Duray Miklós honlapja felvidéki politikus, közíró
(Interjú a Demokrata c. hetilap 2011. szeptember 20-i számában.) Szlovákia nem tud mit kezdeni saját államiságával, a politikai elit meg van győződve róla, hogy az állampolgár az állam tulajdona. Még mindig abban a múltban élnek, melyben meghozták a kollektív jogfosztást kimondó Benes-dekrétumokat – mondta a Demokratának Duray Miklós, a felvidéki Magyar Koalíció Pártja volt stratégiai alelnöke.
(Interjú a Demokrata c. hetilap 2011. szeptember 20-i számában.) Szlovákia nem tud mit kezdeni saját államiságával, a politikai elit meg van győződve róla, hogy az állampolgár az állam tulajdona. Még mindig abban a múltban élnek, melyben meghozták a kollektív jogfosztást kimondó Benes-dekrétumokat – mondta a Demokratának Duray Miklós, a felvidéki Magyar Koalíció Pártja volt stratégiai alelnöke.
– A napokban mutatták be az ön életútjáról készült, A szabadság ára című dokumentumfilmet az Uránia Nemzeti Filmszínházban; milyen előzményei vannak ennek?
– Először akkor került szóba egy hasonló alkotás, amikor Koltay Gábor rendező elkészítette Trianon-sorozatát. Ő akkor megkeresett azzal, hogy szeretné filmre vinni mindazt, amit a felvidéki magyarság 1945 után átélt. Ez nem személyesen rólam szólt volna, hanem az említett történelmi időszakról. Sor is került egy hosszú stúdióbeszélgetésre, ami a dokumentum-játékfilmnek elképzelt mű forgatókönyvének alapja lett volna. A kiszemelt forgatókönyvíró halála miatt azonban ez nem vált valóra, ehelyett 2008 tavaszán kezdtük forgatni a most elkészült filmet. Ebben sok olyan szereplő szólal meg, akik részesei voltak azon eseményeknek, hányattatásoknak, melyeket átéltem. Ily módon amolyan dokumentarista portréfilm született. A forgatás azonban nem volt problémamentes.
– Hogyhogy?
– 2008 nyarától közel egy évig tartottak a felvételek, ezalatt többször érzékeltük, hogy nincs mindenkinek ínyére a dolog. Érdekes módon egykori raboskodásom helyszínére, a pozsonyi börtönbe, illetve a bíróságra és a rendőrségi fogdába viszonylag egyszerűen, apró formaságok elintézése után sikerült bejutni. Annál mellbevágóbb volt a pozsonyi koronázótemplomban és a Virág-völgyi templomban szerzett élmény. Makacsul politikai eseményt láttak a forgatásban, és csak hosszas huzavona után sikerült bejutnunk. A Virág-völgyi templomból kis híján kizártak minket, pedig ez diákkorom fontos helyszíne, gyakran jártam oda, hogy a Fadrusz János által alkotott feszület alatt elmélkedjek.
– Úgy tűnik, a helyi illetékesek alakították politikává a forgatást, s ez illeszkedik a szlovák politikai elitnek a magyarság iránti igencsak feszült viszonyába. Mennyiben más ma Felvidéken magyarként élni, mint 1989 előtt?
– Nem könnyű ezt összevetni, mert a politikai rendszer megváltozása nyomán jelentősen átalakultak a külső feltételek. Az elmondható, hogy a mai magyarellenes indulatok akkor is léteztek a szlovák elitben, de a kommunista rendszer ezeket – és minden más hasonló indulatot – lefojtotta. 1989 után már csak ezért is erőteljesen tört fel, és a független szlovák állam létrejötte óta kormányszinten hivatalos politikává vált Pozsonyban a magyarellenesség. Persze ez nem azt jelenti, hogy a szlovák politika minden szereplője így gondolkodik, de többségük sajnos igen, és a józanabbak közül is sokan hajlamosak politikai haszonszerzés céljából rájátszani az ilyen érzelmekre. Ez pedig az egész szlovák társadalomban mesterségesen gerjeszti az indulatokat. Nem sokkal a 2006-os választásokat követően – ami után Robert Fico, Vladimír Meciar és Ján Slota pártjai alakítottak koalíciós kormányt – készült egy felmérés, mely a fiatal korosztályok ellenségképét mérte fel, s ebből az derült ki, hogy a 15-18 éves csoport a magyarokat utasítja el első helyen. Ez jelentős változás volt ahhoz képest, hogy korábban mindig a cigányokat utasították el leginkább. Ebből is látszik, hogy gerjesztett magyarellenességről van szó, hiszen önmagában a hétköznapokban semmi nem indokolja ezen érzelmeket, korábban évszázadokig föl sem merültek ilyenek. Ez politikai manipuláció.
