Alaptörvény, nemzet, állam, állampolgárság

(Duray Miklós tanulmánya a Magyar Köztársaság alkotmányozási folyamatával kapcsolatban)
Összefoglaló: Meggyőződésem, hogy Magyarország készülő új Alaptörvénye nem csak az államról, hanem a nemzetről is szól. Ezért kötelességemnek tartottam, hogy véleményt mondjak a születőben lévő javaslatról és most, a Magyar Országgyűlésbe benyújtott kormánypárti javaslatról. Az előkészületi időben megfogalmazott véleményemet az alábbi írás bevezető része és az I-III. fejezete tartalmazza. Az alaptörvény javaslatához fűzött véleményemet és javaslataimat a IV. fejezettől fejtem ki.

A maradék Magyarországban 2010 nyarától borzolja a politikusok tollait egy értelmetlen vita: van-e alkotmányozási kényszer Magyarországon, vagy csupán alkotmányozási kötelesség. Mindkét megközelítés hibás, ugyanis a történelem során soha sem volt alkotmányozási kényszer, kötelesség azonban mindig volt, ha a körülmények ezt parancsolták. Erre a legjobb példa I. István Királyunk Törvényei. Senki sem kényszerítette őt ezek meghozatalára, de volt erre vonatkozó államférfiúi kötelessége. Ma, 2010/2011-ben sincs ilyen kényszer, hiszen létezik egy működőképes magyar jogrendszer, akárcsak ezer évvel korábban, a keresztény államalapítás előtt is létezett. De van ilyen kötelesség ma is, és ez a mindenkori rendszerváltoztatásokból eredő kötelesség.

Ez a kötelesség nem volt újdonság sem ezer évvel ezelőtt, sem korunkban. Hiszen most is, nem újként, legkevesebb húsz éve, ha nem hatvankét, vagy kilencvenegy éve áll fenn ez a kötelesség, lévén most 20011-et írunk. A nemzetnek 1918, de leginkább 1920 óta új alaptörvényre van igénye – noha a jogászok szerint a történeti alkotmány értelmében 1944. március 19.-én következett be az alkotmányos rendet felrúgó állapot. A nemzet azonban 1918 késő őszén töretett meg sorsdöntően és a történelmi ország nagyobbik része ekkor került hasonló állapotba, mint azon a március 19-én az akkori Magyarország. Ez a helyzet, azóta is csak politikailag van kezelve, de a belső jog által nincs rendezve.

A magyar jogrend szerint alkotmányozási kényszer – Werbőczy Hármas Könyve megalkotásának kivételével – soha sem állt fenn. Őt is inkább kényszerítették a hírhedt-híres összefoglaló alaptörvény megalkotására. A magyar jogrendben – akárcsak az angolban – azonban voltak alaptörvények, sarkalatos törvények és egyéb jogszabályok, amelyeket meg kellett hozni, meg kellett alkotni. A meghozásuk azonban szinte mindig a körülmények által teremtett feladnak volt tekinthető, mintsem kényszernek. Emiatt az évszázadok során mind Angliában, mind Magyarországon alaptörvények akkor születtek, amikor a körülmények erre való kényszert, és ebből eredő kötelességet teremtettek.

Egy jogszabályba – alkotmánylevélbe – sűrített alkotmánya azoknak az országoknak van

– amelyeknek folyamatos állami léte a középkortól későbbi időre tehető;
– amelyeknek az országgá válása és állami léte a történelmi újkorban egybeesik, vagy az államalkotás óhaja megelőzte az ország területi kialakulását;

– amelyek a történelem folyamán nem voltak egységesek, önálló tartományokból, fejedelemségekből, hűbéres királyságokból állottak és a modern abszolutizmus korában, illetve a modern nemzetté válás idején egységesültek;
– amelyeknek területi státusa, vagy az állammá alakulása előtti állapota tartományként, vagy más területként hatalmi függőségben létezett;
– amelyeknek korábbi területi státusa és állami léte megszűnt, de a 18. század végétől kibontakozó nemzeti felszabadítási mozgalmak révén területileg és államilag újraalakultak;
– amelyek a nemzeti-etnikai eszme örve alatt alakultak ki;
– amelyek szakítottak vagy szakítani akartak múltjukkal, illetve szükségesnek tartották, hogy ily módon különböztessék meg állami jelenüket a múlttól.

