A magyar nem azért európai, mert Európában lakik

2009-05-22 DM-cikk

(2009 május 22-én „A keresztény egyházak küldetése és nemzeti felelőssége” címmel konferenciát szervezett a Magyar Konzervatív Alapítvány. Duray Miklós előadása)

Már néhány száz éve az értékhez való hűséget vagy egy példaképpel való hasonlóságot a közvélemény számára leginkább az hitelesíti, hogy ki milyen érdekszövetségbe tartozik, ki mögött milyen erők állnak. Kétségbe vonni a hitelességét vagy kiközösíteni bármilyen érdekszövetségből leghamarább azokat lehet, akik szálmagányosak, akik szembe menetelnek az erősebb akaratával, akik nem tartoznak szövetségekhez, érdekcsoportokhoz. Nemzetként pedig annak a legnehezebb, amelyik nem része a nagy népek családjának. Ezért nehéz magyarként európainak lenni, mert rajtunk kívül Európában senki sem magyar.

Az európaiság kérdése Géza nagyfejedelmünk óta szerepel napirendünkön, azóta keressük helyünket az európai hatalmi rendszerekben, és keressük a választ az alapkérdésre: mi az európaiság?
Egyesek szerint maga a kérdés is értelmetlen, hiszen aki több mint ezer éve él Európában, az európai. Ellenvetésem: ez nem csupán lakcím kérdése.

Mások újabb kérdést fogalmaznak: ki miért, és mitől európai?

De talán a legfontosabb kérdés: mi az európai hagyomány?

Az egyszerű válasz: minden olyan kulturális, eszmei, szellemi és erkölcsi érték, ami átlépte a nemzetek határait és beépült a nemzeti kultúrákba, a nemzetek értékrendjébe. Leginkább a kereszténységet, a keresztény értékrendet és eszmeiséget tekinthetjük európainak, hiszen mintegy kétezer éve alakítja gondolkodásunkat, erkölcsünket, eszmerendszereinket. Nem véletlen, hogy Európából áramlott szét Földünk országaiba, népei közé a kereszténység.

***

A kommunista egypártrendszer idején, amikor még a Szovjetunió érdekövezetéhez tartoztunk, méltán érezhettük magunkat Európából kirekesztettnek. Érzésünk a kommunizmus miatt alakult ki bennünk.

Máig felfoghatatlan, hogy európai hagyományokon felnevelkedett emberek, hogyan találhattak ki egy, az európai hagyományokkal ellentétes eszmét és politikai rendszert. Csak akkor válna számomra érthetővé ez, ha a kommunizmus kiötlőiről utólag kiderülne, hogy ezek az európaiak mégsem az európai hagyományokon felnevelkedett emberek voltak.
A kommunizmus elsősorban azért ellentétes az európai hagyományokkal, mert keresztényellenes. Emiatt éreztük úgy évtizedekig, hogy kiszorultunk Európából és kiszorítottságunk fenntarthatósága miatt volt szükség a vasfüggönyre is. Emiatt üldözték a keresztény felekezetek mellett kitartókat és a keresztény hitük szerint élőket. Pedig igazából nem a vallásosság, még kevésbé ennek torzult változata a bigottság, sem a felsőbbség iránti odaadás zavarta őket, hanem Krisztus. A kommunizmus valójában azt a Krisztus által megteremtett Új Szövetséget vetette el, ami beépült minden európai nemzet gondolkodásába, kultúrájába, értékrendjébe, az európai emberek gondolkodásába, függetlenül az istenhittől. És visszahozta az Ó-szövetségből ismert bosszúállást, a szeretetnélküliséget és az áldozatvállalás helyett a mások feláldozásának a rítusát. A kommunizmus éppen keresztényellenessége, antikrisztusi alapvetése miatt nem volt reformálható, és akik úgy gondolták, hogy megkísérlik ezt, elbuktak. Főleg azért, mert a lehetetlennel próbálkoztak. Így önfeláldozásuk lett egyetlen bizonyítéka, hogy visszatértek a keresztényi útra.

