Adjátok vissza szülőföldünket, hogy újrateremthessük hazánkat!

(D.M. ünnepi beszéde, Dunaszerdahely, 2009. március 14.)

Néha jusson eszünkbe, hogy a reformkor, a forradalom és a szabadságharc elsősorban a hazáról szólt. A nemzet, és az ország még egyben volt, akkor ez volt a haza. Az orosz terjeszkedés veszélyére való figyelmeztetés, a nyelv fontosságának felismerése, az egyenlőség és a közteherviselés kikövetelése, a nemzeti pénzintézet megalapítására tett javaslat, a hazai ipar és kereskedelem fejlesztésének követelménye, az első vasútvonal és a Lánchíd megépítése, unió Erdéllyel, a felelős kormány létrehozása, újoncok toborzása, a nemzeti hadsereg megszervezése, a Talpra magyar! megszületése, a felvidéki tavaszi hadjárat, Buda visszavétele vagy a debreceni trónfosztás akkoron a hazáért, a haza visszaszerzéséért folytatott gondolkodást és cselekvést jelentette.

Haza és szabadság! Ez a kettős egység akkor nyilvánvaló volt, és ma is csak akkor nehéz megértenünk, ha a fejünkre zúduló általános agymosási kísérletek közepette nem gondoljuk végig, hogy mi a haza, és ha nem érzékeljük, hogy a szabadság rend nélkül csak zűrzavar.

Ma sokan azt hiszik, hogy a haza az állammal azonos. Ez merő tévedés. Az állam nem más, mint a felségterületté nyilvánított térségben élő emberek összességének szervezési kerete, amely úgy jött létre, hogy az ott élők többsége, jogainak egy részét nyomon nem követhető módon átruházta az államra, hogy védelmezze vélt vagy valós érdekeit. Az újkori államalapítások esetében ezek az alapítók néha arra is feljogosítják az államot, vagy kimondottan elvárják tőle, hogy felszámolja, vagy jogaiban korlátozza azt a kisebbséget, amelyik nem adta beleegyezését az állam megalakításába, vagy akarata ellenére jött létre az állam. Ettől eltekintve, a modern államnak az állampolgári egyenlőség elvén kellene alapulni, de elsősorban az egyezményes játékszabályok betartása fölött kellene őrködni. Az a jó állam, amelyik egyenrangúvá teszi az állampolgárokat és az állam területén élők szabad közösségeit.

Az állam és a felségterülete tehát önmagában nem haza, csupán egy fontos kerete a jogszerű és élhető emberi életnek valamint a fenntartható fejlődésnek. Ebben a vonatkozásban az állam a hazához kapcsolódik, mert a jól működő állam – felfogásunk szerint – a haza-érzet kialakulásának egyik feltétele.

A reformkorban majd az 1848-as forradalomban vált az állam a haza visszaszerzésének és újrateremtésének eszközévé. Hiszen mindaz, amit a pozsonyi reform ország-gyűléseken mintegy húsz éven keresztül követeltek vagy elutasítottak a honatyák, a magyar állam szervezetéről, tehát a haza visszaszerzéséről és újrateremtéséről szólt.

Ennek a kornak és különösen a forradalomnak köszönhetően alakult ki a modern hazaképünk. Ezt megelőzően is volt haza fogalmunk, haza tudatunk, haza érzésünk, hazaszeretetünk. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint a Boldogasszony Anyánk himnikus imádságunk. De míg ebben, a Szent István örökségét idéző, nemzet és hazaféltő énekben a feltétlen elkötelezettség, az elvárások nélküli egyoldalú odaadás, a lojalitás jelent meg, a reformkorban egy sokkal bonyolultabb, de mégis kézzelfoghatóan megfogalmazható hazakép rajzolódott ki. Az ily módon átalakult felfogásunk a hazáról határozza meg a mai napig az elvárásainkat és befolyásolja közösségi élményeinket. Noha érzelmeinkben továbbra is – és remélem mindörökké – hordozzuk a korábbi felfogás nyomait, ami a haza féltésében, hazaszeretetben, vagy a haza elvesztése miatti hiányérzetünkben jelenik meg.

