Változatlanság a változóban

A szatmárnémeti Vécsey–házban május 20-án, a X. Jakabffy Napok alkalmából tartották meg a Kisebbségvédelem a XX. és a XXI. században — Kisebbségi jogok a Népszövetségtől az Európai Unióig című tanácskozást, melyen Duray Miklós is beszédet mondott:

Kortársaink, akik a harmadik évezred küszöbén lettek félévszázadosak, életük delén két sorsfordító eseménynek köszönhetően váltak részeseivé egy nagy történelmi fordulatnak. Az egyik a kommunista hatalmi rendszer bukása volt 1989-ben, a másik – majd tizenöt év múlva – az Európai Unió polgárságának az elnyerése. Az apák és a nagyapák XX. századi rossz, sőt szörnyű létélményeihez képest, mindkét esemény a jó szerencsével kecsegtetett. Azok tehát, akiknek élete – koruk szerint – az évezred fordulóján még nem a leáldozó pályán állt, reménykedhettek egy jobb egyéni sorsban és mi, mindannyian – életkortól függetlenül – remélhettük a sok korábbi igazságtalanság kiküszöbölését, talán némi helyreigazítást is. Ez egy megalapozott elvárás volt, amit csak fokozott a változásba vetett hitünk és reményünk.

Ennek az ezredfordulós eseménynek a hátterében Közép-Európa keleti felében azonban ott áll a rendszerváltozás előtti évtizedek sajátos helyzete – a térség nemzeteinek egymás elleni harca, acsarkodása. A Versailles-i békerendszer óta a megtervezett érdekellentétek miatt tudatosan, érzelmi síkon pedig propagandaszerűen szembenálló felek (nemzetek) csupán egy, azaz egyetlen vonatkozásban jutottak egymással kiegyezéses viszonyba: nagy részük a kommunista hatalmat tartotta ellenfelének és Szovjetuniót a megszálló hatalomnak. Ez a közös érzés sok korábbi ellentétet elfedett. Ez a látszat, nem volt csalóka, nem is hamis, hanem kéregként fedte be mindazt, ami a mélyben fortyogott, vagy amit valakik tudatosan tartottak éppen a forráspont alatt. Az is igaz, hogy ezt, az egyetértést jelképező mázat nem volt szabad megsérteni, mert azonnal kiderült volna, hogy nagyon is törékeny. Sok érdekcsoportnak megfelelt ez a helyzet, ezért sokan vigyáztak arra, nehogy kiderüljön a máz törékeny volta.
A rendszerváltozás előtti Közép-Európa keleti felében a hivatalos hatalommal szemben megszerveződött ellenzéki csoportok együttműködése emiatt volt ingatag és sebezhető. Emiatt nem került tisztázásra egyetlen olyan kényes kérdés sem, ami okozta a térség kiszolgáltatottságát a térségen kívüli érdekeknek, sőt még azok az esetek is a szőnyeg alatt maradtak, amelyeket nyilvánvalóan a Szovjetunió kényszerített a térségre.

A kommunista rendszer bukása ilyen érdekszövetségi és közhangulati állapotban lepett meg bennünket itt a Kelet Közép-európai katlanban. Ezért tartott/tarthatott csak „három napig” az egymás szeretetének a csodája, utána minden visszatért a régi, egymás gégéjét kölcsönösen elmetszeni óhajtó gerjedelmek állapotába. Megszűnt a közös ellenség, az addigi együttműködő nagy rendszerek időlegesen elveszítették ellenőrzésüket a térségben, ezért újrakezdődhetett az egymás szabad marásának időszaka. Ebben az esetben is a magyarok hittek vagy reménykedtek legtovább a közös érzelmek, eszmények, a paradicsomi állapotok fenntarthatóságában. Csak hát a paradicsom is előbb-utóbb megrohad és a paradicsomkert fáit is előbb-utóbb kivágják a fehérgalléros bűnözők szolgálatában álló megélhetési politikusok.

Nem véletlen, hogy a kommunista hatalmi rendszer bukása olyan helyzeteket teremtett, mint amilyenek a XX. század elején készült hollywoodi néma filmek jeleneteiben játszódtak le. A színészek kilencven fokos szögben meghajolva menetelnek szemben a szélgép keltette légáramlással, majd a rendező kézlegyintésére a műszakiak kikapcsolják a lapátkerekeket forgató szerkezetet. Aki farral ment előre, ugyanúgy esett a fenekére, mint a szemben menetelő többi a pofájára – ez volt az igazi esély- vagy bukás egyenlőség. Talpon csak az maradhatott, aki az ellenállási erőt az egyenes tartásra összpontosította – erre azonban nem írtak forgatókönyvet.

Ne gondoljuk, hogy csak ennek, a mások és önmaga által kiszolgáltatott Kelet Közép-európai térségnek a lakossága, elitje találtatott ilyen helyzetben. Egész Európa és az egész Nyugat ülepre esett, vagy orra bukott. A Kelet azért, mert a másként gondolkodók vékony és megosztott rétege kevésnek bizonyult arra, hogy felkészítse a társadalmat a változásokra, a Nyugat azért, mert a kommunizmus bukásáig kialakult helyzet úgy volt számára kényelmes, ahogyan kialakult.
Valaki irányította a szélgépet? Igen! De ki?

