A tömeges magány, vagy új kapcsolatok új távlatai?

(Információs társadalom kontra magyar társadalom – műhelykonferencia a Magyar Tudományos Akadémián. 2013. március 27. Budapest)

Mindenkit arra kérek, hogy az előadás címében feltett kérdésre a válaszom meseszerű indítását ne meseként értelmezze, inkább utópiaként vagy rossz álomként, de semmiképpen sem a jövő lehetséges előrejelzéseként, se valószínűsíthető változataként.

Íme, kezdődik a válasz:

„Hol lesz, hol nem lesz, valahol a téridőben, a képzelt világban, vagy azon is túl, a felső encián mezőktől keletre és nyugatra, de mindenképpen a neten kívül rekedtek lakóterületétől távol: az elképzelhető és az elképzelhetetlen tér közötti mezsgyehatár vonalán találkozni fog két emberszabású replikáns – akiket a 21. század elejének ómagyar nyelvén még másodlatnak neveztek. Az egyikük testét fekete, redőnyszerű ruha borította. A másik, aki egyszerű, feketével pásztázott szürke hétköznapi öltözéket viselt, üdvözlés helyett csupán annyit kérdezett:

— Kit gyászolsz oly mélyen, kedves másom?

— Az anyámat – hangzott az egyszerű válasz.

— Halálát mi okozta?

— Hétköznapi hererák.

— Ó, szegény – hallatszott az együtt érző sóhajtás az oxigénhiányos levegőben. – Apám szintén a minap hunyt el méhnyak és végbélrák sajátos szövődményében.”

Itt kell megszakítani ezt a képtelen történetet, ami – reméljük – soha sem lesz valóság.

A rémtörténet alapötlete nem tőlem származik. Két svéd szerző (Bard, A., Söderquist, J.: Netocracy. The new power elite and life after capitalism. Reuters, Published by Pearson Education. 2002.) az ötletadó gazda, akik 2002-ben megjelent könyvükben a netokráciáról és az informacionalizmusról írták le jövőbelátó feltevéseiket. 

A szerzők szerint világunk megváltozása az informacionalizmus következményeként nem csupán napi kapcsolatainkban és a társadalom szervezésében hoz gyökeres átalakulást, hanem megváltoznak eddigi biológiai reprodukciós szokásaink is. A netokraták replikációval (másodlással) fognak szaporodni és a szexualitás csupán a szórakozás egyik eszköze lesz. Ez, többek között azt is jelenti – következményszerűen –, hogy a nemiség elveszti biológiai szerepét és feloldódik a nemek közötti eredendő különbség. A replikáns akár naponta változtathatja nemi identitását. Egyszer nőként, másszor férfiként vehet részt a szórakoztató játékban. Kérdés: a feministák tudnak-e majd igazodni ehhez a gyakori szerepcseréhez?

Az előbb feltételezett, meseelemekkel leírt helyzet azonban a mai valóságtól sem túlságosan elrugaszkodott elképzelés, hiszen némely európai szabados szubkultúrák már ma is tiltják a gyerekek nemi identitásra való nevelését, hogy majd felnőtt korukban – ha erre vonatkozóan elegendő információ áll a rendelkezésükre – döntsék el: fiúk-e vagy lányok (lesznek). Ezért már napjainkban is találkozunk olyan gyerekekkel, akikben nincs kialakulva határozott nemi identitás és tanácstalanul állnak a terem közepén, amikor az ”ósdi” óvónők (bocsánat: óvószemélyek, nehogy valaki a foglakozásra korlátozódó nemi előítélettel vádoljon meg), arra adnak utasítást, hogy a fiúk álljanak balra, a lányok jobbra. Valószínűleg véget ért az a korszak, amikor a fiúk katonásdit, a lányok pedig főzőcskét játszottak.

Ugyanakkor ezekben a gyerekekben, az ilyen vagy hasonló körülmények között felnőtt fiatalokban másfajta identitás csírája sem fogant meg, legkevésbé a nemzeti identitásé, hiszen egyesek számára – ide sorolandók egyes politikai csoportok és szemléleti irányzatok – a nemzeti identitás is csupán felnőttkori választás kérdése. Ennek is látjuk már jeleit az elszakított nemzetrészek tudatos asszimilánsainál, vagy számos magyarországi felnőtt fiatalnál (egyetemistánál) is, akik nem tudják meghatározni nemzeti identitásuk elemeit, mert csupán arra képesek visszavezetni magyar mivoltukat, hogy Magyarországon laknak, magyarországi állampolgársággal rendelkeznek.

