Szoboravatás Csicsón: Ne féljünk – tépjük le a ránk feszülő szájzárat!

(A nyelvtörvény szobrának avatásán mondott beszéd, 2009. augusztus 30., Csicsó.)
(Videóval) Nem szoktam kétségbe esni, másokat riogatni, de valóban kétségbeejtő, ha azt látjuk, hogy a történelmi Magyar Királyság területén élő, a legerősebb hungarus tudattal bíró nem magyar ajkú népnek, a szlovákoknak egy részét tudatos, tudatalatti és érzelmi kapcsolatában magyarellenessé, sőt magyargyűlölővé lehetett tenni.

Az önállósulásra buzdító nemzettudatot a szlovákok jelentős részében az önismeret és a nemzeti kultúrához való kötődés helyett évtizedek óta, sőt több mint másfél évszázada fokozatosan a magyarellenesség tölti ki, amihez a politika által befolyásolt történelemszemlélet egy kitalált múltat is kapcsol. Ez a törekvés olyan mértékben érvényesülhet, amennyire a szlovák társadalom egy része ezt politikai célként fogadja el, és egy-egy politikai párt hatalmi becsvágya igazolásának tekinti. Az igyekezetük egyformán érvényesül a formálisan demokratikus, azaz a többpárti rendszerekben és a diktatúrákban is. Eredményességéhez azonban az is hozzájárul, ha a megtámadott közösség – esetünkben a magyarság számbeli kisebbségben élő része – nem tanúsít elegendő ellenállást.

 

 

 

A magyargyűlölet felhőket súroló csúcsa volt az a félévtizednyi időszak a II. világháború utolsó évétől számítva – 1944 és 1949 között – amikor a magyarokat, az akkori Csehszlovákia területén hontalanná nyilvánították, megfosztották szülőföldjéhez való jogától, magánvagyonától, nyelvéhez és kultúrájához való jogától és az abban az időben, Európában szokásos emberi és szociális jogaitól. Ez a korszaka a magyarok üldözésének, amit Beneš elnök rendeletei fémjeleznek, semmiben sem különbözött a nácizmustól, hiszen koncentrációs táborok, és halálmenetek is jellemezték. Ez ma Szlovákiának a nemzeti és demokratikus forradalomként emlegetett múltja, ápolt öröksége. Ma, az Európai Unióban is, ezt a korszakot a szlovák parlament túlnyomó többsége által elfogadott határozat védelmezi.

A kommunista diktatúra korszaka valamivel bonyolultabb volt. A nyílt magyarellenességet a proletár nemzetköziség uralkodó eszméje nem engedélyezte. Ekkor találták ki a racionalizálást, az olyan ésszerűsítést, amelynek következtében rövid idő alatt – 1959 és 1968 között – az 1949-től újranyitott magyar iskolákból több mint háromszázat megszüntettek. Ekkor indították újra a magyarlakta Felvidék újgyarmatosítását. Ipari üzemet itt csak úgy lehetett létrehozni, ha szlovákok lakta területről toborozták a munkaerőt, a magyarokat pedig – ugyancsak szervezetten – a szlovákok közé vitték dolgozni.

Az állam területének etnikai és nyelvi egységesítését a Husák-féle diktatúrában egy Szovjetunióból vett példa alapján igyekeztek betetőzni. Már korábban megszüntették a ruszin iskolákat, majd az ukrán iskolákban vezették be a tantárgyak egy részének a szlovák nyelven való oktatását, 1978-ban pedig a magyar iskolákat vették célba. Hatéves küzdelemben sikerült ezt megakadályozni és megtartani a teljes magyar nyelvű oktatást az iskoláinkban.

Amikor 1985-ben másodszor szabadultam a kommunistáknak a magyar iskolák védelme miatt rám mért börtönéből, nem gondoltam, hogy éppen a kommunista hatalmi rendszer remélt bukása után kell majd ismét szembe néznünk hasonló veszélyekkel. Nyilván azért, mert csak a politikai rendszer bukott meg, de maradt a totalitarizmusra, a kizárólagosságra való hajlam.

Emlékezzenek vissza, mit követeltek 1990-ben a pozsonyi utcákra tódult újfasiszták? A szlovák nyelv kizárólagosságát. Ki gondolta volna, hogy a szlovák nemzet egy jelentős része, amelynek támogatásával 1992-ben, 1994-ben, 2006-ban kormányt lehetett alakítani, ezt tartja a demokrácia mértékadó eszméjének. De 1990 őszén, az első szlovákiai nyelvtörvény megalkotásakor is, ezeknek a szélsőségeseknek rendelődött alá a kormányzás.