A többi országnak és államnak alaptörvényei (fundamentális jogszabályai) vannak, amelyek összességét lehet alkotmánynak nevezni, és amelyek a sarkalatos törvények (kardinális jogszabályok) révén a kapcsolódó törvényekkel együtt alkotják jogrendjüket. Ami viszont van, – ami tehát megalkottatott a múltban és annak értelemszerű lényegét érinti – azt már nem megalkotni kell, hanem egy újabb, korszerű alaptörvénnyel megújítani, helyettesíteni.

Ezért ma Magyarországnak nem alkotmányra, hanem Alaptörvényre van szükségessége.

Amikor „megcsinálták” az 1949. évi XX. törvényt, a Magyar Népköztársaság Alkotmányát, a törvényalkotást irányító politika le akart számolni a magyar múlttal. Jelezni kívánta, hogy Magyarország mindaddig nem volt jogállam, hiszen alkotmánya sem volt, és tudtul akarta adni az akkori, a Szovjetunió által vezényelt szocialista tábornak és a kommunista világnak, hogy a kommunisták pártja által megtestesülő „népuralommal” ért véget Magyarországon a feudalizmus. Máig nem tudunk szabadulni az akkori politikai akaratnak ezen örökségétől, ami azt jelenti, hogy máig fogságában tart bennünket Rákosi Mátyás szellemi öröksége.

Mindezt fontos, nekirugaszkodásul tudatosítani, amikor 2010-2011-ben a Magyar Országgyűlésben helyet foglaló kétharmados kormányzati többség „új alkotmányt”, pontosabban új alaptörvényt akar elfogadni. Az alaptörvény alkotóinak el kell helyeznie Magyarországot az európai országok, államok és nemzetek kialakulását és fejlődését jellemző görbén. És el kell döntenie: elfogadja-e, hogy Magyarország és állami léte több mint ezer éves, vagy marad 1949 torz és korcs szellemiségének bűvöletében? El akar-e határolódni történelmi és államalkotási múltunktól, vagy a folyamatosság mellett dönt? De azt is el kell döntenie, hogy a modernitást a XIX. század nemzeti romanticizmusától, illetve a reformkortól eredezteti-e vagy megkísérli Trianontól újragondolni a modernizálódás esélyeit és lehetőségeit.

Ha elfogadjuk a múltat – legalább annyiban, hogy nélküle jelenünk sem lenne – és csak a XX. század törésvonalai okán keletkezett szakadékokat kívánjuk áthidalni, vagy betömni, akkor egyértelmű a feladat: alaptörvényt kell elfogadni a nemzetről és az állam korszerű működéséről, feladatairól és kötelességeiről, az állampolgárok alapvető jogairól és kötelességeiről, valamint a nemzet tagjainak a feladatairól és az államnak az irántuk vállalandó kötelességeiről. Minden más jogi kérdést külön szabályokkal (sarkalatos, azaz kardinális törvényekkel, egyes államokban alkotmányerejű törvények által) kell tisztázni és rögzíteni, amelyeknek szilárdságát minősített többséggel vagy ugyancsak kétharmados parlamenti többséggel elfogadott törvényekkel kell körbebástyázni. Az alaptörvénynek a sarkalatos törvényektől nagyobb állandóságot, tehát nagyobb, vagy más támogatottságot is kell biztosítani (népszavazást, kétharmadot meghaladó többséget, a parlamentnek társadalmi delegátusokkal kibővített ülése általi támogatottságát, a módosíthatóságának korlátozását stb.).

Az alaptörvény összefoglaló jogi dokumentum, viszonylag szűkszavúan fogalmaz, kinyilatkoztat. Ezért rendkívül fontos, hogy a benne előforduló kifejezések egyértelműek, jelentésileg tisztázottak legyenek, tükrözzék a kor valóságát és ne legyenek terheltek jogászi rögeszmékkel, pátosszal, romantikus nlátásmóddal.

Nagyon fontos tartalmilag és jogilag tisztázni: mit értünk népen, nemzeten, állampolgáron, politikai nemzeten stb. Ha tisztázatlan marad, ki az alaptörvény alanya, illetve kik az alanyai, ez később akár végtelen vitákat szülhet.

