A hazát meg kell menteni

(Duray Miklós ünnepi beszéde, 2007. március 14: Óvár; március 15: Mosonmagyaróvár 13 óra; Nagymegyer, 19 óra; március 18: Alsóbodok 14 óra; Csilizpatas 16 óra)

A nép rakoncátlan gyermeke 1848 márciusának idusán az egyszuszra megírt versének első sorával odakiáltotta a nemzetnek: Talpra magyar! A nemzet pedig felkelt, mintha erre a felszólításra várt volna. A márciusi fiatalok a nép elé tetjesztették a 12 pontot és a reformkor negyedszázadában megérlelt elképzeléseket, terveket közfelkiáltással elfogadták.

Április 12-én a tizenkét pontnak csaknem egésze törvénnyé vált. Győzött a forradalom! Az a forradalom, amelyet a közigény, a lelkesedés, néhány lángelme szellemi száguldása, a mélyből a felszínre törő szunnyadó vágyak, a hirtelen megfoghatóvá váló közakarat, a korszellem, a történelem és a politika eseményeinek logikai sora, de leginkább mindez együttesen robbantotta ki a forradalmat, amikor eljött az idő.

Hajlamosak vagyunk arra, hogy a győztes forradalmat és a rá következő szabadságharcot élesen elválasszuk egymástól. Ezt a szemléletet az osztályharcos szellemű történelem magyarázat sulykolta belénk. Pedig a forradalom és a szabadságharc között nem csupán ok-okozati összefüggés lelhető föl. A szabadságharc során is nyomon követhető a forradalom folytatása, kibontakozása.

Miről szólt nemzetünk legnagyobb forradalma: a polgári egyenlőségről, a társadalmi csoportok közötti egyenrangúságról, a közös felelősségről, a közügyek önálló intézéséről, az országot lakó nyelvi nemzetek autonóm fejlődéséről, az istenfia halálra juttatásában bűnösnek tartott zsidóság emancipációjáról, egyszóval Szent István országának fölemelkedéséről és függetlenségéről. De emellett sok minden másról is, például az önálló hadseregről, hiszen már 1848. március 22-én a pozsonyi országgyűlés a nemzetőrség megalakításáról hozott törvényt. Ezzel azonos időben alakultak meg a közbátorsági választmányok.

Ízlelgessük a körülmények alkotta szavakat, hallgassuk üzenetüket. A nemzetőrség nem a fegyveres erőt juttatja eszünkbe, inkább nemzetünk vigyázására és óvására utal, amiről a függetlenségi nyilatkozat egyik mondata is szól — a magyar nemzet védelmezi magát a rá mért halál ellen. A közbátorság pedig a nemzet ügyéért nyilvánosan vállalt kiállást, a helytállás üzenetét közvetíti. A szóban a forradalom tömeglélektani hatása rejlik: a köz érdekében nyilvánosan tenni azt, amit mindaddig senki sem tett.

Ha leegyszerűsítjük a formát, ha elhagyjuk róla a természetes és velejáró kinövéseket, egyértelművé válik, hogy a 48-as forradalom az egyetlen eggyé forrott célról: a nemzetről, az országról, a hazáról, a jövőről szólt. Erre buzdított Petőfi felkiáltása: talpra magyar; és három hónappal később Kossuth dörgedelme az országgyűlésben: Uraim, a haza veszélyben van!

Akkori elődeink jobban tudták, mint néhány évtizeddel későbbi utódaik, hogy a valódi veszélyt az önrendelkezés hiánya, azaz az idegen érdek szerinti cselekvés jelenti „A magyar nemzet alkotmányos trónjáról, a nemzet nélkül senki sem rendelkezhetik” — szögezte le 1849. április 19-én a Debrecenben elfogadott függetlenségi nyilatkozat. Ha figyelemmel követtük a nyilatkozatnak ezt a mondatát, akkor érthető, hogy többről van szó, mint demokráciáról. Nem a többség uralmáról szól a nyilatkozat, hanem a nemzetről. A nemzet pedig nem a többség‚ hanem mindenki, aki vállalja az együvé tartozást.

