túl szégyenkeznie kellett minden ott élő magyarnak amiatt, hogy a nemzetnek, Gyurcsány személyében egy ilyen hazudozó, hitvány politikusa van, de egyúttal rettegnie is, e3gy ilyen Magyarország mellett minden elszakított magyar kiszolgáltatobbá vált, és egyre inkább azzá válik.

De ha mást nem tekintünk is mérvadónak, mint a miniszterelnöknek a hazudozásra vonatkozó beismerését és az ország (a nemzet) lekurvázását pártjának megválasztott képviselői előtt, ez már elegendő a legitimitás megkérdőjelezésére. Köztörvényes bűntetteiről csak azután lehet majd nyilvánosan beszélni, ha lelép. Baló György tette fel neki a kérdést a televízió nyilvánossága előtt: mennyit kell Magyarországon lopnia valakinek ahhoz, hogy sérthetetlenné váljék? – Ezt lehetett volna akár a tisztázás szándékaként is értékelni, de ebben az esetben az nem volt egészen világos, hogy ez az érdeklődése a televízió elhíresült munkatársának önérdekű volt-e, vagy a köznek akart segíteni.

Mindezek után felteszem a kérdést: miért kell azokat az embereket köztörvényes bűnözőknek nevezni, akik egy ilyen kormány hatalmának egyik jelképét, a közszolgálati televízió épületét ostromolták meg?

Tévedés ne essék, nem az értelmetlen rombolással, rongálással, vandalizmussal értek egyet, a provokáló garázdákat pedig elvileg gyűlölöm, mert ők erősítik a legitimitását vesztett hatalmat. De ez az ostrom az események része volt – mégha a kormány fizetett ügynökei váltották is ki –, mert erre az után került sor, hogy durván megakadályozták egy olyan felhívásnak a beolvasását, mellyel az utcára vonuló tüntetők és az otthonmaradtak nagy része is egyetértett. Egyébként a felhívás szövegét maga Baló György olvasta be két nappal később a korábban ostromlott köztelevízióban. Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy a mobiltelefonok világában és a kereskedelmi televízióadások rohamos térhódításának korában már elavult a forradalmaknak az a forgatókönyve, mely szerint el kell foglalni a közszolgálati televízió székházát. De ennek a tettnek szimbolikus jelentősége mégis megmaradt – főleg ott, ahol az innen kapott hír – még ha hamis is – valódivá magasztosul.

Várom, hogy végre mikrofon és kamera elé álljon egy magyarországi politikus és nyíltan elmondja, mi miatt olyan kitartóak a tüntetők most, szeptemberben a Kossuth téren, és néhányan miért vesztik el a türelmüket?

Azért várom , mert ez lehet az igazság pillanata.

Végre ki kell mondani, hogy az ötvenhatos forradalmat követő harminchárom év az ellenforradalom korszaka volt, és hivatalos politikusai voltak az ellenforradalmárok. Ezeknek nagy része a rendszerváltoztatás évét megelőző két évében átöltözve, pártot vagy pártelnevezést változtatva, csendesen és megsokszorozódva sikeresen betelepedett az új politikai szerkezetekbe, sőt 1994-ben ismét megkaparintotta a hatalmat. Mi több: jelenleg is a nyakunkon, a magyarországiak és az egész nemzet nyakán ülnek.

Eddig, nagy nyilvánosság előtt csak két ember mondta ki az igazságot. Orbán Viktor 1989. június 16-án az ötvenhatos mártírok újratemetésén és Wittner Mária 2001. február 25-én a kommunizmus áldozatainak emléknapján elmondott parlamenti beszédében. Ám eközben még mindig itt járkálnak közöttünk a forradalmárok gyilkosai, a vérbírók, a halálos ítéletet kérő ügyészek, a kádári korszak bűnöző politikusai és maguk diktálják nekünk vagy fiaik, lányaik vejeik, esetleg más rokonaik segítségével, hogy miként kell cselekednünk megdicsőíttetésük érdekében.

Mindez ellen készült szeptember 23-án tüntetésre az ország és a nemzet a Hősök terére Ugyanoda, ahol nyolcvankilenc június tizenhatodikán zajlott az újratemetési szertartás. A helyszín egybeesése jelképes. Ott kellene végre eltemetni a kommunizmus maradványait és békésen elküldeni továbbéltetőit, ahol az áldozatait temettük.

És ha ez megtörténne, akkor mondhatnánk ki bátran, alkotmányos felelősségünk tudatában: ki a köztörvényes, ki a forradalmár.

De amint látjuk, a régi rendszer átöltözött korifeusai szégyentelenül nyargalásznak közöttünk, Gyurcsány fedőnevű ügynökük pedig folytatja nemzetközi méretű hazudozásait, hiszen szeptember 22-én éppen Berlinben bukott le, amikor a német kancellár szavait hamisította meg. Közben sikeresen korlátozzák a demokráciát, hiszen a titkosszolgálatuk és rendőrségük hazudta, hogy valakik robbantásos merényletekre készülnek az ellenzék tüntetésén, amit nekik nem áll módjukban megakadályozni. Persze, hogy nem tudnák megakadályozni, ha ők maguk hajtanák végre.

Hát, ez ellen szokás fellázadni, és az így megvalósuló változás jelenti a forradalmat.

Pozsony, 2006. szeptember 22.

Duray Miklós

(Tisztelettel adózom a Magyar Szocialista Párt azon tagjainak és volt tagjainak, akikre nem vonatkoznak szavaim)