Válasz helyett tájékozódjunk. Aki csak a mágnestűre hagyatkozik, és nem látja a csillagokat, halálfia – elkalandozik, és soha nem talál a helyes útra. Ennyit tudhatunk Verne Gyula Tizenöt éves kapitány c. regényéből is, még ha szó szerint nem is ily’ módon.
Európa nyugati felének és a „tengeren túl élőknek” értelmesebb része Churchill fultoni beszéde óta tudatosította, hogy Attól kezdve minden másként van. De mi van és mi lett másként?
Leginkább az történt, hogy kétpólusúvá lett a világ. Minden olyan lett, mint a mesében: van a jó tündér és van a gonosz mostoha. Ez egy nagyon egyszerű helyzet: ha rossz leszel, megesz a farkas. Miután a Szovjetunió által ellenőrzött hatalmi térségben a farkas megevett sok ezer, sok millió embert – olyanokat is, akiket nem kellett volna –, ezért 1975-re kitalálták, hogyan lehet megszelídíteni, vagy legalábbis kötőféken tartani a gonosz farkast, oly módon, hogy abba beleegyezzék Ő is. Ebből alakult ki egy szabályok által zajló versengés, amibe végül is az egyik fél belebukott – az, amelyiknek kisebb volt a pénztartaléka. Tulajdonképpen 1975-ben Helsinkiben a kommunisták lépre mentek. Lépre mentek?

A XX. század elején néhány jó kapcsolatokkal rendelkező összeférhetetlen, esetenként gonosz vagy a szívében valamilyen hetedíziglen bosszút hordozó ember fellázított sok okos, jóravaló, elégedetlenkedő, változást akaró vagy elkeseredett és csalódott embert: a társadalmat. Ezek aztán együttesen kommunistáknak vallották magukat, akik rövidesen úgy gondolták, hogy ők találták fel a spanyolviaszt, a minden bajnak megoldását, a kommunizmust. Egy részük reformista volt, ami azt jelentette, hogy a korábbi hibákat szerette volna orvosolni, egy kisebbik, talán elenyésző része pedig ócska komcsi volt. Ez utóbbiak voltak valami miatt az erősebbek, képességeikből (vagy szándékaikból) mégis csak annyira futotta, hogy félelmet keltsenek, terrorizálják az embereket, akasszanak, halálra éheztessenek, kényszermunkára hurcoljanak milliókat. Az is lehet, hogy csupán ennyit vártak el tőlük – tegyék tönkre Európa legnagyobb tartalékkal rendelkező térségét. Adjatok alám ezer gazembert és rettegésben tartom fél Európát – a mértani haladvány szerint. Amikor a pénzük elfogyott, pontosabban: kihúzták alóluk az utánpótlást, át kellett alakulniuk. A Szovjetunió titkosszolgálata jött rá 1980 tájékán, hogy ezt kell tenni – nem véletlen, ott voltak az igazi spekulánsok. Ilyenek is, meg amolyanok is. Ebből lett az 1989-es nagy Barba-trükk. Hogyan lesz – például – a kommunista hatalom ügynökéből egy nemzetközi vállalat igazgatója, a MALÉV tulajdonosa, angol futballklub birtoklója, a szlovák Transpetrol tulajdonosa stb. Amikor Prágában 1991-ben elfogadtuk a kommunista ügynököknek a közéletből való kiiktatásáról szóló átvilágítási törvényt, a leghangosabban ellene nem az érintettek, hanem a New York-i székhelyű Helsinki Watch nevű szervezet tiltakozott. Az a szervezet, amelyik addig a kommunista rendszerben kockázatot vállaló másként gondolkodókat védte, éppen az 1975-ben Helsinkiben aláírt nagy együttműködési és biztonsági Nyilatkozat szellemében.

Hát miről van szó?   
Ez egy igazi változatlanság az erőteljesen változó világunkban.
De vannak más változatlanságok is.
Ilyen változatlanság a miénk, magyaroké.
Nem arra gondolok, hogy 2002 és 2008 között Kun Bélához és Szamuelyhez hasonlítható, de körmönfontabb gazemberek uralták, tették tönkre társadalmilag, erkölcsileg és rabolták szét Magyarországot. Noha ez is ennek a csomagnak a része.
Az 1920-ban elszakított magyar nemzetrészekre gondoltam. Ugyanis az ő helyzetük a változatlanság és talán a változtathatatlanság igazi kerékvető köve. Nem amiatt, hogy azóta is elszakítottságban élnek, hanem ezért, mert már kilencven éve egy megsemmisítő malom kerekei között őrlődnek.
A malom a kisebbségi létről zakatol, miközben nem tudatosítjuk, mit jelent a kisebbség, illetve elutasítjuk a „kisebbség” minősítést. És mégis.