Nem a szlovák nyelv miatt gond ez, hanem a kizárólagosság miatt.
Az 1993. január elsejétől önállóságot élvező szlovák állam alkotmánya fogalmazta meg ezt a kizárólagosságot, amely az állam letéteményeseként a szlovák etnikai nemzetet határozta meg, és nem az állampolgárok közösségét. Ezért ma Szlovákiában nem létezik és nem is létezhet az állampolgárok közösségére kiterjedő politikai nemzet. Ezért Szlovákia, eltérően az európai államok többségétől, nem az állampolgárok közösségének érdekeit és jogait tiszteletben tartó állam. Szlovákiában ma az alkotmány szelleme szerint is létezik másodrangú állampolgárság, ahová tartozunk mi magyarok.
Ha végig tekintünk Európán, mit látunk. Az 1871 óta legádázabbnak látszó európai ellentét, a német-francia viszály végül egy olyan szolidaritási szerződésben fulladt ki, ami alapját képezte a mai Európai Uniónak. Olaszország, ahonnan Mussolini idején deportálták a dél-tiroli németajkúakat, a fasizmus bukása után a megbékélésnek olyan útjára tért, ami ma már példaértékű – létrehozták, nemzetközi közreműködéssel a Dél-tiroli autonómiát. Spanyolország, Franco fasiszta diktatúrájának bukása után saját erejéből úgy demokratizálódott, hogy míg korábban tilos és büntetendő volt pl. a katalón nyelv használata, ma már Spanyolország egyik hivatalos nyelve. A finnországi svédek, a dániai németek és a németországi dánok, a hollandiai frízek a belgiumi németek helyzetét, sorsát, jövőbe mutató közösségi jelenüket a demokratikus elvek szerint a jog különböző eszközeivel rendezték. Mindez példa arra, hogyan lehet a terhes, esetenként a bűnös múltat ellensúlyozni a demokrácia elveinek gyakorlati alkalmazásával. A magyarországi kisebbségi önkormányzatok rendszere és a gagauz autonómia a kevés példája annak, hogy nem csak a fasizmus, hanem a kommunizmus bukása után is lehet jó, sőt folyamatosan javítható megoldásokat találni.
A felsoroltakból levonható néhány tanulság arra nézve, hogy mi vezetett e példaértékű állapotoknak a megteremtéséhez. Kellett hozzá

– a kisebbség belső ereje és a többség belátása,
– a kisebbségi közösség erős akarata,
– több esetben nem volt nélkülözhető a nemzetközi segítség sem, amit azonban csak a saját erőhöz lehetett hozzáadni, és nem utolsósorban
– meg kellett buktatni a fasizmust és a kommunizmust.

Tudatosítanunk kell, és ki kell mondanunk: Szlovákiában ezek a bűnös rendszerek csak politikai rendszerként buktak meg, szellemiségük ma is itt kísért, amit pillanatnyilag egy nemzetiszocialista kormány jelenít meg és gyakorol. Következménye ennek nem csupán az, hogy a magyar nemzet Szlovákiában élő közössége előtt elzárja a jövőépítés távlatait, hanem a jelenét teszi tönkre, ebben az esetben az államnyelv terrorjával.
Van egy íratlan szabálya a tudatos polgári magatartásnak: nem szabad követni, nem szabad betartani a jogsértő törvényeket.

Mi a küldetése ennek az ellenünkben megfogalmazott nyelvtörvénynek? Elsősorban a félelemkeltés, a fülünk hallásának tompítása, szájunk betapasztása, szemünk látásának elhomályosítása, lelkünk gúzsbakötése, pont úgy ahogy jelképezi a csicsói fafaragó táborban egy tölgy törzséből kivésett szobor.
Ezzel a szándékkal szemben legfőképpen egy ellenszerrel élhetünk: NE FÉLJÜNK! Mert az igazság és a jog a mi oldalunkon áll, szemben ezzel a szégyenteljes törvénnyel.

Ne féljünk nem alárendelni magunkat ennek a törvénynek! Félnünk azért sem kell, mert ez a törvény ellentétes az Európai Unióban kötelező érvényűnek tekintett hátrányos megkülönböztetés tilalmával és az emberi jogoknak Európában elfogadott elveivel az Emberi Jogok Európai Chartájával, ami fölötte áll a szlovákiai jogrendnek. Jogvédők, jogaink védelmezői akkor leszünk ebben az esetben, ha törvénysértőkké válunk. Ez nem jelenti azt, hogy a szlovákokat kultúrájukban, nyelvükben sértenünk szabad, még ha a szlovákok egy része ezt meg is teszi velünk a hatalom ereje által. Félnünk azért sem szabad, mert ha a félelem lesz úrrá rajtunk, a törvény, alkalmazása nélkül is elkezd működni, és mint a kés a vajba úgy hatol majd a lelkünkbe, rombolva önazonosságunkat, sértve épségünket.

Nem elég csak szembemenetelni a jogsértéssel. Nem elég az áradattal szemben védelmi gátat építeni. Ármentesíteni kell! Fel kell építenünk elvekből majd törvényekből a nyelvünk egyenrangúságát védő jogi rendszert. Szlovákiában csaknem kilencezer négyzetkilométernyi területen a magyar nyelvet a többség beszéli, ott nagyrészt kölcsönösen ismerjük magyarok, szlovákok egymás nyelvét. Itt lehet és kell megteremteni a két nyelv teljes egyenrangúságát. A magyar nyelvet Szlovákiában ezért regionális nyelvvé kell nyilvánítani az európai nyelvi charta értelmében, ahogy ezt pl. Csehországban megtették a lengyel és a szlovák nyelvvel. Ezen az elvi alapon lehet olyan nyelvhasználati törvényt alkotni, ami megszünteti az eddigi emberi, kulturális és nyelvi megalázásunkat.

Sok jóakaratú szlovák polgártársunkat is felébresztette ez a törvény, mert beavatkozik az ő emberi jogaikba is, és érthetővé válik számukra, hogy a jogsértés akkor is jogsértés, ha esetleg a hatását ők nem is érzik.
Ne féljünk tehát kimondani: egyenrangúságot akarunk, mert nem elegendő az állampolgári kötelezettségek teljesítésére vonatkozó jogegyenlőség.

Másrészt biztos, hogy minden rosszban van valami jó is. Ez a jogsértő és az emberi méltóságot megalázó törvény rádöbbentett bennünket arra, hogy ez így nem mehet tovább. Elhenyéltük azt a nyolc évet, amit eltöltöttünk a kormányban. Néhányan közülünk megtömték a zsebüket és most továbbálltak, új pártot alapítani. Határozottabban kell tehát kiállnunk közösségi és egyéni jogainkért.

Tudatosítanunk kell: amit mi nem harcolunk ki magunknak, azt más helyettünk nem teszi meg.

Skip to content