Húsz éves vagyok… énekelhetné Szlovákia is

(Eszmefuttatás a Szlovák Köztársaság megalakulásának huszadik évfordulója alkalmából – 2013. január 2., kibővítve 8-án.)

A címben idézett mondatfoszlány csupán alkalom szülte kiszólás Szlovákia független állammá válásának évfordulóján – egyébként ez volt a címe a kommunista éra 1960-as éveiben (éppen akkor, amikor a cseh-szlovák államszövetség magja csírázott) az egyik nagysikerű „ütős” magyar táncdalnak. A valóság azonban ettől sokkal komolyabb és bonyolultabb – nem táncra perdítő.

Aki politikusként, vagy politikailag nem analfabéta közéleti emberként nem tudta vagy nem is sejtette, hogy a szlovákok egyszer önerejükből független államot hoznak létre, az a végrendeletébe nyugodtan beírhatja, hogy a nevét húzzák ki minden enciklopédiából – vagy vallja be, ki vezette félre őt. Ez a javaslat vonatkozik azokra a politikusokra és egyéb közéletiekre is, akik az 1990-es évek elején, vagy akár húsz év múltán, Csehszlovákia megszűnésével illetve Szlovákia független államiságával kapcsolatban a köztudatba kalapálva, hajmeresztő hiedelmeket gyártottak vagy még ma is gyártanak. Az egyik ilyen máig élő hiedelem, hogy mindez nem népakaratból történt, a másik a megvalósítóival kapcsolatos, miszerint nem voltak feljogosítva, azaz nem volt politikai legitimitásuk Csehszlovákia megszüntetésére.  Persze formailag, vagy a politikai tudományok szakmai szempontjából megítélve mindkét állítás igaz és politikai érvként is használható a másik oldallal szemben, a valóság azonban mégis más.

Érdemes tudatosítani, hogy Csehszlovákiát sem a népakarat hozta létre, és akik a létrehozásában szerepet játszottak ugyancsak nem rendelkeztek a közakarat által kiállított jogosítvánnyal.

A cseh nyárspolgár – lehet, hogy svejki cinizmussal, de – vidáman létezett a k. und k. langyos mocsarában. A velük együtt élő három és fél millió német és néhány százezer osztrák-kötődésű cseh és morva szatócs, kereskedő, iparos, gazdálkodó, városi vagy falusi polgár soha sem vetemedett volna arra, hogy elhagyja ferencjóska birodalmát. Amennyiben 1918-ban népszavazást írtak volna ki arról, mi legyen a monarchia sorsa, a „Cseh Királyság” és a „Morva Őrgrófság” valamint „Alsó és Felső Szilézia” lakosainak döntő többsége arra szavazott volna, hogy a monarchia maradjon meg – „ide a rozsdás tűt”. Nem is volt népszavazás. Mert ha lett volna, nem csupán a Masaryk-Beneš-(Štefánik) féle közös mű nem jön létre, de a lengyelek, az illír eszme által fűtött horvátok és az ortodox valamint muszlim délszláv területek kivételével feltételezhetően egyben maradt volna a birodalom.
Ebben az esetben azonban értelmét vesztette volna az első világháború, hiszen a Versailles-i békerendszer sem jöhetett volna létre, legalábbis az ismert formájában nem teljesedethetett volna ki.
Ez a feltételezés nem történelmietlen, mert két tapasztalaton alapul. Volt egy népszavazás Sopron térségében 1921 decemberében, ahol az antant hatalmak korábbi döntésével ellentétes eredmény született. A másik tapasztalat gyakorlati: a történelmi jelentőségű változások a legritkább esetben következtek be össznépi óhaj szerint. Ez alól a magyar reformkor a fényes kivétel.