Az említett svéd szerzők is előre jelzik a nemzeti identitás válságát. Ennek lényege abban rejlik, hogy minden jel szerint fokozatosan válik valóra Karl Marx előrelátása vagy inkább heves óhajtása az államok (mai értelmezésben a nemzetállamok) megszűnését illetően. Az információs társadalomban ugyanis a plurarkiára jellemző individualizmus annyira előrehaladott lesz, hogy az emberi társadalmat hagyományos módon már nem is lehet szervezni. Ezért a ma létező politikai szerkezetek felbomlanak és a politikusok felesleges bábokká válnak. Ez utóbbi következmény nem lenne baj, hiszen sok bábpolitikus létezik világszerte. Arról azonban egyelőre nem esik szó – sajnos – hogy az esetleges bomlás helyett a politikai szerkezetek átalakulhatnának, a pártok hátat fordíthatnának a mai hatalmi-politikai harcaiknak, felhagyhatnának a vetélytársak rágalmazásával, képességet mutathatnának a közös ügyekben való együttműködésre és csökkenhetne a korrumpálhatóság iránti fogékonyságuk.

A svéd szerzők által felvázolt kapitalizmus (a tőkeeszme) utáni életet akár egy katasztrófafilmbe illő jövőképnek is tekinthetnénk. Ez azonban mégsem egy új falanszter megjövendölése, hanem az emberi társadalom vészes kettészakadásának az előrejelzésével függ össze, ami nem hasonlítható össze a középkor szerves társadalmi megosztottságával. És ne feledjük, ez az újfajta megosztottság annak a lehetséges következménye, hogy a világháló ránk gyakorolt hatása alatt egyre inkább felszabadulunk a hagyományok kötelmei alól, elszakadunk a folytonosságtól és főleg elveszítjük a hagyományos kapcsolatokat.

Ez azonban nem egy új keletű társadalmi gond. David Riesmann szociológus az 1950-ben megjelent The Lonely Crowd c. könyvében (magyarul: Magányos tömeg, amelyet a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó adott ki 1973-ban) kifejtette az emberi társadalom átalakulásának általa meghatározott három fázisát a hagyományostól a belülről irányítotton át a kívülről irányítottig. Riesmannek valószínűleg eszébe sem jutottak a kívülről irányítottságnak azok a lehetséges következményei, amikről ötven évvel később a svéd szerzők írtak, de az emberi társadalom átalakulásának az irányát egészen pontosan észlelte. Riesmann, ha még élne, empírián érlelt elméletét valószínűleg kiegészítené egy negyedik társadalom típussal a „ki tudja honnan irányított”-al.

Az, hogy az emberi társadalmat ki tudja, honnan irányítják, nem új keletű kérdés, de az informatika fejlődésével a hatása megsokszorozódott. Ez a probléma világunkban azóta jelenvaló, amióta tudatosítjuk, hogy szervezett társadalmi létünknek két alaptípusa van: a zárt társadalom és a nyitott társadalom – a köztes állapotokról ne beszéljünk, mert azok mind átmeneti szakaszok.

 A zárt társadalom egyrészt a szigorú törzsi, egyházi szabályok szerint szervezett társadalom, vagy az ilyen hagyományokra, szerkezeti elemekre, kapcsolati szabályokra épülő, és a befogadás elutasításának vagy korlátozásának elvén alapuló társadalom. De lehet ez sajátos civil szervezet vagy csupán valamilyen csoport. Ilyenek ma pl. a titkosszolgálatok, a bankok, a bankárcsaládok és az általuk irányított grémiumok, valamint a terrorista szervezetek is. Ma ezt a szervezési típust összefoglalóan ortodoxiának is nevezhetnénk, mert belső szigora azzal hasonlatos.

Ezen a zártságon ütött hatalmas, máig nem hegedő sebet kétezer évvel ezelőtt a világtörténelem legnagyobb reformátora, Jézus Krisztus. Az sem véletlen, hogy a názáreti Jézus egyik legnagyobb konfliktusa a kufároknak a templomból való kiűzése volt. Ezért nem a véletlen műve, hogy a zárt társadalomnak egyik mai leképződése éppen a pénzhatalom világa, amely már több száz éve éppen a Krisztus által megreformált, nyitottá tett világot igyekszik visszaterelni az ortodox típusú (zárt) társadalom elvei szerint működő intézmények, hálózatok és központok uralma alá – kihasználva a nyílt társadalmak sebezhetőségét.