Ezzel kapcsolatban a tudatos véleményalkotás mérföldköve az egész Kárpát-medencére vonatkozóan 1993. február 27.-én lett a földbe ásva az Együttélés komáromi kongresszusán: „A magyar nemzet Szlovákiában élő része a magyar nemzet szlovákiai nemzeti közössége. Ezen alapul a szlovák nemzettel egyenrangú, partneri viszonya, amely azonos jogok és kötelességek eredője a politikai, társadalmi és gazdasági élet minden területén.
A szlovákiai magyar nemzeti közösség alapvető joga, hogy önrendelkezését érvényesíthesse mind helyi, mind területi önkormányzat formájában és a személyi elvű autonómia keretei között…”

Talán az elszakított Dél-vidékiek járnak legközelebb ehhez az eszmeiséghez. A többiek, beleértve Magyarországot is, messze elkerülik ezt a nemzetpolitikai célt. Helyette látszat tevékenység folyik és látszatmegoldások javaslatainak garmadája születik.

Az elméleti bonyolultságot kerülendő, összpontosítsunk csak a kifejezésekre, a szavakra: kisebbség.  Változott-e valami ezzel a kifejezéssel kapcsolatban a változó világunkban? De van egy további varázslatos szavunk: nemzetiség. Ha ezt sem nem tudjuk értelmezni – mint ahogy nem tudjuk –, magyarnak is gyatrák vagyunk, ha igaz az, hogy nyelvében él a nemzet.

Ha a kisebbség szavunkat nyomon követjük a politikai és a közjogi szóhasználatunkban és ugyanilyen nyomvonalon a nagyvilágban, egyértelmű képet kapunk. A kisebbség, azaz minoritas, eredetileg alárendeltséget jelentett. A XIX. század végén és a XX. század legelején (1919-ig) ez a kifejezés aritmetikailag ugyanazt jelentette, mint a XXI. században is, hogy a felénél kevesebb (kisebb). Politikai értelemben azonban annak idején ettől sokatmondóbb volt a jelentése. A XIX. században és a XX század legelején azokra vonatkoztatták a kisebbség megjelölést, akik a véleményüket a közügyekben nem érvényesíthették, nem lehettek befolyással a döntésekre, akik alárendeltjei voltak a többségnek. A kifejezéssel kapcsolatos kormeghatározás nagyon fontos, ugyanis a kisebbség szó használatát merőben más szövegösszefüggésben az 1919-ben létrejött Saint-Germain-an-Lay-i szerződés említi. Az etnikailag, felekezetileg meghatározható csoportokra és az oda tartozó egyénekre vonatkoztatja. Ezt nem lehet a szavakkal való véletlen játéknak tartani, mivel addig a kisebbségnek kizárólag aritmetikai és ebből következő politikai értelme volt. Ha ezt etnikai vagy vallási csoportokra vetítjük, annak csak hátrányosan megkülönböztető következménye lehet, mert a kifejezés addigi értelme szerint a kisebbség ki van zárva a döntéshozatalból és a közügyek intézéséből. Ez a kizáró szándék nem vitatható el a Saint-Germain-i szerződés megalkotóitól sem, hiszen ők koruk szellemét képviselték, pontosan tudták, hogy politikai értelemben mit jelent a kisebbség. Annál inkább nem mentesíthetők a diszkrimináció szándékától, mivelhogy a „The World Book Dictionary” 1992-ben – tehát hetven évvel később – a kisebbség címszó alatt azt teszi közzé, hogy ez ugyan aritmetikai kisebbség, de társadalmilag alárendelt helyzetben lévő csoport. A legérdekesebb a Britannica Hungarica 1998 után, tehát az Európa Tanács Kisebbségi Keretegyezményének létrejötte után megjelent kiadásában szereplő szócikk, miszerint a kisebbség kifejezés ugyan valamely társadalmon belül kulturálisan, etnikailag körülhatárolható egységre vonatkoztatható, de politikai és társadalomtudományi értelemben a domináns csoportnak való alárendeltséget jelent. Azaz nem a számbeliség a meghatározó tényező, hanem az alárendeltség.

Ennek ellenére a magyar külpolitika megjelenítői, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében időnként megjelenő, de onnan sokszor távolmaradó kiküldöttjeink, az Európai Parlamentben jelenlévő képviselőink és az Európai Unió szerkezeti egységeiben tevékenykedő szakértőink, az EBESZ tényfeltáró és értékelő fórumain villanásszerűen megjelenő ismeretlenjeink, az ENSZ egyeztetési működési rendszerében résztvevő szervezeteink és intézményeink, az állampolgárságuk szerinti államokban megválasztott magyar parlamenti képviselők mégis a kisebbségi státus, mi rosszabb: a nemzetiségi kisebbségi jogok, kisebbségi nyelvhasználat ügyében vívják szélmalom-harcukat. Hiába hajtottunk térdet azok előtt, akik 1919-ben fondorlatosan kitalálták a politikai kisebbség fogalmának példájára a nemzeti kisebbség meghatározást, a szándékuk rabjai lettünk: elfogadtuk alárendeltségünket, mert ma is ezt jelenti a kisebbség.
Ha ez nem az állandóság a minket körülvevő változó világban, akkor mi a változás?