A cseh területek viszonylatában a cseh értelmiség és középréteg egy részének érzelmi világában ugyan folyamatosan jelen volt a cseh függetlenség visszaszerzésének óhaja, amit 1620-ban veszítettek el – most már tudjuk pont háromszáz évre. Ez azonban nem volt elégséges a birodalomból való kiszakadáshoz, sőt egyben fékező erőt is jelentett, mert még mindig Ausztriában látták a birodalmi német törekvésekkel szembeni biztosítékot. Palacký óta ez rögződött a cseh tudatban. Ezzel szemben az Ifjú Csehek mozgalmának politikusai 1871 és 1879 (a trialista kezdeményezés kudarca és a bécsi szerződés) közötti időben teljességgel elvesztették hitüket abban, hogy a cseheket Ausztria képes megvédeni a birodalmi németekkel szemben. Ezzel az érzelmi háttérrel és felismeréssel felvértezve fejtették ki tevékenységüket, de e mögött nem állt össznépi akarat. A háború kitörése változtatta meg a helyzetet, mert egyértelművé tette a szembenálló hatalmi érdekeket. Masaryk 1914. évi decemberi emigrálása után a monarchia ellenes cseh politikai csoportosulás háta mögött kezdetben a Beneš által vezetett cseh „maffia”, azaz a franciák és az angolok által támogatott monarchia-ellenes összeesküvők álltak. Ez a csoport alakult át 1918 júniusában Csehszlovák Nemzeti Bizottmánnyá.

Szlovákia esetében más volt a helyzet. A csehvel azonosítható történelmi háttér nem létezett, ellenben a szlovákokra az említett cseh politikusoknak volt szüksége, főleg a csehországi nagy német tömbbel szemben. Ez nem volt új jelenség a cseh politikában, ráadásul a cseh nemzeti eszmélés óta az a vélemény alakult ki, hogy észak Magyarország szlávjai tulajdonképpen a cseh nemzet magyarországi ága. Ezért nem tekinthető véletlennek, hogy a szlovák érdek megjelenítője egy maroknyi, cseh befolyás alatt álló, Amerikába emigrált és ott élő szlovák valamint egy Párizsban élő szabadkőműves szlovák csillagász volt. Ők döntöttek arról, hogy Észak-Magyarország Csehszlovákiaként folytassa állami létét – de az nem volt biztos, hogy ők abban az államban akarnak élni. A szlovák nemzet túróc-szentmártoni deklarációját a Csehszlovákiához való csatlakozásról, 1918. október 30-án a vasárnapi istentiszteletről kijövő néhány-száz emberrel fogadtatták el a „téren”, akik azt sem értették mi történik velük.

Ez nem azt jelenti, hogy mindennek nem voltak előzményei, hogy ok nélküli lett volna Csehszlovákia állami megszületése. A részletkérdések ugyanis ettől függetlenül is megoldásra vártak, mint például a cseh-kérdés vagy a szlovák-kérdés. Csehszlovákia azonban mesterséges állam volt, történelmileg megalapozatlan és a kierőszakolt belső kapcsolatok szempontjából szervetlen. Persze ez sem azt jelenti, hogy alkalmatlan volt a működésre. A Csehszlovákiához csatolt történelmi magyar terület magyarjai értelmiségének egy jelentős része – bevallva vagy bevallatlanul – belátta, hogy az általános szabadságjogok és a demokrácia elveinek betartása szempontjából jobb viszonyok uralkodnak az új államban, mint Magyarországon és a szellemisége is modernebb, mint az urambátyám szellemiségű maradék ország társadalmi állapota.
Viszont Csehszlovákia megszűnésével kapcsolatban többször is kinyilvánult a népakarat.