A Magyar Országgyűlésbe 2010. december 20-án benyújtott bizottsági önálló indítvány „Magyarország Alkotmányának szabályozási elveiről” címen, számos zavaros megfogalmazást, tisztázatlan kifejezést és rosszul értelmezhető szövegösszefüggést tartalmaz. Ez szükségszerűen nem azt jelenti, hogy mindezek a hibák előfordulnak majd az alaptörvény szövegében, de előrevetíti ennek a veszélyét. Az alábbi, vitatható vagy rosszul értelmezhető megfogalmazásokra gondolok:

– „az alkotmányozó hatalom az Országgyűlés, mint a nemzet képviseletére hivatott testület”;

– „Magyarországon minden hatalom forrása a politikai nemzet, azaz a nép…”,
– „Magyarország felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért”,
– „Magyarország nemzeti jelképei a címere, a nemzeti zászlaja, az állami lobogója és a himnusz”,
– „a nemzet ünnepei…”,
– „az Alkotmány Magyarország alaptörvénye…”,
– „a nemzet biztonsága” (az alapvető jogok korlátozása kapcsán),
–  „… nemzeti vagyon… állami tulajdon…”,
– „a nemzeti és etnikai kisebbségeknek a nemzet hatalmának részeseként joguk van…”stb.

Könnyen lehet, hogy a felsorolás nyomán az állam és az ország fogalmát is újra kell értelmezni, mivelhogy a magyar nemzet XX. századi fogalma sem tisztázott. Ezért is érthető nehezen Nyugat Európában a magyarság nemzeti léte, mert ott a nemzetet általában az állam területét belakó népességgel azonosítják.

I.

1/ A nemzet vette birtokába az országot! Igen, vagy nem? A magyar nemzet, a családtól a vezérlő fejedelem megválasztásáig, az egy tőről fakadás szellemében – szervezetten – rendelkezett a vezérlésről, a hatalom birtoklásáról és a föld birtoklásáról, ennek következtében az országról. Ez a szervezeti és szerkezeti összefüggés fennmaradt évszázadokon át, még ha Werbőczy Tripartituma által kíméletlenné torzított, a fejlődést és a modernizálódást gátló alakban is, de a tudat mély rétegeiben máig, a rendiség felbomlása után is élő módon. Emellett a nemzet fogalma a XVIII. század utolsó harmadától fokozatosan új tartalmakkal töltődött fel (nyelvi nemzet, kulturális nemzet, politikai nemzet stb.). Majd a XX. században – magyar vonatkozásban a szétszakítottság miatt – máig rendszerbe nem foglalt szerkezeti változáson esett át. Egy biztos: a magyar nemzet nem azonos az állampolgárok közösségével.

2/ az ország a birtokolt területet jelentette és jelenti ma is – gyakorlatilag a mindenkori országot, amelynek területét államhatár foglalja keretbe, amelyen az állam saját rendfentartó és igazgatási szervezeteivel gyakorolja a fennhatóságot. Az ország, a magyarok esetében az elmélet vagy inkább az érzelmek síkján nem csak a fenti értelemben vett országot jelenti hanem azt a történelmi országot is, amelynek természetes határa a Kárpát-medence földrajzi kiterjedésével azonos.

3/ az állam, az ország területére kiterjedő szervezési, védelmi és joghatósági rendszer, másként: az országot lakóknak szervezeti keretet (játékszabályokat) adó rendszer. Az állam tehát olyan joghatósági egység, ami határos egy másik joghatósági egységgel. Az államhatár pedig határt jelent két eltérő, elkülönülő joghatóság között. (pl. a Habsburg Birodalomban más jogszabályok voltak érvényesek a Magyar Királyságban és a Cseh Királyságban, mert ugyan külügyileg és hadügyileg egy jogalanynak számítottak, de a Magyar Királyság szuverén jogalkotással rendelkezett – akárcsak az USA egyes államai).

II.

1/ A nemzet a legtöbb tényezős társadalmi alakulat (nagyközösség), aminek legfontosabb meghatározói

– a közös múlt (az egy tőről fakadás tudata, a közös hagyományok, a múltbéli közös célokért való közös áldozatvállalás)
– a közösen megélt jelen (azonos alattvalói vagy állampolgári tudat – azaz elfogadott jogrend vagy egyéni és közösségi jogegyenlőség, az állam iránti elkötelezettség, a haza iránti hűség/a hazaszeretet, a közösen átélt sikerek és a közösen átélt szenvedések),
– az együtt tervezhető jövő – a nemzet közös jövője,
– a közösnek érzett és a valóságban is közös, egy tőről fakadó szellemi értékek,
– etnikai vonatkozásban: a közös nyelv és műveltség,
– a nemzethez tartoznak mindazok, akik azonosulnak a nemzetet alkotók közösségével (a „majdnem” magyarok).

