Csoóri Sándor: Az elmaradt kézfogás

(Fotókkal és filmmel!) “1993 január 1-én szétszakadt a politikai tákolmány Csehországra és Szlovákiára. A magyaroknak ugyan kihez kellett volna tartozniuk? A megoldást Duray Miklós társnemzete jelenthette volna. Mint Miklós barátja és küzdőtársa, csöndes dünnyögéssel kijelenthetem, hogy Európa hatalmasai tartoznak neki egy bocsánatot kérő kézszorítással…” – írta laudációjában Csoóri Sándor Duray Miklós Árpád Pajzzsal való kitüntetése alkalmából. (Megjelent a Magyar Nemzet 2008. július 18-i számában is.)

AZ ELMARADT KÉZFOGÁS

Sokáig tűnődtem azon, hogy mit is mondhatnék én egy rövid méltatásban Duray Miklósról, akit több mint negyven éve ismerek. Abba kellett bele nyugodnom, hogy nem sokat. Ugyanis tonnás köveket nem patikamérlegen szokás lemérni. Ha Duray Miklós éjjeliőr volna, nagy lelki nyugalommal kijelenteném, hogy ő az az ember, aki minden éjszakára a két szeme mellé, még másik hatot is szolgálatba állít, hogy minden fényjelet és kódorgó árnyékot észrevegyen.

De hát Duray Miklós nem éjjeliőr, hanem könyv-fejezeteket és hosszú tanulmányokat megérdemlő, kisebbségi magyar politikus, aki maga teremtette meg önmagát, s túllépve minden besoroláson az egész nemzet politikusává változott. Amikor 1967-ben Pozsonyban megismertem, azonnal megéreztem, hogy a nálamnál tizenöt évvel fiatalabb ifjú ember sokkal inkább az én nemzedékemhez tartozott, mint a magáéhoz. A háború után született ugyan, de losonci lakásukban egy menekülésre összecsomagolt utazó láda közelében nőtt föl. Önfeledt játszadozások helyett a földönfutók ösztönével. A láda valóságos volt és tapintható, ugyanakkor az ismeretlenség bútora is. Mi lesz velük, ha egyszer ki kell vinni az ajtón és föltenni egy kocsira? Mi lesz, ha itt kell hagyni mindent, s a láda pedig átváltozik koporsóvá?

A körülötte élő felnőttek gondolatai eltitkolására nevelték a fiút, mert a nyílt beszéd Csehszlovákiában is életveszélyes volt, akárcsak nálunk.

De ez az óvatos szándék Duray esetében csődöt mondott. Az élénk képzelőerő nem az igazságot hallgattatta el a gyermekkel, hanem épp ellenkezőleg az igazsághoz vezető utat tette számára is izgatóvá és megkerülhetetlenné.
Aki hallotta őt vitatkozni, észrevehette, hogy néha-néha még el is akad a nyelve érvelés közben, mint aki jól tudja, hogy egy szakadékot nem lehet két részletben sikeresen átugrani, de épp a pillanatnyi zavar készíti őt elő a meglepetésszerű végkifejletre. Az utolsó kis könyvében olvastam egy rá jellemző vallomását. Ezt mondja póztalanul: „Volt egy óriási előnyöm a többi gyanúsítotthoz és vádlotthoz képest: én valóban nem voltam bűnös, nem volt bűntudatom, és nem féltem a várható elítéléstől sem. Ha az ember bűntelenül kerül ilyen helyzetbe, tud dacolni a megpróbáltatásokkal.”

Azt is közbe szúrhatnám, hogy Duray megtanult bánni az igazsággal.

Megismerkedésünk idején én már elég sokat tudtam a trianoni és a párizsi békediktátummal elszakított magyarjaink sorsáról, de legnagyobb csodálkozásomra Duray Miklós volt az első természetes ember, aki az utódállamokban élő magyarok életéről nem sutyorászva beszélt és nem jelképes mondatokban. Olyan szemérmetlenül tudott bátor lenni, mint aki működő tűzhányók közé született. Őrá illett Németh László eszményi megfogalmazása: „A kevesebb joga az élethez az, hogy különb. A kisebbség jogosítványa, ha elit tud lenni.”

1967-ben még nem tudtam, hogy ez a példamutató két mondat Isten akadémiáján érvényes csak, az eszmék légterében, de a második világháború után már nem, hiszen elit – kisebbségi elit -, ott magasodhat csak föl, ahol erre lehetősége van. De a ’45 utáni Csehszlovákiában már nem volt. Bezártak minden magyar iskolát, anyanyelven gondolkodni bűn volt és a lakosság elűzésével, az elit nevelés helyett, a földönfutás iskoláját járatták ki a magyarokkal. El kell csak olvasnunk Fábry Zoltán: A vádlott megszólal című, 1946-ban írt jaj-kiáltványát, vádbeszédét és Janics Kálmán: a Hontalanság évei című könyvét, amelyet első elkobzása után egy japán diákkal tudtuk csak kicsempészni Magyarországról. Mindkét könyv a huszadik századi barbárság kórtörténete: a csehszlovákiai magyarság teljes jogfosztottságának a dokumentuma. Úgy kell olvasni ezeket a műveket, mint Jób könyvét a Bibliában: az elvakart sebek s a bomló test apokalipszisét, vagy mint a Gulágról írt könyveket.