A kommunista hatalmi rend európai bukása a kommunista ideológia és az általa átszőtt politikai rendszer megreformálhatatlansága miatt következett be, de nem a keresztényellenessége miatt. Ezen érdemes elgondolkoznunk, mert bennünket, akik abban a politikai rendszerben éltünk és a kommunista ideológia lelki és szellemi terhe alatt szenvedtünk, a reformálhatatlanság oka, a keresztényellenesség kínzott leginkább. Furcsa, hogy egy szisztéma nem a lényege miatt, hanem annak következménye miatt bukik meg. Ez azonban nem csak furcsa, hanem leginkább elgondolkodtató, mert mintha arra utalna, hogy csak az alakot kellett megváltoztatni, a lényeg maradt. Erre enged következtetni a lisszaboni szerződés bevezetője kapcsán kialakult vita arról, hogy szerepelhet-e a szövegben a kereszténységre, mint közös európai értékre való hivatkozás. Mint tudjuk, nem szerepelhet.

Európában a kommunizmuson kívül is akadt legalább két olyan eszmeiség, ami átlépte a kultúrák közötti határokat és nem volt összeegyeztethető a kereszténységgel. Az egyik a fasizmus volt, ami elsősorban az emberi egyenjogúság és a szeretet krisztusi elvét rúgta fel, de a kereszténységet nem utasította el. A másik a nácizmus volt, ami viszont nem csak ideológiájában, de főleg a gyakorlatban utasította el a kereszténységet. A másodig világháború után – nagyon helyesen – az európai hagyományoknak megfelelően mind a két ideológiát és a belőlük fakadó gyakorlatot is elítélte Európa és az európai kultúrához kapcsolódó világ. Csakhogy ez következetlenül valósult meg. A második világháború utáni béketeremtésben ugyanis vidáman megfért egymással a fasizmus és a nácizmus összeházasításából származó gyűlölet-szemlélet és a kollektív bűnösség elve, valamint a kommunizmus is. A kommunisták a nácizmust csupán hatalmi ideológiaként kezelték, az imperializmus végső formájának tartották. Érthetően nem zavarta őket a nácizmus lényege, a keresztényellenessége. A nem kommunista béketeremtőket pedig egyáltalán nem zavarta, hogy kommunista szövetségesük saját felségterületén náci módszerekkel likvidált milliókat, sokkal többet, mint Hitler hatalmi gépezete a holocaust során. És az sem zavarta őket, hogy egyes győztes, vagy győztesnek minősített államok a saját felségterületükön a németeket és a magyarokat náci módszerekkel üldözik. Sőt, bizonyíthatóan most sem zavarja őket ez a tény, mert az Európai Unió a 2004-es nagyméretű bővítése előtt a Jogi Bizottsága révén elhatárolódott attól a kezdeményezéstől, hogy felül legyenek bírálva a hivatalos cseh és szlovák, háború utáni rendelkezések és intézkedések, amelyeket a Csehszlovákiában élő német és magyar lakosság ellen foganatosítottak. Veszélyes az a szemléletbeli sajátos kettősség, amely a hasonló indíttatású, állam által elkövetett olyan bűntényeket, mint a holocaust vagy a németek és magyarok üldözése, egymással ellentétesen ítéli meg. Ez a szemlélet a hátrányos megkülönböztetés csíráját hordozza magában.

Sérül az európai értékrend, vagy kialakulóban van egy új szemlélet, ami parabolikusan távolodik a legalapvetőbb európai hagyománytól, a kereszténységtől?

Ez utóbbi a valószínűbb. Még 1950-ben a francia és a német kereszténydemokrácia nagy személyiségei Robert Schuman, Konrad Adenauer a megbékélés, a kölcsönös bizalom és a szolidaritás jegyében fogalmazták meg a kialakítandó gazdasági együttműködés alapjait, ami elindította az európai integráció folyamatát. E nélkül az ellenségeskedést elutasító keresztényi szemlélet nélkül, ami a fasizmusnak, a nácizmusnak és a kommunizmusnak a keresztény elveket megkérdőjelező, elutasító, sőt keresztényellenes magatartásának szörnyű tapasztalatain okulva vált a politika részévé, aligha alakulhatott volna meg az Európai Unió, ami ma már területileg Európa felére kiterjed. Mára azonban egyre inkább kimaradnak az együttműködésből az erkölcsi szempontok, és túlsúlyba kerülnek a gazdasági és a pénzügyi szempontok – ezzel párhuzamosan erősödnek a centralizációs törekvések. Pedig az európai integráció egyik legfontosabb alapelve a szubszidiaritás, amit az Európai Unió számára alapelvként 1992 decemberében Edinburgban az Európai Bizottság határozott meg. A szubszidiaritás az egyik legtisztább keresztény rendezői elv. Még ha kimondatlanul is, de korábban ezen alapult a XIX. század liberális jogállamának rendezői elve is.