2/ A nép sokértelmű fogalom és mértékegység nélküli társadalmi alakulat. A „nép” fogalmi parttalanságát vagy sokértelműségét tanúsítják szavaink: köznép, pórnép, népség-katonaság, népi, néptelen, népzene, nép-nemzeti stb. Nem véletlen, hogy a kommunisták is ezt a megfoghatatlan, parttalan fogalmat használva, a népet részesítették előnyben a nemzettel szemben és a liberálisok is a népre hivatkoztak, mint jogforrásra. Szociológiailag sem tisztázott a nép jelentése. Ezért inkább költői, publicisztikai kifejezésként mintsem jogi szakszóként vagy igényes fogalmazás esetén ajánlott használni. Ha a nemzetet a nagycsaládból és a nemzetségből vezetjük le (László Gyula szerint), akkor viszont a XVIII. században elkezdődött „modern nemzetté” válás folyamata a nemzetből a néppé való átalakulást jelentette – a feszes szerkezetből a laza szerkezet felé való társadalomszervezési átalakulást. A rendiség megszűnése felgyorsította ezt a folyamatot. Mások szerint – ezek vannak többen – ugyanebben a folyamatban az arctalan alattvalóból kelt fel a nemzet. Ez utóbbi felfogás szerint nevezik előszeretettel a mai európai államokat nemzetállamoknak, az állam jogosultságait és illetőségeit nemzetinek. Nyilvánvaló, hogy kezdetektől eltérő a magyar és a nem magyar társadalmi fejlődés és a nemzet fejlődése, de mivel magyarok vagyunk, nem árt, ha tartjuk magunkat saját fejlődési rendszerünkhöz. Ezért, ha a nemzetet ma az egy tőről fakadás emlékével a történelmi kötődések mellett leginkább az azonos kulturális örökséget valló és egy nyelvet beszélő személyek közösségének tartjuk, hiszen a magyar nemzet rendszerbe szedhető politikai közösségként felbomlott, akkor a nép helyett használjuk az állampolgár-t, ami közjogilag egyértelmű fogalom. Az állampolgár külön csoportja a választópolgár.

3/ Az állampolgár a magyar közjogban 1879, az első állampolgársági törvény elfogadása óta elég pontosan meghatározott fogalom. Ugyanakkor ez a törvény érzékletessé tette, hogy az állampolgárok közössége és a nemzet nem ugyanazt jelenti. Már az első állampolgársági törvény szerint egyértelművé vált, hogy az állampolgárok közösségéhez tartozik a főrendi ház tagja és a kubikus is, a magyar, a román meg a szlovák ember is, ha a Szent Korona alattvalója, azaz a Magyar Királyságban él. De nem magyar állampolgár, ha az etnikailag magyar ember tíz éve a Magyar Királyságon kívül élt. Ez nem II. Rákóczi Ferenc emigrációjához mérhető kérdés, akinek a hamvait 1908-ban is csak törvénymódosítással lehetett hazahozni – ez a dinasztikus politika leképzése volt egy sajátos helyzetre vonatkoztatva. Az első állampolgársági törvénynek ez a kikötése azt jelentette, vagy legalábbis sugallta: aki állampolgár, a „politikai nemzet” tagja, aki nem állampolgár, az nem tagja a „politikai nemzetnek”. Ami azt is jelentheti: politikailag hontalan. Noha a nemzet, az állampolgár és a hon (haza) nem egymásból eredő fogalmak.

4/ A politikai nemzet színre léptetése volt az alattvalók tömegeit átminősítő, eszmeileg és fogalmilag az állam és a nemzet közötti azonosság megteremtésére irányuló legnagyobb kísérlet. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy az államrend a politikai és jogi szerveződések intézményes szövevénye. A történelmi Magyarországon kívüli európai területeken, országokban a társadalmi szerkezet függőleges felépítésében megjelenő elemeknek a tartalma más volt, mint Magyarországon – ott nem létezett az egy tőről származás hagyománya. Romulus és Rémus legendája az olasz irredentizmus idején a magyar származási tudathoz képest csak fölmelegített káposztafőzelék volt. Ezért Magyarországon a modern abszolutizmusból a liberális jogállamba átvezető úton az alattvalók jelentős részét könnyen lehetett állampolgárrá átminősíteni úgy, hogy a korábbi alattvalók tömege jelentse a politikai nemzetet. A kiegyezés-kori Magyarországon azonban a politikai nemzet – minden erőlködés ellenére – mégsem lehetett azonos az állampolgárok közösségével, mert a nem magyar ajkú „alattvalók” azaz állampolgárok egy része politikai vonzalmai szerint már más közösséghez tartozott. Ezért az állampolgárok jogi közösségét főleg Trianon után politikai nemzetként értelmezni óriási tévedés.