A szlovákok többsége 1938. október 6-án megünnepelte Szlovákia autonómiáját, majd 1939-ben ünnepelte az (első) önálló szlovák államot. A szlovákok 1968-ban is ünnepelték a cseh-szlovák föderáció (államszövetség) létrejöttét – ami lazította az akkori egységes csehszlovák államon belüli kötelékeket. Vannak egyéb szlovák tapasztalatok is Csehszlovákiával kapcsolatban, pl. az 1928-as perek azokkal a szlovákokkal szemben, akik követelték a korábbi megállapodás szerint a szlovák terület autonómiáját. A sztálinista időszakban pedig pont azokat a szlovák politikusokat vetették börtönbe vagy ítélték halálra, akik Csehszlovákián belül a két országrész viszonyát kívánták egyenrangúvá tenni. De az 1960-as évek pártállamának gyarló és alkalmatlan cseh vezetése is a szlovákok olyan becsmérléséről tett tanúbizonyságot, hogy le kellett váltani. Ezt azonban csak az önérzetükben megsértett szlovákokkal lehetett – ez indította el a Prágai Tavaszt 1968 január elején.   

Az 1980-as évek közepén jutottam arra a meggyőződésre, ha megszűnik Szovjetunió ellenőrzési fennhatósága a térségben, Csehszlovákiát senki sem tarthatja életben. Az 1970-es évek végétől folyamatosan létezett egyfajta szlovák elégedetlenség, mert nem tartották kielégítőnek az államszövetségi rendszert – becsapottnak érezték magukat a szlovákok. Ezt akkor semmilyen közvélemény kutatás nem mérte, de ahol én megfordultam, mindenütt ezzel a véleménnyel találkoztam. Ennek az állapotnak a sajátossága az 1980-as évek második felében azáltal vált érzékelhetővé, hogy a csehszlovák államrendőrség szlovákiai része már nemzeti alapon igyekezett meggyőzni a szlovák másként gondolkodókat, ne üljenek le tárgyalni a magyar hasonszőrűekkel, hiszen azok magyarok, ők pedig szlovákok. Nem erőszakot használtak, hanem a nemzeti érzelmekre hivatkozva igyekeztek őket más belátásra bírni. A szlovák rendőrség pedig fedezte vagy elfedte az akkori magyarellenes terrorista-támadásokat Pozsonyban, és más magyarellenességeket Szlovákia-szerte (lásd: Kettős elnyomásban c. könyv erre vonatkozó dokumentumait).
Más vonatkozásban is sajátos helyzet alakult ki. Noha a Charta ’77 polgárjogi mozgalmon belül az a felfogás uralkodott, hogy az emberi jogok egyetemesek, a magyarokat érő szlovákiai jogsérelmekkel kapcsolatban mégsem óhajtottak nyilatkozni másként, csak a szlovák másként gondolkodók jóváhagyásával. Emiatt nem jött létre pl. a Charta keretében állásfoglalás a felvidéki magyarok helyzetével kapcsolatban és ennek okán maradt el a Charta állásfoglalása a Bős-Nagymarosi Vízlépcső ügyében is, noha a Duna-körnek ígéretet tettek erre.

A kommunista párton belül is kialakult egy sajátos szlovák-cseh viszony. Egyrészt a párt szerkezete nem követte az állam szövetségi átalakulását, amit a szlovák kommunista tisztségviselők egy része sérelmezett, mert hiába létezett Szlovákia kommunista pártja ez a csehszlovákiainak volt a része, amit viszont a csehek uraltak. Ugyanakkor a csehek rossz szemmel nézték, hogy 1968-ban és ezt követően megnőtt a szlovákok jelenléte a prágai pártközpontban. Szlovák volt a főtitkár, az ideológiai titkár ráadásul ukrán. Más ok is szolgálta a párton belüli feszültség kialakulását. A cseheknek kezdett elege lenni a szövetségi állam megalakulása óta létező állami költségvetési politikából. Ugyanis 1969 óta a Szlovákia és Csehország közötti gazdasági különbség mérséklése érdekében a költségvetésnek a visszaosztási részéből Szlovákia egy lakosra számítva 30%-kal többet kapott, mint Csehország. Az emiatt kialakult feszültségre abból derült fény, hogy a párt XVII. kongresszusán, 1986-ban a szlovákiai pártfőtitkár felszólalásában – nyilván a csehek megnyugtatására – bejelentette, hogy sikerült kiegyenlíteni a Csehország és Szlovákia közötti gazdasági különbséget.

