Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
„A magyarok kitelepítése Érsekújvárból 1947. május 21-én kezdődött. Az első vonatszerelvény 74 vagonnal az érsekújvári állomást pénteken reggel 2,50-kor hagyta el. Érsekújvárra Békéscsabáról jött az áttelepültek első csoportja 1947 májusában.
Az állomás előtt fogadták őket a kitelepítési bizottság vezetői, a város funkcionáriusai, az evangélikus egyház képviselői. A lakosságcsere-egyezmény alapján Érsekújvárból 295 családot telepítettek ki Magyarországra, Magyarországból pedig 244 család, több mint 1500 személy települt át városunkba.” – emlékeztetett az eseményekre Strba Sándor, helytörténész.
Harangszóra és meghitt találkozóra hívta haza a kitelepített polgárokat Tótkomlósról, Pitvarosról, és Bánhegyesről az Érsekújvári Csemadok alapszervezete, hogy együtt, méltósággal emlékezzenek a múltra, egyfajta „hidat építve” a családok, hozzátartozóik és barátaik közé. A vasárnap reggeli szentmise után koszorúzással hajtottak fejet a kitelepítés áldozatainak emlékére állított szobornál. Az ünnepélyen részt vettek és koszorúztak az MKP parlamenti képviselői is: Szigeti László és Juhász György, az MKP pártigazgatója Peczár Károly, az MKP megyei képviselői: Forró László és Hugyivár Imre. Az egyház nevében Bartal Károly Tamás jászóvári premontrei apát és Ďurčó Zoltán, esperes, valamint a Csemadok Érsekújvári Alapszervezete nevében Bóna Bertalan és Tótkomlós község nevében a polgármester és a képviselők koszorúztak. A koszorúzás végén elénekelték a Szózatot, amelynek hallatára néhány férfi kihajolva a közelben lévő lakóház ablakain, erélyes férfihanggal elkezdte „énekelni” a szlovák himnuszt, abban reménykedve, hogy megzavarják a megható légkört Érsekújvár szívében.
Az ünnepélyt a Csemadok-székházban emlékműsorral folytatódott. Duray Miklós, az MKP stratégiai alelnöke itt leszögezte: „Amikor a kitelepítésről és hontalanságról beszélünk, nem ünnepről beszélünk, ugyanis a szomorúság nem ünnep, hanem méltóságteljes megemlékezés. Nem volt elegendő a 60 év, hogy ezt elfeledtesse velünk. Az emlékezés nem a feledésről szól, hanem a múlt jelenben élő maradványairól és nem tudok előlük menekülni, mert látom ennek a következményeit. Nyomon lehet követni a közösségünk legyengülését. 2007–ben a fejlődés a magyarság társadalmában sokkal rosszabb, mint az 1990–es években, mert nem tudtuk a múltat úgy kezelni, hogy a jövőben is mérhető legyen. Mert a felvidéki magyarság megmaradása attól függ, hogy hogyan tudunk részben ezzel a múlttal, a jóvátétellel, a kárpótlás szempontjából kiegyezni és hogyan tudunk azokkal a szándékokkal megküzdeni, amelyek lemérhetők és vezényelhetők ebben az országban.”
(Felvidék Ma)