Maradjunk annyiban, hogy az állampolgárok közössége egy olyan jogi kötelék, amiben a jogok és kötelességek kapcsolati rendszere működik. A politikai nemzet pedig olyan történelmi közösség, amiben a nemzetnek a nyelvi és ehhez kötődő szellemi értékazonosságától eltekintve, minden közös jellemzője megtalálható – ez utóbbi azonban jogilag értelmezhetetlen tényszerűség.

Magyar vonatkozásban a politikai nemzet fogalma 1920-al elvesztette még a korábban erőszakolt értelmét is, mert a nemzetet etnikai és politikai értelemben szétdarabolták. A szétszakított részek között ugyan megmaradt a politikai összetartozás tudata, a közös cselekvésre való készség vágya, ami azonban csak érzelmi síkon működhetett és működik a mai napig. A politikai nemzet fogalmát ma visszavinni a magyar nemzetalkotásba vagy államjogba és vonatkoztatni az állampolgárokra, vagy a választópolgárokra, netán a népre, nemzetpolitikai baklövést jelentene. Mert ha az állampolgárt értelemszerűen a politikai nemzet tagjának tekintjük, akkor az elszakított magyarok, akik az új államok állampolgárává váltak, egyszerre egy más, a magyarral ellenérdekelt politikai nemzeti kötelékbe kerültek. Az elszakított magyarok nagy része azonban sem akkor és még most – kilencven év múltán – sem érzi magát más politikai közösség tagjának, mint a magyarnak. És ha ezek a magyarok nem válnak magyar állampolgárrá, akkor politikailag hontalanok lesznek.

5/ A nemzetiség, a kisebbség, a nemzetiségi kisebbség újkori fogalmak, szinte nyelvújításszerűek, a „többség” által kitalált megkülönböztető nyelvi izzadmányok.

A magyar (de a térségben élő más nemzetek nyelvén is) a nemzetiség eredetet jelent. Az angol nyelvben a nemzetiségen állampolgárságot értenek. Magyarul azonban a nemzetiség a nemzethez (nemzetséghez) tartozást jelenti. Ha én magyar nemzetiségű vagyok, része vagyok a magyar nemzetnek. A jogi nyelvben, azonban még a XIX. században fejére állították a nyelvi logikát és abból a doktrínából indultak ki, hogy aki a Magyar Királyságban él, az magyar. A magyar nemzet nem magyarul beszélő tagjai pedig nemzetiségiek. A nemzetiségnek ezt az értelmezését azonban illő lenne szemétkosárba dobni. Ha mégsem ezt tesszük, ne csodálkozzunk azon, hogy a szlovákok ma is a felvidéki magyarokat szlovák magyarnak nevezik, vagy korábban a szocialista csehszlovák nemzet magyarul beszélő tagjaiként tartották számon őket.

A kisebbség kifejezés az etnikailag viszonylagosan kisebb létszámú közösségek jelölésére nem az aritmetikából, hanem a politikai szóhasználatból származik. A politikai szakszótárban a kisebbség egyértelműen a többség ellentétpárja. A kifejezés tartalmilag egyértelműen arra utal, hogy aki kisebbség (ellenzéki), az kiszorul a döntéshozatalból, a hatalomból. A döntéseket rá vonatkozóan is a véleményének a mellőzésével hozzák vagy hozhatják meg – tehát másodrendű szereplő.

A nemzetiségi kisebbség pedig két torzszüleményként keletkezett kifejezésnek a fokozottan torz házasítása.

III.

A fogalmak tisztázása és időszerűvé tétele után szabad csak nekivágni egy alaptörvény megalkotásának. Ez azért is nagy feladat, mert Trianon óta először teszünk kísérletet arra, hogy a szétszakított nemzetet és a maradék magyar államot olyan egységbe foglaljuk, ami egyrészt megteremti a nemzet egységét, másrészt nem kerül ellentétbe a nemzetközi joggal és az európai politikával. Ezért az alaptörvénynek külön fogalomkörben kell emlegetnie a nemzetet és külön fogalomkörben az államot. Vannak olyan kérdéskörök, amelyek az állam vonatkozásában is csak a nemzetből vezethetők le, illetve a történelmi múltból. Ezért nyilvánvaló, hogy az alaptörvényben a ranglétra csúcsán a Szent Koronának kell állnia ezt követően azon alaptörvények sorának, amelyek történeti alkotmányunk gerincét alkotják, és ki kell mondani, mi az értékrendünk eszmei és műveltségi alapja. A nemzet vonatkozásában nem kerülhető meg a szétszakítottság és a szétszóratás ténye, valamint azoknak a kötelékeknek a számbavétele, amik egyben tartják a nemzetet. Le kell szögezni, hogy az alaptörvény és az ezen alapuló sarkalatos törvények vonatkozásában milyen jog illeti meg a nemzetet és mi a mindenkori magyar állam kötelessége a nemzet iránt. Ezt követően kell elvszerűen foglalkozni a magyar állam keretei között élő nem magyar ajkú, illetve a magyartól eltérő identitású közösségekkel és az ezeket alkotó személyekkel – feledve a kettős identitás fogalmát, helyettesítve ezt a párhuzamos identitással. Majd meg kell fogalmazni a magyaroknak a szomszéd nemzetek (nem az államok) iránti viszonyát. Először kell a történelmünk során meghatározni a magyar állam és a magyar nemzet viszonyát az európai államok közössége – az Európai Unió – iránt. Csak ezután lehet foglalkozni az alapjogokkal, az állampolgárokkal, az állammal, az intézményrendszerekkel.