A csehek önmaguk számára egyértelműen hátrányosnak érezték az ország államszövetségi rendszerét a szlovákok pedig elégtelennek tartották a szövetségi rendszer létező állapotát.   
A szlovák politikusok nagy része 1990 tavasza óta egyértelműen óhajtotta Szlovákia önállósulását, azok is, akik nem merték kimondani – erről szóltak az államjogi viták a „Csehszlovák Nemzetgyűlésben”. És Szlovákia-szerte folytak a tüntetések önálló Szlovákiát követelve. Aki másként tudja, az nem tudja, hogy mi történ akkor a térségnek ebbéli részében.

Mi magyarok több nagy esélyt szalasztottunk el a szlovákokkal kapcsolatban, a legutolsót 1991-1992-ben azáltal, hogy nem álltunk ki a függetlenséget óhajtó szlovákok mellett és bedőltünk a spekulatív politikai propagandának. Korábban is volt esélyünk a szlovák-magyar kiegyezésre. A magyarok – sajnos – több száz éve nem művelnek realista politikát (ha mégis, azt olyan módon, mint Kádár János tette 1956 után, kár, hogy nem a Szatmári béke példájára). És több mint kétszáz negyven éve nem tudatosítják, hogy az egykori történelmi Magyarország északi részén legkésőbb az 1770-es évek óta egy nemzet van/volt születőben, amivel számolni kell/kellett volna.
Az akkor születő nemzet etnikai gyökerei ugyan korábbiak, ami nem lényegbevágó kérdés, mert ez a jelenkori szlovák nemzeti misztika területe. Maga Anton Bernolák, római katolikus plébános, az első szlovák „irodalmi” nyelv megalkotója is, aki Pázmány Péter mintegy százharminc évvel korábbi rekatolizációs, illetve ellenreformációs indíttatású nyelvi ajándékának első szlovák gyümölcsöztetője volt, csak arra törekedett, hogy nyelvileg egységesítse az észak magyarországi szláv törzseket. Művének folytatói főleg evangélikusok voltak, pl. Ľudovít Štúr – a másik szlovák nyelvalkotó –, aki a pozsonyi diétán, Zólyom város képviselőjeként1847-ben több felszólalásában védte a szlovák nemzeti érdekeket.
Egy biztos, hogy Szlovákia fogalomként egyértelműen az 1800-as évek legelejétől létezik, de földrajzilag is meghatározhatóan – több megelőző kísérletet követően – 1861-től létező terület. A Turóc vármegyei Szent-Mártonban,  ennek az évnek június 6-án és 7-én fogadta el a Szlovák Nemzeti Gyűlés a Szlovákok Nemzeti Memorandumát, ami már tartalmazta a szlovák vidék/szlovák körlet elnevezést. A szlovákok nemzeti tudatosodása szempontjából e fontos dokumentumnak szellemi atyja Štefan Marko Daxner, Gömör és Kishont vármegyei evangélikus értelmiségi volt, aki szlovák nemzete iránt elkötelezetten gondolkodott, és soha sem vonta kétségbe a Szent-Istváni Magyarország területi integritását. A magyar politika nem okult 1848-ból és figyelmen kívül hagyta ezt az akaratot is, noha legalább arra emlékezhetett volna, hogy a térségünkön kívüli idegen érdekek akkor is a magyarok ellen használták őket, ezért használhatják a jövőben is.