Petőfi, a reformkornak ez a rakoncátlan gyermeke, nem csak a modern magyar líra megteremtője és forradalmár-költő volt, hanem a modern hazafogalom megalkotója is. Hiszen tőle tömörebben senki sem fogalmazta meg az alaptételt, hogy „Haza csak ott van, hol jog is van,”.  Ami azt jelenti – és ez volt az igazán forradalmi változás a korábbiakhoz képest, illetve üzenet a jövőnek –, hogy lojalitást elvárni csak azoktól lehet, akik egyenjogúak, és olyan írott jogaik vannak, hogy egyenrangúan, közösségben őrizhetik meg sajátosságaikat. A lojalitás tehát a jogok és kötelességek kiegyensúlyozott rendszerének az elvárható következménye, amely fölött őrködni az állam feladata. Ezért az állam működési és rendszerteremtő minősége a hazateremtés vagy a haza visszaszerzésének, de elveszejtésének is a legfontosabb eszköze. Az államért a kormány a felelős. Ezért a kormányt kell megszerezni, vagy kell alkalmassá tenni ahhoz, hogy meg lehessen teremteni a szülőföld visszaszerzéséhez vagy visszaadásához szükséges eszközöket, hogy újra lehessen alkotni a hazát. Aki a kormányhoz nem így viszonyul, az hazaáruló vagy hazavesztő, végső soron nemzetvesztő.

Ezzel a gondolattal jutottunk a célegyenesbe.

A reformkorra és utolsó nagy nemzeti forradalmunkra emlékezve nyilvánvalóvá válik, hogy új reformkorra van szükségünk, amelynek a legmeghatározóbb elemét a jövőképnek kell alkotni. De ez csak akkor következhet be és valósulhat meg, ha nem csak arra vagyunk képesek, hogy elmondjuk, mit nem akarunk, hanem azt is tudjuk: mit akarunk.

Hazánkat kilencven évvel ezelőtt elrabolták. A maradék haza, amelynek felelősséggel kellene viseltetnie az egész nemzet iránt, ma olyan állapotban van, hogy ettől talán az ebek harmincadja is jobb lenne. A maradék haza államigazgatása ma egy olyan helytartó jellegű kormány kezében van, amelyik 2004-ben az állampolgárságról tartott népszavazás kapcsán az egész nemzetet elárulta. Azt a részét is, amelyik fölött nincs közjogi hatalma. Ezt tehát nem akarjuk, de ennek az elutasító akaratnak a megvalósulása kizárólag a maradék hazában élő nemzetrészünkön múlik.

Nem akarjuk azt sem, hogy a Kárpát-medencében szétdarabolt nemzetrészeink erejüket és közösségi létük értelmét veszítsék. Meg akarjuk tartani szülőföldünket, mert csak a szülőföldünkön boldogulva válhat értelmessé közösségi jövőnk.
Nem akarjuk azt sem, hogy a magyar nemzetrész Szlovákiában élő részének közösségi élete csupán a védekezésben teljen el. Jövőbeli kilátásaink mind egyéni boldogulásunkra, mind közösségünk számára csak akkor javulhatnak, ha kimondjuk, mit szeretnénk elérni, és ezért mit akarunk cselekedni – vessünk véget az évtizedek óta folyamatosan tartó követő magatartásunknak.

Nem akarjuk, hogy szülőföldünkön idegenként és ellenségként kezeljenek bennünket. Itt mi nem kisebbség vagyunk, hanem őshonosak és magyarok. Igaz, hogy nem vettünk részt ennek az államnak a létrehozásában, de az alakításában állampolgári jogon és a szülőföld jogán igen is részt akarunk venni. Ezért azt akarjuk, hogy nyelvünket ne nyomják el, kultúránk egyenrangúsága ne csak elméleti kérdés legyen, hanem az anyagi valóság szintjén is így létezzen, és érvényesüljön saját közösségi ügyeink és szülőföldünk vonatkozásában az önkormányzatiság elve.

Nem akarjuk, hogy verjenek bennünket az utcán vagy a labdarúgópályák lelátóin. De ha már megtörtént, akkor büntessék meg a Malina Hedvigre támadókat, de a felbujtóikat is és a Lengyel Krisztiánt rokkanttá verő rendőröket és parancsnokaikat. Amíg ez nem történik meg, az államot tekintjük ebben bűnrészesnek.

Nem akarjuk, hogy folytatódjon a gyűlöletkeltés és az ellenségkép alakítás a magyarok és a szlovákok között. Magyarország számunkra a nemzetünk törzs országa, de Szlovákia a szlovák nemzettel együtt alakítandó közös államunk ahol találtatik őseink földje és a mi szülőföldünk. Ezen nem tudunk és nem is akarunk változtatni. Ez legyen az alapja a társnemzeti kapcsolatban kibontakoztatható jövőnknek.

Nem akarjuk, hogy beteljesüljön Kossuth Lajos Kasszandra-levelének intése:  „…a jogot, amelyet erőszak elveszen, vissza lehet szerezni, s veszve csak az van, amiről a nemzet maga lemond… Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyből többé a jövőnek nem lehet mestere.”

Nem akarjuk, hogy így legyen. De akarjuk az ellenkezőjét. Ez legyen mai napi üzenetünk nemzettársainknak, polgártársainknak és saját lelkiismeretünknek.