IV.

A FIDESZ és a KDNP parlamenti csoportja a Magyar Országgyűlésben 2011. március 14-én benyújtotta alaptörvény tervezetét. Minden kétséget kizáróan, biztosra lehet venni, hogy ebből a tervezetből születik meg Magyarország legújabb Alaptörvénye, ami vagy az áprilisi, vagy a húsvéti nevet fogja viselni. Jobb lenne – visszautalva az 1848. évi áprilisi törvényekre – ha az elfogadás hónapjáról neveznék el ezt a történelmi dokumentumot.

Az Alaptörvény-javaslat sajátossága nem az állam szerkezetével és működésével kapcsolatos meghatározásokban rejlik, hanem a kommunista és a nemzeti-szocialista múlt előtti törvényi állapotokkal való jogfolytonosság visszaállításában és a nemzethez való viszonyában. Ugyanakkor ehhez a sajátosságához lehet fűzni a legszigorúbb észrevételeket.

A szöveg alkotóit mintha elragadta volna a reformkori romantikus lendület, amivel azt a döntést sikerült elővarázsolniuk a két parlamenti frakció tagjaiból, hogy nemzeti himnuszunk első sorával (Isten, áldd meg a magyart) kezdjék az előterjesztést, valamint az általános fejezet címeként a Nemzeti Hitvallás patetikus szólamát adják. Érthetetlen és értelmetlen. Miért akarunk mindenáron köznevetség tárgyává válni és miért akarjuk kitenni magunkat annak a veszélynek, hogy egy csomó méltatlan ember belénk törölje a cipőjét? Persze lehet jó szándékkal is szegélyezni a pokolba vezető utat, – de minek.  A szöveg alkotói miért nem azt mondták: Nyilatkozat a nemzetről és alapvető értékeinkről. Ezt komolyan lehetne venni. Nemzeti Himnuszunk énekelt részét pedig egyébként is tartalmazza majd az Alaptörvény.

Ugyanakkor a javaslat (i) I. Cikkében nemzeti jelképeinket állami jelképekké fokozzák le. Noha az ott felsorolt címer, zászló és himnusz nemzeti címer, nemzeti zászló és nemzeti himnusz. Ezeket a nemzeti jelképeket az Alaptörvény csak azt követően nyilvánítsa állami jelképekké, ha leszögezte: ezek nemzeti jelképeink.

Ez vonatkozik a J. Cikk-ben megfogalmazottakra is, ami Magyarország nemzeti ünnepeiről szól. Le kell szögezni: Magyarországnak nincsenek nemzeti ünnepei. Nemzeti ünnepei a nemzetnek vannak és ezeket a nemzeti ünnepeket állami ünneppé kell (lehet) nyilvánítani.

A bevezető szövegrész első mondata így hangzik: „Mi, a magyar nemzet tagjai, az új évezred kezdetén, felelősséggel minden magyarért kinyilvánítjuk az alábbiakat:” Elsősorban: nem tudni, kik nyilvánítják ki az alábbiakat. Ha Sebők Anikó New Foundlandon a magyar nemzet tagjának tartja magát, akkor ő is a kinyilvánítók közé tartozik? Érdemes lenne tudatosítani: csak a törvényalkotó mondhatja el magáról, hogy törvényt alkot. Ezért ezt a mondatot, a jogalkotás szempontjait figyelembe véve úgy kellett volna megfogalmazni: Mi, a Magyar Országgyűlés törvényesen megválasztott tagjai, felelősséget érezve minden magyarért és Magyarország minden állampolgáráért: kinyilvánítjuk. Az „alábbiak” kifejezés egy törvényhozóhoz méltatlan pongyolaság.