– A szlovák politikai elit görcsös magyarellenessége néha egészen hajmeresztő abszurditásokban nyilvánul meg, példa erre Esterházy János gróf fasisztának minősítése a szlovák államelnök által…
– Ivan Gasparovic államfő említett megnyilvánulása önmagában megérne egy tanulmányt a tömeglélektan szempontjából és az illető személyre lebontva egyaránt. Szlovákia legfőbb közjogi méltóságáról van szó, mégis gyakran úgy viselkedik, mintha nem lenne teljesen beszámítható. Nincs minden kijelentése mögött valós meggyőződés, gyakran automatizmusok, reflexek érvényesülnek. Néhány éve Pozsonyba látogatott Stjepan Mesic horvát államfő, akit a közös sajtótájékoztatón Gasparovic szemrebbenés nélkül szerbnek titulált. Nem kell mondanom, hogy ez a zsigeri kisantant-reflex mennyire kínos volt. De nagyon beszédes is, megmagyarázza a kassai Esterházy-szobor körüli cirkuszt. Esterházy Jánost valóban háborús bűnösként ítélték halálra 1945 utáni Csehszlovákiában, noha korábban egyetlenként szavazott a pozsonyi parlamentben a zsidók deportálása ellen, és segített is számos üldözöttnek, akik közül többen közbenjártak érdekében, így végül életfogytiglani börtönt kapott. A mai szlovák politikai elit legnagyobb része máig sem tudott elszakadni egy megbukott kor szemléletétől és szóhasználatától. Ugyanakkor ez némi skizofréniát is eredményez, mert ezen elit tagja Frantisek Miklosko kereszténydemokrata politikus, aki 2001-ben megkapta és a magyar Országház felsőházi termében vette át a Rákóczi Szövetség által alapított Esterházy Emlékérmet, de tagja a fasisztázó Ivan Gasparovic is.
– Mi ennek a magyarázata?
– A szlovák politikai közgondolkodás a mai napig nem képes meghaladni a nevetséges – habár keservesen nevetséges – múlt zsákutcáit. Még mindig abba a múltban élnek, melyben meghozták a kollektív jogfosztást kimondó Benes-dekrétumokat, amelyben ártatlan németeket és magyarokat gyilkoltak halomra vagy üldöztek el, és amelyben megfosztották őket állampolgárságuktól. Egyszerre nevetséges és ijesztő, hogy nem képesek kilépni saját árnyékukból. A mai Szlovákia minden egyes középülete, ami 1918 előtt épült, egykor magyar közösségi vagy személyi tulajdon volt. De nem csak középületekről van szó, számos szlovák család, főleg politikusok családjai laknak olyan házakban, melyekben még a bútorok, gyakran a vasárnapi ebédhez használt evőeszközök is magyarok vagy németek tulajdonában voltak. Ezt nem tudják feldolgozni, és akkor az erkölcsi és anyagi kárpótlásról nem is beszéltünk.
– Az állampolgárságtól való megfosztás szokása, úgy tűnik, megmaradt, de kifejezetten csak a magyarokat érinti egy másik ország állampolgárságának felvétele esetén…
– Az állampolgársággal való politikai manipulálás 1919-ben kezdődött a trianoni békediktátumot megelőző Saint-Germain-i szerződés kapcsán. Ez kimondta, hogy senki sem kap csehszlovák állampolgárságot, aki 1910 után született vagy költözött azon területekre, melyek a később létrejött Csehszlovákiához csatoltattak. Ez szükségszerűen elsősorban a magyarokra vonatkozott. Egyébként ez így volt Erdély és Délvidék vonatkozásában is. Ezt tetézte az új államokr által megkövetelt hűségeskü, amit sokan nem voltak hajlandók letenni. Emiatt az egész Kárpát-medencében közel 800 ezer magyar hagyta el szülőföldjét, jobb esetben Magyarországra jöttek, rosszabb esetben nekivágtak a nagyvilágnak. 1945 után ez folytatódott, Felvidéken például a benesi dekrétumokkal, s az állampolgári jogokat csak 1948 után adták vissza, illetve a németek esetében csak 1953 után. De az állampolgárságtól való megfosztás következtében elvett vagyonból egy morzsát sem adtak vissza. E folyamat logikáját kell észrevenni a legutóbbi törvénymódosításban is, ami alapján elveszíti szlovák állampolgárságát az, aki egy másik országét fölveszi. Szlovákia nem tud mit kezdeni saját államiságával, a politikai elit meg van győződve róla, hogy az állampolgár az állam tulajdona.
– Mit lehet tenni annak érdekében, hogy e helyzet megváltozzon?