A forradalom kezdetén Kossuth, egy héttel a Nemzeti Múzeum előtti eseményeket követően — ugyanakkor, amikor az Országgyűlés elfogadta a nemzetőrségről beterjesztett indítványt — közbátorsággal jelentette ki: a horvátok belügyeikben a saját nyelvüket használhatják. Majd eltelt öt hónap és hét nap — a minisztertanács elismerte Horvátország teljes autonómiáját.

Gondoljuk végig: valóban csak a rendiség megszüntetése volt forradalmi cselekedet? A többi nemzet méltóságának elismeréséhez, a különbözőség elfogadásához legalább annyi közbátorság kellett, mint a közteherviselés meghirdetéséhez vagy az úrbériség eltörléséhez.

A rosszhiszemű prókátor és a kocsmai értelmiségi azt kiálthatja: nem volt más választás. Dehogynem lett volna. A győztes tavaszi hadjárat idején 1849- ben nem a hadihelyzet szorongattatásától, hanem belső meggyőződése szerint kötött megállapodást Teleki László gróf, párizsi nagykövetünk a közép- és délkelet-európai emigráns politikusokkal Magyarország föderatív átalakításáról. Egy hónap leforgása alatt pedig létrejött a magyar—román és a magyar—szerb megegyezés.

Ellenlábasaink hivatlan prókátorai ugyan ismét közbekiálthatnak, hogy ezt az orosz csapatoktól való félelmünkben tettük. De csak a beavatatlan fajankók hiszik el, hogy ez igaz. Az orosz csapatok 1849. június 15-én értek a Dukla-hágóhoz. Ezt követően, félelmi rettegésben Paszkievics tábornok hadaitól, egy hónap alatt nem lehetett volna megfogalmazni egy bölcseletileg tiszta törvényjavaslatot a nemzetiségek jogáról és a zsidók emancipálásáról, ha ez a szellemiség kezdettől fogva nem létezett volna. Mind a két törvényt 1849. július 28-án elfogadta az országgyűlés, a világon elsőként csakúgy, mint előtte jó 250 évvel a tordai országgyűlés Európa első vallási türelmi rendeletét. 1849 júliusának végén minden készen állt egy modern Magyarország működéséhez, sőt európai viszonylatban is egyik legmodernebb állam működéséhez.

Ha valakinek kétségei volnának afelől, hogy ez forradalom, akkor megnyugtatjuk: ez a forradalom! Mert a forradalom nem a nyaktiló, a barrikádharc és a tömegmészárlás, hanem a létező értékek fejlesztése és a korábban nem létezett értékek megteremtése. Ez az értékteremtő magyar forradalom.

Különleges pályát járt be nemzetünk a világtörténelem útvesztőjében. A 48-as forradalom és szabadságharc alig másfél évében és a megtorlások évei után a 48-as eszmékhez lazán kapcsolódó hivatalnoki kiegyezéskor a szabadságjogokat, a demokráciát és az egyenrangúságot illetően, minden olyan lényeges dolgot megfogalmaztak nemzetünk nagyjai, amiket másoknak azóta sem sikerült, főleg irányunkban nem sikerült. Talán ezért visszhangzik fülünkben oly élesen továbbra is a „talpra magyar“ és Kossuth felkiáltó mondata az újoncok megajánlását kérvén: uraim, a haza veszélyben van.

Ha ezt az egyértelmű felkiáltó mondatot kérdő mondatként fogalmazzuk meg, egyszerre két kérdésre kell keresnünk a választ. Mit értünk hazán és mit jelent a veszély? Az elsőre a legegyszerűbb választ adhatjuk: a nemzet a haza. Az azonosulás csúcsa, ha szabadságomat vagy életemet adom érte. És mi a veszély? A haza elvesztegetése.