 A kufároknak a szentélyből való kiűzésével vált egyértelművé Jézus kortársai számára, hogy ez a nem ortodox ember, egyesek szerint zélóta, egy más eszme, más értékrend hirdetője. Nem menetel szembe a korábbival, hanem új értékekkel gazdagítva fogalmazza meg a nyitottabb közösség jövőjéért kötendő új szövetséget. Az érdekeikben az új eszme által sértettek számára nem megváltó, hanem inkább áruló lett, de a követők szemében az új kor küldöttévé vált.

Ekkor kezdődött a zárt és a nyitott társadalom közötti küzdelem, aminek nyitányává lett a golgotai keresztre feszítés. Következményszerűen: azóta zajlik a nyitott társadalmak védekezése is a zárt típusú társadalmak visszahódítási kísérleteivel szemben. 

Ez a küzdelem ma, a 21. században már a parttalan, virtuális térben történik. A hekkerek kísérlik meg néha feltörni a zárakat, ugyancsak nagy zűrzavart keltve. De mivel a virtuális tér nyitottsága parttalan, ezért gyakran fogalmunk sincs arról, hogy az abban száguldozó adatok, információk csupán a szabad eszmecsere elemei, vagy a „ki tudja honnan irányítottság” terelő kutyái.

Ennek a szembenállásnak vagy átalakulásnak azonban van politikatörténeti múltja is, ami a Kommunista Kiáltványban gyökerezik. Ebben lett programszerűen meghirdetve a korábbi társadalmi struktúrák átalakítása, ami önmagában rendben lett volna, hiszen sem a fejlődéssel, sem az igazságérzettel nem fért össze a kiváltságosakra és a kiszorítottakra felosztott addigi világunk. A Kiáltvány azonban csak egyetlen lehetséges megoldást kínált fel: a strukturálatlan, azaz bárminemű diktatúra, hatalmi szándék befészkelődésével szemben védtelen osztály nélküli társadalmat. Mára kiderült, hogy ez a megoldás vezetett el az értékorientált társadalmaknak a szétzilálásához és az érdekorientáltság felülkerekedéséhez, függetlenül attól, hogy az adott közegben az osztálynélküliség hatalmi ideológiává vált-e vagy sem.

Világunknak abban a részében, ahol a sebezhető nyitott társadalom irányítását a marxisták (bolsevikok, kommunisták) vették át, a hatalom kizárólagos birtokosaiként, gyakorlatilag társadalmi méretben megsemmisítették a keresztény, ekkor már hagyományosnak tekinthető értékrendet. Ahol a kommunistáknak nem sikerült átvenni a hatalmat, ott a politikai baloldal és a liberális/libertinista értelmiség segítségével siettették annak a szemléletnek a megerősödését, mely az információt (nem az informatikát) rendelte a műveltség és a tudás fölé – fejére állítva ezzel a szellem épületét. Mert ha az információ (ami önmagában véve is érték) nem tudásra épül, akkor az azt befogadó embert össze-vissza sodorhatja – ezáltal manipulálhatóvá teszi, leginkább a piac illetve annak diktátorai által.

Az információ, az adat rendkívül fontos eleme napi tevékenységünknek, mint ahogy valamikor a pletyka is az volt – az is maradt, szaporítva ezzel az információs szennyhalmokat. Az információ sajátos működéséről azonban már sok évtizede létezik egy vicc, a kabátlopással kapcsolatban: egy ponton túl mindegy, hogy ő lopott-e vagy ellopták tőle, de kabátlopásba keveredett. A nem a matematika nyelvén, vagy a nem képlettel meghatározható adatnak, információnak elvész / elveszhet az eredeti üzenete. Így válhat az információ akár veszélyes fegyverré is.