– Minden eszközzel azért kell küzdeni, hogy az Európai Unió tételes, írott joganyaga rögzítse, hogy nem fosztható meg állampolgárságától az, aki születési jogon szerezte azt. Ezt alapvető emberi jognak kell tekinteni, megsértését pedig szankcionálni.
– Az utóbbi hetekben három felvidéki magyar: Gubík László, Dolník Erzsébet és Kassai Gyula lévai református lelkész nyíltan bejelentette, hogy a szlovák mellé fölvették a magyar állampolgárságot is. Milyen következményekkel jár ez?
– A szlovák állam megfosztja őket szlovák állampolgárságuktól, ezt pedig hosszú jogi harc követi majd. A szlovák alkotmány ugyan leszögezi, hogy senki nem lehet megfosztani akarata ellenére állampolgárságától, ugyanakkor az állampolgárság megtarthatóságáról és megszerezhetőségéről külön törvény rendelkezik. Meglátjuk, hogy dönt a szlovák alkotmánybíróság. A szlovák politikai elit azonban mindenképpen nagyon kellemetlen helyzetbe került, hiszen az említettek, ha kell, elmennek Strasbourgig is, és ebből Pozsony nehezen tud jól kijönni.
– Mit tartalmaz az ön nevéhez fűződő felvidéki magyar fejlesztési terv?
– Igazából ez nem csak a magyarokat érinti, amennyiben a térségi gazdaságfejlesztésnek nincs etnikai behatároltsága – de annak persze semmi akadálya sem lehet, hogy magyar vállalkozások a magyarlakta területeken jelentős gazdasági eredményeke produkáljanak. A koncepció alapja a tőkék erejének összekapcsolása. E szempontból nagy eredmény, hogy az energetikai hálózatokat sikerült összekapcsolni. Ugyanezt kell megvalósítani az erőszakkal meghúzott államhatár által szétvágott vasúti és közúti hálózat helyreállításával. A vasúti infrastruktúrát Baross Gábor, a Vasminiszter hozta létre; megítélésem szerint ő volt mindeddig a Kárpát-medence legnagyobb hálózati stratégája. Az ő útján érdemes járni. Már csak azért is, mert a második világháború óta a kárpát-medencei magyar politika jellemzően esetleges, sőt, ez már a dualizmus utolsó évtizedeire is jellemző volt. Hiányzik a stratégiai közgondolkodás, a tervezés, a rendszerszintű szemlélet és gyakorlat. Rengeteg a rögtönzés és az eseménykövetés. Ezen változtatni kell. Az is igaz, hogy itt-ott azért felvillannak a stratégiai gondolkodás jelei. Orbán Viktor szóhasználatában örömmel fedeztem fel ezt például akkor, amikor legutóbbi hivatalos pozsonyi látogatása során következetesen megkülönböztette egymástól a szlovák államot és a szlovák nemzetet. A kettő különbségét nagyon fontos rögzíteni, hiszen az állam egy folyamatosan változó, adminisztratív és egyéb eszközökkel működő hatalom, a nemzet ellenben múlt, jelen és jövendő folyamatossága. Ez előremutató gondolkodás.
– A magyar Országgyűlés ősszel tárgyalja a sarkalatos jogszabályok sorában az új választójogi törvényt, mely szavazati jogot biztosít a nem Magyarország területén élő magyar állampolgároknak. Ön szerint a magyarországi pártlistákra való voksolás lehetőségét előnyösebb biztosítani, vagy célszerűbb, ha az érintett magyar közösségek képviselőt küldenek a budapesti Parlamentbe?
– A pártlistás szavazás által a magyarországi belpolitika szükségszerűen kiterjesztené a mindenkori választási kampányokat a határon túli magyar közösségekre, ez pedig beláthatatlan következményekkel járhat. Az csak a kisebb baj, hogy az érintett államok politikai elitjeivel szükségtelenül súlyos konfliktusok alakulnának ki, ennél nagyobb gond, hogy az amúgyis megosztott magyar közösségekben újabb törésvonalak keletkeznének. Ezt el kellene kerülni. A magam részéről azt tartanám ideálisnak, ha a különböző magyar közösségek saját, nem pártlogika alapján működő reprezentatív választási listát állítanának össze, amelyről meghatározott kulcs szerinti létszámban lehetne képviselőket juttatni a budapesti Országgyűlésbe. E listákra szavazhatnának azon magyar állampolgárok, akik nem Magyarországon élnek. Sőt, akár a magyarországiak is, feltéve, hogy nem szavaznak más listára. Ezzel meg lehetne akadályozni, hogy súlyos, akár végzetes konfliktusok osszák meg az érintett magyar közösségeket.
Ágoston Balázs