1848-ban a nemzet fölemelése volt a forradalom tétje. A rendiség eltörlése csak eszköz volt, a nemzetőrség, az újoncok ügye szintúgy, mint a nemzeti hitelintézet megalakítása. A haza azáltal került veszélybe, hogy a nemzet fölemelésének eszközeit fenyegette veszély. A forradalom nem csupán az eszközöket teremtette meg, hanem az eszközök működtetésének feltételeit is, mert a forradalom nemcsak a változtatásra való közbátorságot jelenti, hanem a hatalom visszafordíthatatlan átvételét is. A forradalom akkor győz, ha együtt jár a hatalomátvétellel, mert ez biztosítja a fölemelkedést és a jövő kezdetét. A múlt visszaköszönése a jövőt veszélyezteti. A szabadságharc a veszély elhárításáról, a múlt visszajövetelének megakadályozásáról szólt. A forradalom 1848-ban győzött és elkezdődött a nemzet fölemelkedése. A szabadságharc is győzelemre fordult a tavaszi hadjáratban. De az egyesült császári és cári csapatok túlereje visszahozta a múltat.

Nemzetünk valóban sajátos pályán jár a történelem útvesztőjében: folyamatosan cikázunk a múlt és a jövő között. A múlt állandóan belép jelenünkbe, a jövő kezdetét pedig a múlt késlelteti folyamatosan. De ami a múltból a mienk, az a jövőnk része is — az ellen küzdünk, ami a jövőnket késlelteti.

Emlékezzünk vissza 2002. április 13-ára, nemzeti történelmünk jelenkori eseményeinek egyik nagy napjára. A harmadik évezred második évének verőfényes tavaszi napján modern történelmünk egyik nagy géniuszát, Kossuth Lajost idéztük. Ha ő ott állt volna a róla elnevezett téren, az ország házának főbejárata előtt, hirtelen elfelejtkezett volna a 159 évvel korábban, a Pozsonyi Diétán mondott szavairól és így szólt volna a nemzethez, amelyet azóta az idegen érdekek államhatárokkal szabdaltak szét: uraim, a forradalom elkezdődött. De lehet, hogy egy tőle szokatlan sóhaj is elhagyta volna ajkát: talán.

Nemzetünk modern léte harmadik nagy forradalmának győzelme azonban késlekedik. A nyitányt 1848. március 15-e jelentette. Petőfi pedig utasított bennünket: talpra, magyar. Néhány hónap múlva pedig jöttek a ruszkik. Nem az orosz nemzet, hanem a cár ruszkijai. l956-ban a nemzet Magyarországon maradt része ismét győztes forradalmat vívott. De megint jöttek a ruszkik. Nem az orosz nemzet, hanem a szovjet tankok. Az ezredforduló ismét a mi kezünkben volt — bizonyíték erre a szívem fölött őrzött Magyar Igazolvány. Aztán jöttek a ruszkik? Nem, ők néhány évvel korábban elmentek. De újrakelt a tankjaik árnyékában felnevelkedett nomenklatúra, akiket a nemzet feje fölött átnyúlva, sorainkból segédkezve, a nemzet akaratától eltérően juttattak hatalomra. Akik már nem csak a lelkünket akarják kisajátítani, már nem csak az agyunkat akarják át-átmosni, akiknek nem csak a pénzünk kell meg a közvagyon és nemzeti örökségünk, hanem ismét lövöldöznek ránk és mindannyiunkat semmibe vesznek cinikus nagyképűséggel. Most már értünk téged, kedves Rákóczi Ferenc, miért volt hiábavaló a kilincselésed a francia király udvarában. Téged is értünk, Kossuth Lajos, miért maradtál mindhalálig emigrációban, még ha mellszobrod az amerikai Kongresszus épületében ékeskedik is. Értjük már Jászi Oszkár kiábrándultságát is. És a napnál is világosabb, hogy Antall József közvetlenül a halála előtt miért Orbán Viktort hívta magához. Ha Kossuth Lajos 2002. április 13-án a róla elnevezett téren megjelent volna, akkor nemcsak azt dörögte volna, hogy a haza veszélyben van, hanem azt is, amit néhány hónappal korábban Petőfi a forradalom nyitónapján: Talpra, magyar!