Az is a valóság része, hogy az 1990-es évek legelején a független Szlovákia mellett nem állt ki az egész szlovák politikai elit. Egy része határozottan ellene volt az elszakadásnak – őket nem minősítem, mert semmit sem értettek a térség eseményeiből. De nyíltan az önállóság mellett csak a szlovák politikai élet kevéssé szalonképes rétege hallatta szavát, a többi gyáva volt. Attól tartottak, hogy elveszítik európai politikai arculatukat. Csehszlovákia megszűnése ugyanis akkor nem volt ínyére sem Brüsszelnek, sem Washingtonnak. Egyrészt azért, mert már több mint hetven éve csehszlovák-pártiak voltak illetve tartottak a szlovák értelmiség hagyományos orosz-szimpátiájától. Ez utóbbit biztonságpolitikai veszélynek tekintették – mindaddig, míg nem terjedt ki a NATO keleti pereme Ukrajna határáig. A szlovák politikai reprezentációnak egy jelentős része úgy viszonyult Szlovákia önállóságához, mint az egyszeri lány a szexhez: szeretkezni is akart a fiújával, de szűz is akart maradni. A szlovák politika részben és a szlovákiai magyarok egy része ezt a paradoxont teljesítette.

Mi magyarok (Magyarországon is, és a valamikori Csehszlovákiában valamint a jelenlegi Szlovákiában) valóban rosszul politizáltunk a rendszerváltozást követő időben. Ok nélkül voltunk finnyásak, büdösnek éreztük az önállóságot hirdető szlovák politikusokat, valamint mi is a helyidegen amerikaiak kegyeit kerestük. Az euro-atlanti politikához igazodtunk, budapesti szemszögből és prágai vagy pozsonyi szemszögből nézve is, ahelyett, hogy igazodtunk volna térségünk valóságához a saját érdekeink szerint. Utána lehettünk volna euro-atlanti politikusok körömszakadtáig. A szlovákok ezt tették és igazuk volt – erre csupán az vet árnyékot, hogy a mai napig a szlovák politikai élet peremén foglalnak helyet azok, akik egyértelműen kiálltak Szlovákia állami önállósága mellett.

Az akkori helyzetfelismerésnek a magyar érdekek szerinti gyümölcsöztetése persze nem az a revizionista őrültség lett volna, aminek néhány híve szerint a trianoni békeszerződést Csehszlovákiára szabták – ha ez az állam megszűnt, akkor a szerződést is felül kell bírálni. Ez nem megy, ettől valóságlátóbbnak és előrelátóbbnak is kell/kellene lennünk. Ráadásul 1947 óta már nem a Versailles-i (Párizs melléki), hanem a párizsi béke érvényes. Sőt ennek, a Szovjetunió megszűnésével kapcsolatban légüressé vált tereibe lépett be sok új egyezmény (Visegrádi Együttműködés, Európai Stabilitási Egyezmény, szomszédos országok közötti alapszerződések, NATO, Európai Unió).
Mindezek kapcsán mélyen magunkba kell néznünk. A magyar (-országi) állam politika képviselőenek és a magyar nemzet Szlovákiában élő közössége tagjainak is.
A magyarországi állampolitika a rendszerváltozás kezdetétől, de a kezdetén biztosan nem tudott kitörni az előző rendszer hagyományaiból. Létezik egy állampolitikai folytonosság, ami az 1970-es évek végétől – egy rövid megszakítással 1990-91-ben – tart 2010-ig. Ebbe nem fért bele semmilyen más térségi megoldás, mint amilyen született. Ebben az ügyben nem történt rendszerváltozás. Az elefántcsont-toronyba az elefántok sem törhettek be – ők a legkevésbé, mert az ő agyaraikból épült a torony.