Nézzük csak, mit jelent a szubszidiaritás?

XI. Pius pápa a Quadragesimo Anno körlevelében a lehető legpontosabban fogalmazta meg a szubszidiaritás fogalmát: „amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivonni és a közösségre bízni tilos. Éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos igazságtalanság, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel a társadalmi tevékenység lényegénél és benne rejlő erejénél fogva segíteni – szubszidiálni – köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben sohasem szabad bomlasztani vagy bekebelezni azokat.”

A szubszidiaritás tehát autonómia.

Az 1992 februárjában aláírt maastrichti (Európai Uniós) szerződés szerint a szubszidiaritást úgy kell értelmezni, hogy a döntéseket az állampolgárhoz legközelebbi szinten kell meghozni, ezeknek összhangban kell lenniük a kívánt hatékonysággal és a probléma megoldással.
***
Végül vegyük számon a magyar érdeket. Az Európai Unió közvetlen elődje az Európai Közösség nagyrészt a Német-Római Birodalom területén, azaz Zsigmond Magyarország királyának és a Birodalom császárának országai területén jött létre. Az Európai Unió 2004 előtti területéből az európai valamikori szuverén királyságok közül csak Magyarország és Lengyelország, a vazallus országok közül Csehország hiányzott. A cseh politika még a XIX. század utolsó harmadában – mintha előre látta volna ezt – igyekezett magát elkülöníteni ettől a tömbtől, végül is sikertelenül. Önmaga kötötte össze kocsirúdját a Szovjetunióval A magyar állampolitika másra, szuverenitása visszahódítására törekedett, aminek megcsonkítás lett a vége.
Nem az a feladatunk, hogy Európa XX. századi kettéválásának okait keressük. Azt viszont tényként kell kezelnünk, hogy a lengyelek, a csehek, a magyarok és a szlovének által lakott térség csak az Európai Unió 2004-ben bekövetkezett bővítésével került vissza abba a közegbe, amelyből a XX. század elején kiszakadt, és amelytől a II. világháború után elszigetelték. Sőt a lengyelek nemzeti és állami sorsa ettől még bonyolultabb volt.

Az Európai Unióval kapcsolatos véleményeket azonban nem ezeknek a történelmi tényeknek az ismerete vagy kritikai értékelése határozza meg, de az sem, hogy mennyire következetes az unió a keresztény elvek betartásában. A véleményalkotást elsősorban a támogatás-politika, termelési kvóták, a nettó vagy bruttó befizetés, tehát a pénzügyi és gazdaság-politikai szempontok határozzák meg. Ami végül is érthető, mert ugyan a keresztény elvekre alapozva, de nem a védelmükre, egy közös gazdasági tér kialakítására jött létre. Viszont emellett mégis teremtett olyan új lehetőségeket, amelyek előre nem tervezetten, de létének logikájából fakadtak. Ilyen következmény volt az államhatárok légiessé válása, a regionalizmus, a határon átívelő gazdasági, kulturális, tudományos együttműködés, a leszakadó régiók támogatása közös pénzforrásból, közös infrastruktúra-fejlesztés. Ezekkel a lehetőségekkel nem csupán történelmi adósságokat lehetett mérsékelni, hanem a XX. századi európai politika bevallatlan bűneinek a következményeit is. Az Európai Unió nyitotta meg annak a lehetőségét, hogy azokban a történelmi tájegységekben, amelyeket a XX. században többször is szétvágtak államhatárokkal, ismét megnyíljon a remény a normális életre, hogy ismét egybetartozhasson az, ami évszázadok során egybetartozott. Tény, hogy ezek a felsorolt lehetőségek nem a keresztényi elvekkel függenek össze, hanem a racionalitással, de ha csökkentik az emberi félelmeket, megbékélést hoznak az emberek lelkébe, és új reményeket keltenek, akkor talán szeretetre is nyithatják az emberek szívét.

Nem áll messze a valóságtól, hogy azok a lehetőségek, amelyeket az európai integráció vázolt elénk, előre lendítették a magyar-magyar integráció megvalósulását, a trianoni döntéssel elszenvedett szétdaraboltságunk okozta bajaink mérséklését, a határon átívelő nemzetegyesítés lehetőségét. Az Európai Unióban megszerzett tagságunk pedig lehetővé tette a Kárpát-medencei magyarság mintegy kilencvenöt százalékának, hogy ismét elkezdhesse tervezni közös jövőjét.