Duray Miklós első, botrányt okozó könyve a Kutyaszorító – átvitt értelemben – az említett két könyvnek a leszármazottja. Nem szépirodalmi mű, inkább szociográfia, amelynek a magyar irodalomban, a két háború között és az 1956-os idők után rendkívül fontos szerepe volt. Azt is mondhatnám, hogy én-szociográfia, amelynek a részleteit nem a szerzője találja ki, hanem a sorsa. Amikor Duray Miklóst két alkalommal is becsukták, legbeszédesebb műfaja a börtön volt. Csehszlovákiában, Magyarországon és a nyugati országokban is ebből értették meg Duray legelszántabb politikai küzdelmeit.

Ha már a műfajoknál tartunk, engedjenek meg nekem egy kis kitérőt. A magyar szellemi élet rangsorában, négy-öt évszázadon át az irodalomnak volt igazán kitüntetett szerepe. Sose kérdeztem meg Duray Miklóstól: nem szépírónak készült-e titokban, amikor toll után nyúlt? Azért nem kérdeztem meg, mert amióta ismerem őt, tudom, hogy gyakran sokkal nemesebb, sokkal veszélyesebb és sokkal súlyosabb sorskérdésekkel foglalkozik, mint bármelyik szépírónk idehaza vagy a határainkon kívül. Az ő ars poétikája nem Petőfiére, nem Aranyéra és nem Adyéra hasonlít, hanem inkább Széchenyiére. Széchenyi hidat épített, Akadémiát alapított, szertelen vizeket szabályozott, a magyarokat akarta visszamagyarosítani, nyelvet újított, szép lovakkal vonszoltatta volna el a balsorsot Magyarország fölül. Azaz: az ő költészete a cselekvés volt. Szűkebb, zártabb világban Duray Miklóst is hasonló szándékok vezérelték a Felvidéken. Kezdetben művelődési köröket és ifjúsági szervezeteket alapított. Később a magyar iskolák megmaradásáért küzdött, a kisebbség emberi jogaiért. Közben könyveket írt s cikkek sokaságát, fölszólalt minden olyan összejövetelen, ahol a felvidéki magyarság sorsa volt a tét. Duray ugyanazt a szerepet töltötte be Csehszlovákiában, mint Tőkés László Romániában. Nélküle nem lett volna magyar párt, a „bátorság ragályát” nem kapták volna el annyian, mint amennyien elkapták tőle. Úgy volt vakmerő, ahogy más magasnövésű vagy felejthetetlen anyajegyet visel az arcán. Úgy volt vakmerő, ahogy egy eldobott kő. Aki túlzásnak tartja ezeket a jellemzéseket, olvassa el a kétkötetes Kutyaszorító után az Önrendelkezéseink és a Hazától a nemzetig című munkáit. A kezdetek kezdetén Duray Miklós is az egyetlen lehetséges reményhez kötötte oda magát: Illyés Gyula Haza a magasban jelszavához, de hamarosan kiegészítette ezt az eszmét azzal, hogy haza a földön is! Ott, ahol vagyunk! Ezért volt képes alkukat ajánlani a szlovákoknak is már 1993 előtt. Legyünk társnemzet – mondta, amikor a legelsők közt fölismerte, hogy a csehek és a szlovákok hamarosan elválnak egymástól. Alkuja nem megalkuvás volt, hanem európai gondolat. Politikusi önfegyelemmel kerülte az autonómia fogalmát, mert a társ-nemzet nem volt olyan kihívó cél, mint a kiszakadás, a kiválás.
Sajnos, a kísérlet kudarcba fulladt, de a tanulsága megmaradt Nyugat-Európa és Közép-Európa robbanékony ügyének. Elképzelem, hogy egy váratlan pillanatban Európa fórumán, föláll majd valamelyik ország képviselője s azt mondja: Ha nem lett volna Trianon, nem lett volna második világháború és nem lett volna vészkorszak sem. Trianon következményeit, mint egy roppant súlyos betegséget talán lehetett volna kezelni. Talán. De ezzel senki se törődött. Jól mutatja ezt Csehszlovákia és a felvidéki magyarság helyzete. A trianoni békediktátumban nem külön Csehország és nem külön Szlovákia kapta meg a magyar területeket, hanem Csehszlovákia! Ezt írták alá a győztes nagyhatalmak.

És 1993 január 1-én szétszakadt ez a politikai tákolmány Csehországra és Szlovákiára. A magyaroknak ugyan kihez kellett volna tartozniuk? Fele tartozzék a csehekhez, a másik fele meg a szlovákokhoz? Vagy ha mindegyik ország önálló lett, miért ne lehetnének önállóak a magyarok is?

A megoldást Duray Miklós társnemzete jelenthette volna.

Ezt a mondatot jegyezzük meg magunknak.

Én pedig, mint Miklós barátja és küzdőtársa, csöndes dünnyögéssel kijelenthetem, hogy Európa hatalmasai tartoznak neki egy bocsánatot kérő kézszorítással.

Csoóri Sándor Kaposmérőn 2008. július 5-én elhangzott laudációja a Duna TV filmjében is megtekinthető: ITT (vagy az alábbi képek valamelyikére kattintva)