Az általános bevezető második bekezdésének második mondata így szól: „Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét.” Ennek a fennkölt gondolatnak két (vagy három) buktatója van. Az ígérjük, hogy… mintha a hittanórákról, vagy a cserkészetből, netán az úttörő mozgalomból köszönne vissza – ezért mellőzendő. Ettől fontosabb: nemzetünk nem részekre szakadt, hanem nemzetünket részekre szakították. Ettől talán még fontosabb: nem a szellemi és lelki egységét kell megőrizni, hanem az egységét (vagy az: egyetemességét). Ha eleve meghatározom, hogy miben lévő az egység, akkor ettől csak kevesebb sikerülhet.

A bevezető harmadik bekezdésének utolsó mondatából a „valódi népuralom” csak azért törlendő, mert elvesztette értelmét. A „nép” a XIX. században, Európában polgárrá változott, amely fogalomnak meghatározható tartalma van.

A hatodik bekezdésben – nyilván a szellem fáradása miatt – több vitatható megfogalmazás is található.

A hatodik bekezdés harmadik mondata így hangzik: „Hisszük, hogy, gyermekeink és unokáink tehetségükkel, kitartásukkal és lelki erejükkel ismét naggyá teszik Magyarországot.” Elnézést kérek a szöveg alkotóitól, de ez a mondat értelmezhetetlen vagy félreértelmezhető. Az ezt megelőző mondat sokkal tisztább: „Bízunk a közösen alakított jövőben,,,” – a nemzet fennmaradásának legbiztosabb alapja a közös jövőtervezés.

A hatodik bekezdés negyedik mondata úgy rossz, szó szerint, ahogy le van írva. „Alaptörvényünk, jogrendünk alapja (ez a három szó egyértelmű és jó); szerződés a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között; élő keret, amely kifejezi a nemzet akaratát, azt a formát, amelyben élni szeretnénk. A mondat első három szava kivételével a többit el kell felejteni, ugyanis a múlt és a jövő magyarjaival nem lehet szerződést kötni – ilyen szerződést esetleg egy költő köthet, de nem jogalkotó. A múltbéli közös tapasztalatokra építve és a jelen közös élményeinek birtokában azonban lehet tervezni a közös jövőt – ha ez nem így lesz, megszűnik a nemzet.

V.

Az Alaptörvény-javaslatnak a „Nemzeti Hitvallás” címmel jelölt fejezete első bekezdésében (szakaszában) – megítélésem szerint – két további, újragondolandó megállapítás szerepel.

Az egyik: „büszkék vagyunk a magyar emberek nagyszerű szellemi teljesítményeire”. Úgy érzem, hogy ez túlságosan általános kijelentés. Nem érzékelteti, hogy évszázadokon át és 1920-tól az elszakítottságban sokszor volt a nemzet egyedüli mentsvára a kultúra, a szellem, a nemzeti műveltséghez való ragaszkodás. A „nagyszerű szellemi teljesítmények” pedig főleg a mérnöki tudományok és a matematika területén jórészt oktatásügyi termékek voltak, ami nem kicsinyíti a teljesítményeket, hanem indokolja, másrészt az elvontabb területeken nemzeti kultúránknak, nyelvünknek, gondolkodásmódunknak a sajátossága. Talán nem ártana, ennek a tudatosításával néhány alapvetést megfogalmazni az Alaptörvényben, hiszen a kultúra szinte teljesen kimaradt a szövegjavaslatból.

A másik: „büszkék vagyunk arra, hogy népünk évszázadokon át harcokban védte Európát, s tehetségével, szorgalmával gyarapította annak közös értékeit”. Nem tartom helyesnek, ha legendaszerű eseményeket vagy a magunk vigasztalására megfogalmazott megállapításokat jogindoklási forrásként használunk. Tudatosítanunk kell, hogy saját állami függetlenségünket, épségünket védtük az oszmán-törökökkel vívott harcokban, aminek egyik következménye volt, hogy megakadályoztuk a továbbvonulásukat, nyugatabbra hatolásukat. Ezért azt javaslom, alakítsuk át a fenti mondatot: büszkék vagyunk arra, hogy évszázadokon át harcokban védve Magyarország függetlenségét egyúttal védtük Európát és szellemi  értékeit, amelyeket most az Európai Unióban közösen gyarapíthatunk.

VI.

Az Alaptörvény-javaslat bevezető részében jó lehetőség nyílik megfogalmazni viszonyunkat, (a magyar nemzet viszonyát) a szomszéd nemzetek iránt. Ez egyedülálló lehetőség!