A mai Magyarország szomszédságában három nagyméretű átalakulás történt az 1990-es évek elején: megszűnt Csehszlovákia, Szovjetunió, Jugoszlávia.
Magyarország nem volt felkészülve ezekre a változásokra, ezért nem tudott megfelelő választ adni a felmerülő kérdésekre.
A magyarországi állampolitika megjelenítői szinte a végsőkig abban a meggyőződésben éltek, hogy Csehszlovákia egyben marad. Csak az utolsó hat hétben döbbentek rá, hogy vége. Ekkor döntöttek úgy, hogy – javítandó a javítani valókat – elsőként ismerik el Szlovákia függetlenségét. Magyarország és az új állam viszonyát azonban ez a gesztus nem tette jobbá. A felvidéki magyarokkal kapcsolatban pedig a néhány hónappal korábban, augusztus 19-én megfogalmazott doktrínát hangoztatták: támogatjuk az igényeiket, amennyiben azok összhangban állnak az európai integrációval. 

Még ha Szovjetuniót szinte mindannyian a pokol fenekére kívántuk, mégsem volt nyilvánvaló, hogy szétesik és politikailag is megváltozik. Mégis 1991-ben bekövetkezett a széthullása és – többek között – megalakult a független Ukrajna, aminek része maradt az a Kárpát-medencébe beékelődő területrész, ami több mint ezer éven keresztül a történelmi Magyarország része volt, de amit 1945-től a Szovjetunióban illetve most már az önállósult Ukrajnában is Kárpáton túli területnek neveztek. Nem létezett elképzelés a magyar állampolitikában arra vonatkozóan, hogy mit lehet kezdeni egy olyan önálló Ukrajnával, ahol a politikát is a pénzmaffia irányítja? Mi lesz az ott élő magyarok sorsa? A magyarországi állampolitika válasza egy rosszul megkötött alapszerződés volt, ami még azt sem tudta megvédeni, amit az ottani magyarok kiharcoltak maguknak.

Jugoszlávia sajátos eset, mert az 1990-es években Európában csak itt dúlt igazi háború, Szovjetunió szétesése ehhez képest bársonyos volt. Ebben a vonatkozásban fejtett ki legtöbb kezdeményezést a hivatalos Magyarország. Befogadta a menekülteket, fegyvert szállított Horvátországnak, beengedte a jugoszláv légtér ellenőrzésére az amerikai Avax repülőgépeket. De mi lesz a délvidéki (szerbiai) magyarokkal, ha Horvátországnak fegyvert szállít Magyarország? A kérdés, kérdés maradt. Csak tizenöt évvel később érkezett valamiféle válasz Magyarország nyugat-balkáni politikájának megfogalmazásával.
Ne froclizzuk Magyarországot! Mit tettek a felvidéki magyar politikusok a helyzet, a saját helyzetük kezelése érdekében?
Abban az időben két-, esetenként három részre tagozódott a felvidéki magyar politikai élet.

A Független Magyar Kezdeményezés Csehszlovákia párti volt. Ez önmagában nem bűn, de állampárti nyomokat visel magán. Az oka azonban elgondolkodtató. Az a politikai szövetségi rendszer, amibe az FMK 1989-ben belépett, mást irányultságot nem engedett meg – emiatt szakadt ki belőle Vladimír Mečiar pártja. Viszont érvényesülni engedte az egyéni gazdasági érdekeket. Magyarországi támogatói a FIDESZ és az SZDSZ voltak. Ebből a körből kerültek ki a mindenkit kiszolgálni képes illetve az első meggazdagodó, de a közösségi érdekeket semmibe vevő felvidéki magyarok. Ők voltak a külső rombolók.

