Esterházy János, mint a hitvallás példája

Forrás: Kossuth Rádió
Hogyan látja Esterházy életét Duray Miklós politikusként?
Esterházy meggyőződése keresztény, diktatúra-ellenes és nemzeti volt. Ez a meggyőződése végigkísérte egész életén át. A keresztény-szociális politikának volt az elkötelezettje, és arra törekedett, hogy összefogja a hasonlóan érző embereket.

Ő ugyan egy magyar pártot alakított, de az egy olyan sajátos magyar párt volt, amelyben nem csak magyarok voltak. Az ő meggyőződése az volt, hogy a történelmi hazában békességben tudnak egymás mellett élni a különböző ajkú népek, és ezt az eszmét próbálta kezdetben a saját pártjában is megvalósítani. Ezt Esterházy János egyik példamutatásának is tekinthetjük. Ugyan ezt mi is megpróbáltuk megtenni 1990 után, de akkor már nem sikerült.

Esterházy János másik példamutatása az otthonmaradás, illetve a rosszabb helyzetben lévőkkel való együttérzés. Az 1938-as visszacsatolás után Magyarországra is mehetett volna, hiszen Budapesten lakása is volt. De ő mégis a Felvidéken maradt, a körülbelül 50-60 ezernyi  Szlovákia területén maradt magyarral – és nekik szentelte az életét, és ettől vált mártírrá.

A következő példamutatása az 1942-es parlamenti szavazása volt, amikor a parlament képviselőjeként egyetlen személyként szavazott a zsidók deportálása ellen. Tudta, hogy ezzel szembe szegül nem csak a szlovák politikával, hanem a fél Európával is. De meg merte tenni.

És 1945-ben is tudta, hogy mi lesz a következménye annak, ha ő bemegy abba az épületbe, ahol az akkor már ellenségeivé vált személyek voltak. Ők szabadon hagyták elmenni, mintha semmi kifogásuk nem lenne az ő személye ellen, de amikor esterházy leért a földszintre, a kapuban letartóztatták, és attól a pillanattól kezdve rabságban élt. Halálra volt ítélve, de az életét végül megmentették a bitótól, de a szenvedéstől nem.

Ezek olyan példák, amilyenekre az aradi hősöknél is felfigyelhetünk. Elejétől fogva tudták, hogy mi lehet a végeredmény a a cselekedetüknek, mégis megtették. A hitvallás példaképei ezek.

(Elhangzott a Kossuth Rádióban, 2006 októberében)