A „Nemzeti Hitvallás”-ként nevezett rész második szakaszának utolsó mondata arról szól, hogy „tiszteljük más népek szabadságát és kultúráját, együttműködésre törekszünk a világ minden nemzetével”. Ezt az általános megállapítást folytatva kellene pontosítani, értelmezni és területileg célozni az együttműködésre való hajlandóságot, kivetítve a Kárpát-medencére. Például ily módon: meggyőződésünk, hogy a magyar nemzet és a szomszédos nemzetek közötti viszony a társnemzeti kapcsolatok erősítése és kibontakoztatása által válhat őszintévé, szilárddá és értékteremtővé.

A bevezető rész negyedik szakaszában kell letenni a garast a nemzet állapotával és helyzetével kapcsolatban. Erre jó lehetőséget ad a szakasz nyitómondata „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát.” Egy ezt követő új mondatnak kellene vonatkoznia a nemzet jelenvaló állapotára: megállapítjuk, hogy nemzetünk egy része jelenleg nem önakaratából él szétszakítottságban és szétszórtságban Magyarország határain kívül, amely állapotnak az enyhítése össznemzeti feladat.

VII.

Az Alaptörvény-javaslatnak az Alapvetés c. fejezete a már említett „jelképek” kérdésén túl is tartalmaz megfontolásra és újragondolásra késztető meghatározásokat.

Az első mondat (A. Cikk) így szól: HAZÁNK neve Magyarország. A haza kifejezéssel nem hazardíroznák. Akitől nem vették el a hazáját, nem igazán tudja mi a haza. Nem jogi fogalom. Ezt a kifejezést törölném az állampolgári esküből is, hiszen, aki egy új állampolgársági kötelékbe lép, nem hazát vált, hanem új jogviszonyba lép – lehet, hogy idővel így lel hazára. Javaslatom: Országunk neve: Magyarország.

A B. Cikk (3) bekezdése: „A hatalom forrása a nép” Lerágott csont. Nép nincs jogilag. A nemzetet sok szempont alapján meg lehet határozni és meg lehet vallani a hozzá való tartozást. Az állampolgár jogilag meghatározható. De a nép még szociológiailag is csak homályosan írható le. Ezért a hatalom forrása csak az állampolgár lehet.

A D. Cikk

„Magyarország az egységes magyar nemzet eszméjétől vezérelve felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, előmozdítja egymással és Magyarországgal való együttműködésüket.

Első felvetés: „egységes magyar nemzet”. Szókincsünkben létező fogalom, de nem értelmezzük. A magyar nemzetnek van három alapcsoportja: magyarországi, elszakított (újabban: határon túli, azaz „hatuma”), emigráció vagy világszórvány. Ezen belül megkülönböztethetők alcsoportok. De ezt az egészet világmagyarságnak nevezzük, tehát ez a magyar univerzum, de nem „egységes magyar nemzet”. Van tehát egyetemes magyarság, de egységes biztosan nincs. Az idézett cikkel kapcsolatban ez az egyetlen elvi kifogásom.

A második felvetésem a D. Cikkel kapcsolatban: a cikkben foglaltak önmagukban üres megállapítások, ha csak nem zárulna így a cikk: …melynek módját sarkalatos törvény határozza meg. Enélkül ugyanis a cikknek nincs sok értelme, ha csak nem a szószaporítás az 1989-ben elfogadott alkotmány-módosításhoz képest. A „visel” kifejezéssel kapcsolatos szófejtés és indoklás nem helyettesítheti egy sarkalatos törvénynek a meghozatalát, még kevésbé annak gyakorlati következményeit.

A H. Cikk (2)

„Magyarország védi a magyar nyelvet, tiszteletben tartja a hazai nemzetiségek és népcsoportok, valamint más nemzetek nyelvét.” Magyarország az egyetlen hely a világon, ahol intézményesen védhetik a magyar nyelvet. Ugyanakkor a más nemzeti azonosságú és más anyanyelvű magyarországi állampolgárok nyelve iránt nem elegendő a tisztelet kinyilvánítása, hanem el kell fogadni törvény által szabályozva, hivatalosan használható nyelvnek az ő anyanyelvüket – ha csak egy településen is. Egyúttal rá kell döbbennünk: Magyarországon már nincsenek nemzetiségek, hanem a magyartól eltérő nemzetiségű, vagy párhuzamos identitással rendelkező közösségek.

***

Ezeket az észrevételeket azért tartottam fontosnak papírra vetni, hogy részemről is nyoma maradjon a nemzeti együttgondolkodás óhajának, de amiatt is, hogy 2011. március 11-én a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának ülésén a kollégáimnak az enyémmel rokon véleménye nem talált meghallgatásra.

Duray Miklós