A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, ami egy 1990 februárjában hozott spekulatív politikai döntés nyomán alakult meg az Együttélés ellensúlyozására, a szlovák politikának és a „szolgálatoknak” alárendelt politikai alakulat volt. Innen kerültek ki a felvidéki magyar közélet öntörvényű belső rombolói. Ugyanakkor a manipulálható közeg lehetővé tette egy-két ember számára a kiemelkedést. Ez meg is történt. Bugár Béla volt az egyik, akiről a Cosa Nostra a Felvidéken c. internetes pamflet 2012-ben azt írta, hogy a rábízott feladatnak megfelelően volt korlátolt. Az irányába a szlovák összekötők részéről tanúsított látszólagos bizalom elkápráztatta őt. Legszégyenteljesebb szerepét 1992-ben játszotta el, amikor tavasszal, a sajtó nyilvánossága előtt – nyilván felkérésre vagy utasításra – azzal fenyegette meg az önálló Szlovákia híveit: ha el akarnak szakadni Csehszlovákiától, a magyarok területi autonómiát fognak követelni. Az önrendelkezést állította szembe az önrendelkezéssel, holott társakarattá kellett volna tennie. Ez egy igazi árulás volt.

Be kell vallanom töredelmesen, hogy én, aki az Együttélés Politikai Mozgalom egyik megalapítója és a magyar pártok egyesüléséig elnöke is voltam, más utat jártam. A rendszerváltoztatás előtti évek során – mint említettem – arra a meggyőződésre jutottam, hogy Csehszlovákia megszűnik, ha elmúlik a Szovjetunió befolyása a térségben. Ezért a szlovákok önállósulási törekvéseit egy történelmileg visszafordíthatatlan folyamat jogos és törvényszerű következményének tartottam. Az önálló Szlovákiát hirdető szlovák politikusokat én is „büdösnek” véltem, de mégis leültem velük tárgyalni, egyedül és egyedüli magyarként. Azt vágták a szemembe, hogy egyedül kevés vagyok, jöjjön a többi is. Igazuk volt. Próbálkozásaimat az akkori felvidéki magyar politika és sajtó részéről frontális elutasítás követte. Előre látható volt, hogy ennek a magyar álláspontnak szörnyű vége lesz. Előre látható volt, hogy rengeteg magyar fogja elhagyni a szülőföldjét. Amikor ezt 1992-ben kimondtam egy sajtótájékoztatón, senki sem értette. Lám, húsz év alatt 110 ezerrel megcsappant a felvidéki magyarok lélekszáma, aminek jelentős része az asszimiláció és az elvándorlás számlájára írható. Úgy határoztam, hogy 1992-ben ismét a prágai parlamentbe indulok képviselőjelöltnek, noha a helyezkedők akkor már mind a pozsonyiba húztak, mert ők is tudták, hogy a prágaiak alól kilövik a lovat, azaz az országot. Azért döntöttem így, hogy ha lehet, megakadályozzak még egy olyan kísérletet Csehszlovákia megmentésére, mint a népszavazás kiírásának javaslata volt 1991 novemberében. Fontosnak tartottuk, hogy a magyarok ne kerüljenek olyan döntéskényszerbe, amiben a politikai propaganda sajnálatra sem méltó áldozatai lehetnek. Egyértelmű volt, hogy minden magyarban félelem élt az önálló Szlovákiától, mert hangadói fasiszta szellemiséget terjesztettek – a józanabb szlovákok nekik engedték át a frontharcosi feladat végrehajtását. A felvidéki magyar politikai elit ezért hitelesen biztatná arra a magyar választókat, hogy Csehszlovákia megmaradására adják szavazatukat. Éjszakákat nem aludtam annak a rémképnek a nyomása alatt, hogy a felvidéki magyarok a szavazatukkal mentsék meg azt az államot, amelyik a legtöbb gazemberséget követte el ellenük az elmúlt évtizedek során. Erre találtunk ki, mi prágai magyar képviselők egy megoldást. A népszavazási javaslatról szóló parlamenti vitában előterjesztettük a saját népszavazási kérdésünket:
„Kívánja-e, a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságnak, mint nemzetközi jogalanynak a jogfolytonosságát, amelyben teljes mértékben tiszteletben tartják a nemzetek, a nemzeti és etnikai kisebbségek önrendelkezési jogát, amely a köztársasági és tartományi önigazgatásban, területi és kulturális autonómiában nyilvánulna meg?”