Az információs társadalomnak egyre több olyan tagja, vagy inkább résztvevője, élvezője van, aki a kabátlopásos anekdotának megfelelő, egyszerűsített szinten használja ezt az eszközt – úgy, mintha a kalapácsot nem a szög beverésére, hanem az ablaküveg kitörésére használná. Ebből a tömegből fog kifejlődni a majdani netokrácia, egy eddigiekhez nem hasonlítható új osztály (nem a Gyilasz által leírt „új osztály”, de ugyancsak az új viszonyokból kinövő új osztály), aminek a mellékvizén léteznek majd (vagy már most is) azok a felhasználó tömegek, akik az információ (a netes pletyka) értékét a műveltség fölé emelik. Akik által a világhálón kószáló információk globális szellemi forrássá válnak, de nem a művelődés forrásává. Egy új műveltség forrásává. Ezzel kapcsolatban Garaczi Imre Egzisztencia és apokalipszis c. (Pro Philosophia Füzetek 2000-ben megjelent 21-22. számának 47-55.oldalain) tanulmányában így sóhajt fel: „Nem csak az a probléma, hogy a globalitás leértékeli a nemzeti kultúrákat, hanem az is, hogy általában a szellemi kultúra visszaszorulóban van.”

Tudatosítanunk kell, ezek a felvázolt változásirányok és az értékek folyamatosságát veszélyeztető új és még újabb körülmények a posztmodern irányzatok velejárói is, amit röviden úgy foglalhatnánk össze, hogy az egyén vagy a közösség eljut a szétesésnek és a tudathasadásnak abba az állapotába, amikor már önmagával sem azonos – ennek a legkézzelfoghatóbb példája a nyelvi identitás megrendülése. Apró példa erre a koviubi, tükitoj stb. új szavaink. Néhány további példával azonban arra kívánok utalni, hogy ezen a téren sokkal nagyobb a gond mintsem gondolnánk: nagy nyomás helyett egyre gyakrabban mondjuk: magas nyomás; nagy érték helyett: magas érték; drága helyett: magas ár; nagyfeszültség helyett: magas feszültség stb.

Manapság hajlamosak vagyunk arra, hogy a liberalizmust használjuk szitokszóként, holott inkább a posztmodernnek a vonzáskörébe tartozó, ma a piac kizárólagosságát hirdető neoliberalizmus köntösében megjelenő libertinizmus veszélyeiről kellene beszélnünk, hiszen ez rombolja le a közösségeket összetartó hagyományokat. Ezzel párhuzamosan a parttalanság veszélyeire kellene felhívni a figyelmet, mert ez ugyanúgy vezet a szétesés felé, mint a műveltségi háttér nélküli kiszolgáltatottságunk az információáramlásnak. Az értékszűrőt ezért az emberben kell kiépíteni és nem az államhatalom kezébe kell adni a kulcsot, hogy kikapcsolja az internet szolgáltatást.

***

Bevezető kérdésünk arra vonatkozott, vajon létre jöhetnek-e új, szerves kapcsolatok az egyedekre bomló, az érzelmi kapcsolatokat már a gyerekkorban elhanyagoló vagy lebecsülő, belső vezérlési rendszerüket elveszítő társadalmakban. Amelyekben a tömegnek a magánya, és egyre inkább a tömeges magány válik uralkodóvá annak következtében, hogy lebontjuk a hagyományos kapcsolati hálókat, mellőzzük az eddig érvényesített szervező elveket, ahelyett, hogy újragondolnánk azokat.

Ebben a vonatkozásban bennünket legfőképpen az érdekel, hogy a nemzet hagyományos és belülről irányított állapotából mi őrizhető meg, és az információs társadalom hogyan illeszkedhet a nemzeti értékek megmentésének törekvéseihez. Hogyan lehet az információs társadalom segítségével az emberi társadalom kívülről irányítottságát a szerves működési elveknek megfelelően a rendszerelvű kezelésébe visszairányítani és a ki tudja honnan irányítottság hatásait ellensúlyozni?

Többek között például az érdekel bennünket, hogyan lehet gazdasági, művelődési, létminőségi, kapcsolati és informatikai védőhálóval megvédeni a magyar nemzetet, amely a hagyományos nyitottságából adódóan sérülékeny, és a jelenlegi szétdaraboltsága miatt kiszolgáltatott a romboló vagy alárendelő, célzott törekvéseknek. Egyben tudatosítanunk kell, hogy ezek, a támadásnak minősíthető külső hatások részben a zárt típusú szervezetek irányából, részben azoknak a „posztnemzeti” illetve a hagyományos nemzetfejlődést nem megélt közösségeknek politikai intézményei és szervezetei felől érkeznek, amelyeket az abszolutizmus idején verbuváltak – akár erőszakkal is – közösséggé vagy államszervezési eszközökkel kényszerítették ki politikai nemzetté válásukat.

Nem szégyen a nemzeti önvédelem, ha nyilvánosan, az adott kornak megfelelő eszközökkel történik és mások ellen nem irányul. Még ha a zárt és a nyitott társadalmak közötti harc manapság nem így zajlik. A nemzetek fölötti küzdelem egy része a hitelminősítő szervezeteken keresztül történik, más része a nemzetek fölöttinek nyilvánított emberjogi és egyéb szakmainak nevezett szervezeteknek vagy a sajtónak a segítségével, de egyre jobban észlelhető a világhálón is.

A napi lét élhető minőségének megteremtése és megőrzése mellett, a nemzet önvédelme szempontjából a múltat a jövővel összekötő információs híd megteremtése a legfontosabb, aminek a jelenbe ágyazott pillérére hárul a perdöntő szerep. Talleyrandnak tudnak be egy mondást – még ha ennek eredetisége nem is bizonyított –, miszerint el kell venni a nemzet múltját ahhoz, hogy kiszolgáltatottá, megsemmisíthetővé váljon. Egyesek ugyan ennek a mondásnak az igazság tartalmában is kételkednek, az viszont nem vonható kétségbe, hogy a nemzeti tudatnak szerves része a múlt ismerete, akkor is, ha jelenlegi felfogásunk szerint elsősorban alkalmazható, piacképes tudással és problémamegoldó képességekkel kell rendelkeznie az embernek – a múlt ismerete nem tartozik az ilyen tudáskörbe.

Nem véletlenül fejtette ki Ernst Renan francia közgondolkodó a Sorbonne-on 1882-ben tartott előadásában, hogy a nemzet a történelmi fejlődés eredménye, amelyet az egymással közösséget vállalók akarata hozott létre. Szerinte minden működőképes nemzet kollektív emlékezetének forrása a történelmi múltja, ez alapozza meg összetartozás tudatát, ez teremti meg jelenbéli közös élményeinek viszonyítási alapját, és a jövőbéli terveinek tér-idő keretét. Száz évvel később, 1982-ben Roger Scruton, sajátos politikai értelmező szótárában (A Dictionary of political Thougt, Macmillan, London, 1982), ha nem is szó szerint, de lényegében ugyanezt állítja: A nemzetet azon egy nyelvet vagy nyelvjárást beszélő és azonos szokásokhoz és hagyományokhoz igazodó emberek alkotják, akik egy körbehatárolt (meghatározott) területen laknak (akik ennek alapján elégséges öntudattal rendelkeznek ahhoz, hogy mindez egy jogrend alapját is alkossa) és egy közös vezető személy irányításával képzelik el közös érdekeik érvényesítését. Mindketten tulajdonképpen azt állítják, hogy a nemzet egy félig zárt, félig nyitott információs rendszer.

Mindmáig állítjuk, hogy a magyar nemzet egységes, pedig az érvényes Alaptörvény ellenére sem az. Megosztottsága szinte olyan, mintha egy nemzeten belül kettő létezne, mintha a nemzeten belül csapna össze a zárt társadalom a nyitottal. Ennek ellenére a magyar nemzet rendelkezik az egyetemesség összes ismérvével, hasonló törvényszerűség alapján létezik, mint a Naprendszer – a kultúra, a közös múlt, a nyelv és a hagyományok vonzási rendszere és ezek rendszerszerű különbözőségei tartják össze. Eddig legalábbis így volt, annak dacára, hogy mintegy egyharmada más államok alattvalójaként él elszakítottságban vagy kiáramlás okán. A további egyben tartás a legfőbb nemzeti cél, ehhez kell keresni az eszközöket.

Vészforgatókönyvek szerint tekinthetünk az informatika eszközeire, a világhálóra úgy, mint a visszaélésekre, a társadalomrombolásra lehetőséget adó eszközökre (egyéb vívmányokhoz hasonlóan), de bennük rejlik a társadalom egyben tartásának, az eddig elképzelhetetlen kapcsolatok létrehozásának és a szétszakított nemzet egyben tartásának lehetősége is, legalább a virtuális térben. Vizionálhatjuk tehát a társadalom, a nemzet hagyományos kapcsolatrendszerének felbomlását, ugyanakkor a világháló segítségével megtervezhetjük a kapcsolattartásnak és a kapcsolatteremtésnek az új módozatait is: az államhatárokon átívelő oktatási hálózatokat, közművelődési fórumokat, játékos és lexikon jellegű történelemtanítást, nemzeti információs hálózatot stb.

Az ember által létrehozott eszközöket az ember működteti. Teheti ezt a saját kárára – de miért ne tegye a saját hasznára?

Duray Miklós

Skip to content