Ha a parlament ezt a javaslatot elfogadja, teljes mellszélességgel fogjuk támogatni Csehszlovákia megmaradását. Ellenkező esetben megbukik a népszavazási előterjesztés. Megbukott. A képviseleti demokrácia keretei közé beférő utolsó kísérlet a törvényesség betartására 1992. november 25-én történt a csehszlovák föderáció megszűnéséről szóló törvényjavaslat zárószavazásán. Előre látható volt, hogy a javaslatot elfogadja a prágai csehszlovák parlament, ezért a magyar képviselők tartózkodtak a szavazáskor, ellenkező esetben megszavazták volna. Ezért formailag valóban azoknak van igazuk, akik azt állítják, hogy politikailag nem legitim körülmények között szűnt meg Csehszlovákia. Erről szólt 1992. december 17-én elmondott rövid felszólalásom a prágai parlamentben „Most is hasonló helyzetben vagyunk, mint hetvennégy évvel ezelőtt. Akkor sem a népakarat szerint alakult meg ez az ország, most sem a nép döntése által szűnik meg. Elődeink akkor sem értettek egyet azzal, ami történt, mi sem értünk egyet ezzel a törvénytelenséggel. Legitimnek csak azt tartjuk, ami a nép akaratából történik. Az ország megalakulásához és hagyományaihoz hűen szűnik meg.”    

Az önállósult Szlovákia első öt évében az új állam politikájának a felvidéki magyarok számára csak negatív következménye volt. Ez látszólag azokat igazolta, akik ellenezték ezt az állami önállóságot, viszont a fordítottja igaz: bosszút akartak állni a szlovák érdeket elutasító magyarokon. Emlékezzünk: már az alkotmány elfogadásánál kezdődtek a bajok, mert mi nem csak a politikai, hanem az elvi ellenzék pozíciójából is támadtuk a tervezetet. Nem teremtettünk semmilyen egyezkedési vagy kiegyezési lehetőséget. Majd a nyelvtörvény következett, a kétnyelvű iskolai bizonyítványok megszüntetése, az iskolaigazgatók elbocsájtása. Közben a közigazgatási területi átrendezés, amivel kapcsolatban szerveztük meg 1994. január 8-án a komáromi nagygyűlést.

Én magamat felvidéki, azaz szlovákiai, korábban csehszlovákiai, még korábban egyszerűen magyarként meghatározó ember arra szeretném figyelmeztetni minden nemzettársamat: nézzünk szembe elődeink és saját magunk tévedéseivel, baklövéseivel és tettével. A ma valósága a saját múltunk következménye – ezzel kell kiegyeznünk vagy sem.

Szlovákiára visszatérve. Az állami lét huszadik évfordulójának ünneplése kishitűség.

Ha én szlovák lennék, a nemzetet ünnepelném, hiszen az korábban, a 17. század első felében kezdett kialakulni. Országrészként valóban 1861-ben fogalmazta meg önmagát a szlovák nemzet, saját lakóterületét is megjelölve. A Magyar Államtól és Országtól azonban csak 1920-ban szakadt el, Csehszlovákiaként, ami egy új jogi helyzetet teremtett. Állami önállóságát tekintve azonban mégsem 1993. január elseje az egyetlen meghatározó időpont. Inkább 1938. október 6. a szlovák autonómia létrejötte, (vagy talán az 1915. októberében megkötött clevelandi egyezmény?), valamint 1939. március 15.-e az első önálló Szlovák Állam megalakulása. Azt azonban tiszteletben kell tartanunk, hogy a szlovák nemzet saját politikai erejét is latba vetve, nagy ellenszélben valóban 1993. január elsején vált független állammá.

Ez a mai valóság a múlt tükrében.  Legyünk realisták: a jelen mindig a múltban kezdődik. A mindenkori jelen pedig a mindenkori jövőnek a kibontakoztatója vagy kárhozata.